Élet cukorbetegként

A sejt működése és a világ legkisebb erőművei

A mozgás képessége az ember számára olyan alapvető és létfontosságú, hogy sok bioprogram kizárólag erre specializálódik, és mozgási energiával látnak el minket – hogy fel tudjuk húzni a cipőnket, hogy pisloghassunk, írhassunk, hogy együnk, beszéljünk, dolgozzunk, táncoljunk és nevessünk. Azt az energiát, melyre ehhez szükségünk van, apró izomsejtek milliói állítják elő, melyek sejtkapcsolatokká, izmokká és izomcsoportokká tömörülnek.

Minden izomsejt egy kis, önmagában zárt egység. Sejthártya (sejtfal csak növényekben van) veszi őket körül, melyben számos kis ajtó található (receptorok, csatornák). Ezeknek az ajtóknak a nyitásával és zárásával mindent a belsejükbe tudnak engedni, amire a saját működésükhöz és az izomenergia előállításához szükségük van, és a bomlástermékeket is el tudják távolítani.

Jegyezzük meg! Egy kis „erőmű”, melyet mitokondriumnak nevezünk, és a sejt közepén található, elégeti a „tüzelőanyag” glükózt, a zsír- és aminosavakat – mindezt oxigén segítségével, melyet a vörösvértestecskék szállítanak oda -, és ily módon a táplálékenergiából izom- és sejtenergia keletkezik.

1-es számú tüzelőanyag: glükóz

A mitokondriumok elsősorban glükózerőművek, mivel legfontosabb tüzelőanyaguk a glükóz. A glükóznak kereken 80%-át -amit a táplálékkal veszünk fel, és a vérbe kerül – kizárólag az izomsejtek használják fel! A glükóz minden növényi eredetű élelmiszerben megtalálható. Ez a szénhidrátok legkisebb alkotója. Gyümölcs, zöldség, burgonya, rizs vagy kenyér formájában jutunk hozzá. A rántott hús prézlije ugyan úgy idetartozik, mint a galuska és az almaszósz.

A köznyelvben a glükózt többnyire cukornak hívják

Ez félreérthető, mert aki cukorról beszél, nem a burgonyasziromra, a sós perecre, a galuskára vagy a hagymás süteményre gondol, noha ezek nagy mennyiségű glükózt tartalmaznak. Ezért lenne jobb cukorbetegség helyett „glükózbetegséget” mondani.

Minden ember egyforma

Az evés és az ivás egyetemes dolog, nem ismer sem bőrszínt, sem fajt. Táplálék nélkül a test sejtjei nem maradnak életben. A természet ennek megfelelően minden embert erős éhségprogrammal látott el, amely arról gondoskodik, hogy mindig elegendő táplálékot vegyünk magunkhoz – és olyan bioprogramokkal, amelyek ezt a táplálékot úgy dolgozzák fel, hogy a test minden sejtjét a lehető legjobban ellássák. E programban évezredek óta semmi sem változott.

Szénhidrátláncok – minél hosszabb, annál jobb

A müzli friss gyümölcsökkel nemcsak finom, hanem egészséges is. A szénhidrátok a glükózláncaik hosszúságában különböznek egymástól. És ezeknek a láncoknak a hosszúságától függ, hogy milyen gyorsan és milyen magasra emelkedik a vércukorszint – és velük együtt az is, hogy mennyi inzulint kell leadniuk a vérbe az inzulintermelőknek, a hasnyálmirigy béta-sejtjeinek.

A természetben előforduló szénhidrátoknak a gyümölcsökben, a zöldségekben és a magvakban többnyire hosszú glükózláncaik vannak. Ezek megőrzik az egészséget, fitté tesznek, és jókedvre derítenek. A hosszú láncoknál ugyanis a vékonybélben megtelepedett enzimek az egymással szorosan kapcsolódó glükózmolekulákat csak a szélükön tudják lehasítani, ahol e kapcsolódások lazábbak.

Ennek megfelelően mindig csak kevés glükóz szabadul fel, fokozatosan, hosszabb időn keresztül vándorol a vérbe. A vércukorszint mérsékelten emelkedik, és az izomsejtek is örülnek, mert nem árasztja el őket a glükóz, hanem szépen egyenletesen jutnak hozzá. Akár minden csodálatos is lehetne, ha az embernek nem jutott volna az eszébe a növényi táplálékát gépek segítségével glükózkoncentrátumokká alakítani úgy, hogy a hosszú glükózláncokat kis darabokra aprítja, mint például a fehér lisztnél és a kristálycukornál.

„Előemésztett” szénhidrátok

A testet ugyanis nem a hosszú glükózláncok veszélyeztetik, hanem azok az élelmiszerek, amelyeknél ezeket a láncokat ipari feldolgozással rövid glükózláncokra vagy akár különálló glükózmolekulákra darabolták. Hiszen a test nem ismeri fel a kockázatokat, amelyek az „előemésztett” táplálék miatt fenyegetik, hanem ugyanúgy dolgozza fel ezeket, mint a hosszú láncokat.

A rövid glükózláncokat azonban az enzimek túl gyorsan egyes glükózmolekulákra bontják, úgyhogy rövid időn belül nagyon sok glükóz kerül a vérbe. A gyors vércukorszint-emelkedés dominóhatáshoz hasonlóan minden rákövetkező programra kihat, és azokat is felpörgeti. Ezáltal a magas glükózkoncentráció gyorsan és jól eltávolítható a vérből, és a test megmenekül a károsodásoktól. Ha azonban normális esetté válik az, ami vészhelyzet esetére alakult ki, akkor idővel minden rendszer leterhelődik, és egy nap tönkremennek, mint ahogy az autó is, melyet állandóan száguldva hajtanak.

Jól ellátva – és mindig felkészülve

Így néz ki a normális eset, ha hosszú glükózláncokat fogyasztunk, például egy alma formájában: miután az alma áthaladt a gyomron, jól összeaprítva a vékonybélbe kerül. Itt már várják a bontóenzimek. Ezek a hosszú glükózláncokat különálló glükózmolekulákra bontják, mert csak azok képesek a bélfal szűk átjáróin keresztül a vérbe jutni. Az igen érzékeny hormonális cukorérzékelők – az úgynevezett inkretinek – jelentik a has-nyálmirigy béta-sejtjeinek, hogy mennyi glükóz került a bélfalon át a vérbe, hogy azok megfelelő mennyiségű inzulint termeljenek.

Az inzulinnak ugyanis feladata gondoskodni arról, hogy amikor megemelkedik a glükózkoncentráció a vérben, ismét gyorsan a normális szintre csökkenjen. Az inzulin először is megpróbálja a glükózt az izomsejtekben elhelyezni. Mint egy csapat ügynök, úgy áramlik a vérben, és minden izomsejthez bekopogtat, hogy megkérdezze, szüksége van-e glükózra. Azok a sejtek, amelyeknek elfogytak a készleteik, megnyitják a cukorajtójukat, és beengedik a glükózt a sejt belsejébe. Ha a raktáraik tele vannak, bezárják az ajtóikat, és fokozatosan felhasználják a készleteket.

Tartalékolás későbbre

Ha ilyen módon minden izomsejt el van látva, és van még felesleges glükóz a vérben, az inzulin nevéhez – „raktározó hormon” – hűen viselkedik: minden glükózmolekulát, melyre pillanatnyilag nincs szükség, zsírsejtekben rak le, vagy pedig glikogénként az izomzatban és a májban – tartaléknak az ínséges időkre.

Amint a vércukorszint ismét lecsökken, a hasnyálmirigy béta-sejtjei abbahagyják a munkát, és az inzulinszint lesüllyed. Ettől éhesek leszünk, és eszünk valamit – és a játék kezdődik elölről. Vagy éppen alszunk. Ilyenkor a glikogént a glukagon, az inzulin ellentéte újra visszaalakítja glükózzá, és kellően magas glükózszintről gondoskodik, hogy alvás közben képesek legyünk mozogni, és édesen álmodhassunk.

A glikémiás index

A glikémiás index 1981 óta létezik. A torontói egyetemen fejlesztette ki dr. Dávid Jenkins kutatócsoportja. A kutatók a glikémiás indexszel először találtak egy olyan mértékegységet, amely megadja, hogy a szénhidráttartalmú élelmiszerek milyen gyorsan és milyen magasra emelik a vércukorszintet. Ettől kezdve előre megtudták mondani a rövid és a hosszú glükózláncok hatását a vércukorszintre, és ezzel utat találtak ahhoz, hogy a diabéteszterápiát a táplálkozáson keresztül javítsák.

Jenkins és kollégái kiinduló értéknek a szőlőcukor vércukorgörbéjét vették, mert az egyes glükózmolekulákból áll, és az kerül a leggyorsabban a vérbe. Ezután feljegyezték az összes többi szénhidrátban gazdag élelmiszer vércukorgörbéjének a lefutását, és kiszámították, hány százalékát teszi ki a területük a kiindulási görbének. Minél magasabb a százalékérték, annál gyorsabban és koncentráltabban kerül a glükóz a vérbe; minél alacsonyabb, annál hosszabbak a glükózláncok, és annál előnyösebb az élelmiszer a szervezet számára.

Gyakorlati szabályként megjegyezhetjük:

Minél kevésbé feldolgozottak a szénhidráttartalmú élelmiszerek, annál alacsonyabb a glikémiás index és minél alacsonyabb a glikémiás index, annál többet ehetünk abból az élelmiszerből.

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.