Szív működése és felépítése
Motor-e a szív ?
A szív kettős szívó-nyomó rendszer központja. Aki arra vállalkozna, hogy az emberszívet emberkéz alkotta műszívvel helyettesítse, annak két szívó-nyomó motorra lenne szüksége. A szív bal pitvarát és kamráját helyettesítené az egyik, a jobb pitvart és jobb kamrát a másik.
Aki látta már röntgenképernyőn az összehúzódó szív árnyékát, de még inkább az, aki biológia órán vagy kutatólaboratóriumban béka vagy emlős szívét látta összehúzódni, tanúsíthatja, hogy ott nyoma sincsen semmiféle motornak.
A szív hajtóerejét a sokmilliárd összefüggő szívizomsejt adja. Ezekből épült a pitvar-kamra rendszer. A pitvarok és kamrák falát a kizárólag csak a szívre jellemző szívizomsejtek képezik. A szívizomsejtekből szőtt izomnyalábok többszörös hálózatos rétegben fogják körül a szív négy üregét.
Ha tapintó ujjunkat a bal mellbimbó vonalától egy ujjnyira a mellünkre, a szívcsúcs tájára illesztjük, minden egyes szívösszehúzódáskor érezhetjük, hogyan verődik a szív bal kamrája a mellkas falához. Valahányszor a bal kamra összehúzódik, vele együtt – vagy ahogy mondani szokták, szinkronban – összehúzódik a jobb kamra is. A két kamra összehúzódása közben záródnak a kamrákat a pitvaroktól elválasztó billentyűk. A billentyűk a pitvarok és kamrák közti szájadékok, nyílások szélén tapadnak, és az irányítószelep szerepét töltik be a kamrák és pitvarok közt.
A kamrák összehúzódásának kezdetén a billentyűk vitorIái megfeszülnek, átjárhatatlanná teszik a nyílásokat, s ezzel megakadályozzák, hogy a vér a pitvarok felé visszaáramolhasson. A bal kamra az aorta felé nyomja a vért. Annak zseb alakú billentyűi az aorta falához simulnak, és szabad utat nyitnak a bal kamrából nagy erővel kipréselt vérnek. Itt indul útjára a nagyvérkör.
Körforgás vég nélkül
Ma a gyermek az iskolában, ha a vérkeringésről hall, nem lepődik meg, sőt a vérkeringést a világ legtermészetesebb jelenségének tekinti. Eszébe sem jut, hogy lehettek valamikor olyan idők, amikor az emberek a vérkeringés tényét nem ismerték. Alig több, mint háromszáz éve, 1628-ban jelent meg a híres angol orvos, William Harvey közleménye a vérkeringésről. Ez bizonyította, hogy á vér az állatok és az ember szervezetében egyaránt a szívből a verőerekbe, innen a hajszálerekbe, majd a visszerek-be és újra a szívbe folyton-folyvást körbe, mindig egy irányban halad.
A vér, ha az ér megsérül, attól függően, hogy a verőerekből vagy visszerekből származik, hol élénkpiros sugárban magasba szökik, hol pedig sötét bíborszínűen, lassan csurdogál. Az emberek régóta tudták, hogy a testben a vér nemcsak szíriben, hanem nyomásban is különbözik egymástól. Arra azonban, hogy a szívben és a különböző erekben uralkodó nyomást mérni tudják, a XIX. századig kellett várnunk.
Századunk elején nyílt csak lehetőség arra, hogy a vérnyomást tömegesen mérjék anélkül, hogy magával a vérrel az erek sértése útján közvetlenül érintkezésbe kerülnénk. Amikor aztán a tömeges vérnyomásmérés technikai feltételeit megteremtették, és a vérnyomásmérő mindennapos betegségmegállapító mérőeszköz lett, végre lehetőség nyílott arra, hogy a vérnyomás élettani jelentőségét is tisztázzák.
Cél: a hajszálér
A szív jelentőségéről alkotott vélemény megoszlott. Sokáig a szívet az érzelmek, az emberi jóság székhelyének tartották. De bárminek tartották is, a szívről az emberek tudtak, és a szív mint szimbólum mindig foglalkoztatta az emberek képzeletét.
Az emberi szervezet szervekből, szövetekből, ezek pedig soksok milliárd sejtből állnak. Szervezetünk sejtjei még parányibbak, mint a hajszálerek, tehát szabad szemmel ugyancsak láthatatlanok. Magukban hordják az élet kialakulásának és az élővilág fejlődésének emlékét. Ugyanúgy a környező nedvekből táplálkoznak, mint évmilliókkal ezelőtt az első sejtté szerveződött élőlények. A soksejtű, magasabb szerveződésű élők sejtjei abban különböznek a vizek egysejtű élőitől, hogy az azonos sejtek sokasága szervvé, szövetté rendeződött.
Azonosak velük viszont abban, hogy a köröttük levő vízből, pontosabban a szövetnedvből veszik fel sejthártyájukon át az anyagcseréhez szükséges tápanyagokat és oxigént, bomlástermékeiket és a széndioxidot pedig a környező szövetnedvekbe ürítik. Mikroszkóppal szervezetünknek nemcsak egyes sejtféleségeit ismerhetjük fel, hanem azokat a réseket is, amelyekben a sejtek közötti nedv tárolódik és áramlik. Ezeket a réseket orvosi szaknyelven sejt-közötti térnek szokás nevezni. Az emberi szervezet élete sokkal bonyolultabb, mint az egysejtűé.
Hajszálerek és sejtek
A külvilág és az egyes egymásra utalt szervek között a hajszálerek útján a szív és vérkeringés létesít kapcsolatot. Az erek szállítják az emésztőszervek, a tüdő, a különböző hormontermelő mirigyek között az anyagokat, hogy a szervezet bonyolult anyagcseréje zavartalan legyen. A hajszálerek tulajdonképpen szűrők, amelyeken keresztül a vérben oldott anyagok akadálytalanul áramlanak a sejtközötti rések és a hajszálerek között. A vér útjának célja tulajdonképpen a hajszálér.
Az ember érhálózatában a vér a szívből az aortán, az artériákon és a hajszálereken át áramlik az egyes szervekbe. Ott leadja a szállított anyagokat. Áramlásának iránya ekkor megváltozik. A szervekből ugyanis a kivezető hajszálerek viszik a megváltózott összetételű vért a vénákba, a vénák pedig a szívbe, hogy onnan újabb körútra induljon.
Anyagcsere folyamata
Az emberi szervezet sejtjeinek anyagcseréje nyugalomban és munkavégzés közben nagy különbségeket mutat. Mivel a munka csakis a sejtek anyagcsere-fokozódása mellett végezhető, érthető, hogy a hajszálerekben ilyenkor a véráramlás gyorsul. Szervezetünk „öntözőrendszere”, a szív és érrendszer a benne áramló vérrel kitűnően tud alkalmazkodni a szélsőséges igényekhez is. Az alkalmazkodásnak egyik legfontosabb mozzanata az, hogy a szív fokozott munkája és a megváltozott véreloszlás következtében a vérnyomás emelkedik és a hajszálerekben a véráramlás javul.
A magasabb vérnyomás hatása a hajszálerekre
A vérnyomás-emelkedés tehát szükségszerű, nélkülözhetetlen velejárója annak, hogy szervezetünk sejtjei a váltakozó szükségletekhez alkalmazkodni tudnak. Magasabb vérnyomás esetében tehát a hajszáleres keringésben nem történik semmi baj, sőt javul a vérellátás. Ez a megállapítás nemcsak az egészséges élettani körülmények között jelentkező vérnyomás-emelkedésre, hanem – nagy általánosságban – a bármilyen okból kórosan állandósult magasabb vérnyomásra is érvényes. Egymagában tehát az, hogy valakinek tartósan magasabb a vérnyomása, a sejtek vérellátását, a hajszáleres keringést közvetlenül egyáltalán nem veszélyezteti.
Motor és pumpa egyszerre
Korunk újságolvasója általában érdeklődik az újdonságok iránt. Nap mint nap szinte elárasztják az újságolvasót, a rádióhallgatót és a tv-nézőt szenzációsnál szenzációsabb újdonságokról szóló hírek. Már akkor sem hökkenünk meg, ha azt olvassuk, hogy kísérleti kutya vagy borjú műszívvel élt néhány óráig vagy egy-két napig. Már szinte természetesnek vesszük – az átmenetileg sikeres szívátültetések ismeretében -, hogy a mellkasban levő valódi szív fogyatékosságainak kiküszöbölésére „segédmotort” helyeztek az emberi mellkasba.
A szív bal kamrája
Valahányszor a szív bal kamrája összehúzódik, a benne levő 60-80 milliliter vért kipréseli magából a főverőérbe, az aortába. Ahhoz, hogy a vér a szívizom körkörös összehúzódására tovább juthasson az aortába, a bal kamrát a bal pitvartól elválasztó-billentyűknek hézagmentes szelepként kell záródniuk, a bal kamrát az aortától elválasztó billentyűknek pedig meg kell nyílniuk, hogy szabad utat nyissanak a vérnek. Amikor a bal kamra összehúzódása végén a kamrában már nem marad vér, a bal kamrát a főverőértől elválasztó billentyű záródik, és megnyílik a pitvar-kamra közti billentyű.
Ezen keresztül a fokozatosan elernyedő’ és táguló bal kamra ismét megtelik vérrel. A bal kamra működésének egyik szakaszában – éspedig rövidebb szakaszában – a kamra összehúzódik, és a benne levő vért az aortába préseli. Ezt az összehúzódással járó rövidebb szakaszt nevezik szisztolénak. A kamratelődésnek a szisztolénál lényegesen hosszabb szakasza, amikor a bal kamra a bal pitvar felől újra megtelik vérrel, tehát a kamra elernyedésének szakasza a diasztole. Mint később látni fogjuk, az egész testet ellátó vérkeringés üzemben tartásáért tulajdonképpen a bal kamra felelős. A bal kamra szisztoléban kifejtett izommunkája képviseli a vérkeringés első számú és legfontosabb motorját és pumpáját egyaránt.
Aorta és verőerek
Kíséreljük meg szemlélődő útitársként nyomába szegődni annak a 60-80 milliliter vérnek, amelyet a bal kamra egyetlen összehúzódásakor kiprésel. Ez a 60-80 milliliter vér kétirányú ellenállásba ütközik. A főverőérben levő véroszlopot kell továbbtolnia annyira, hogy helye legyen, beleférjen az aorta kezdeti szakaszába, ugyanakkor körkörös irányban az aorta falára is nyomást gyakorol.
Az egyenes irányú vértovábbítás semmiben sem különbözik attól, mint amikor az öntözőmű szivattyúja egy adag vizet lök a már vízzel telt csőbe. Az aorta fala azonban lényegesen különbözik az öntözőrendszerekben használt merev falú csövektől, mert felépítése, szöveti szerkezete miatt nem merev, hanem rugalmas. A rugalmas aortafal a szisztoléban nagy nyomással belepréselt vér oldalirányú, körkörös feszítő hatásának, mint a gumicső, enged.
Ezért a szívösszehúzódás munkájának egy része még akkor is hat, amikor az aortát a bal kamrától elválasztó billentyű bezáródott, amikor tehát a szisztole már befejeződött. Mihelyt megszűnik a vér áramlása a kamrából, a rugalmasan szétfeszített főverőér (aorta) rugalmas rostjai a nyomás alól felszabadulva összehúzódnak, és a tehetetlen testként viselkedő vért a véráramlás irányába tolják, segítik tovább.
Aorta felépítése
Az aorta falának vastagsága 2 mm, belső átmérője pedig 25 mm. Ahogy a fej, a karok, a törzs, majd az alsó végtagok felé fokozatosan osztódik a főverőér és a belőle ágazó verőerek, a faágszerű elágazódások fala is, átmérője is egyre kisebb lesz. A közepes verőerek falvastagsága már csak 1 mm, átmérőjük pedig már csak 4 mm. Tulajdonképpen, amikor vérnyomásról beszélünk, ezen a nagyobb verőerekben uralkodó nyomást értjük. Nem kell különleges megfigyelőképesség ahhoz, hogy első pillantásra szembetűnjön, hogyan és hol fékeződik le a verőeres rendszerben a nyomás.
Különleges jelentősége van e tekintetben a verőerek azon átmeneti szakaszának, ahol a mindössze 35 mikron (1 mikron = 1/1000 mm) vastagságú és 30 mikron átmérőjű verőér átmegy a mindössze 8 mikron átmérőjű és 1 mikron falvastagságú hajszálérbe. Amíg a nyomás a nagyerekben 100-120 higanymilliméter közt ingadozik, a hajszálér előtti szakaszban – prekapillárisban – a nyomás már csak 40 higanymilliméter. Ahogy fokozatosan vékonyodnak a verőerek, össz-keresztmetszetük folyton folyvást nő. így a már nagyon szűk, de viszonylag hosszú arteriácskákban a sok ágra oszlott verőerek össz-keresztmetszete az aortáénak harmincszorosa, a hajszálereké pedig már hatszázszorosa.
Az aortától a hajszáleres rendszerig a verőereknek nemcsak a falvastagsága és az átmérője csökken, hanem abban az arányban, ahogy egyre tovább ágazódva kisebbednek a verőerek, faluk összetétele, szöveti szerkezete is változik. Az aorta fala főképpen rugalmas rostokból, az egészen vékony verőerecskéké döntően simaizom elemekből áll. Mindezt nem azért kell megismerni, hogy szövettanban járatosak legyünk, hanem azért, hogy a vérnyomás, illetőleg a vérnyomás-szabályozás eléggé bonyolult kérdésében el tudjunk igazodni.
A verőerek fala három rétegből: a belhártyából (intima), a középső rétegből (média) és a külső járulékos rétegből (adventicia) áll. A legbelső réteg megszakítás nélkül béleli az egész érrendszert a szívtől a hajszálerekig és vissza. Ennek a rétegnek a belső felülete tükörsima, és ennek következtében legkevésbé van kitéve a benne áramló vér súrlódásából származó károsító hatásának. A szív- és érbelhártya folyamatos sértetlensége feltétele annak is, hogy a vér az érpályán belül ne alvadjon meg.
Műanyaggal helyettesített ércső
Sikerült már olyan műanyag ércsöveket szerkeszteni, amelyekkel a test szövetei képesek valamelyest megbarátkozni, tehát nem lökődnek ki. Sajnos azonban éppen belső felületük hagy még kívánnivalót. A falukon bekövetkező legkisebb kémiai vagy szerkezeti változás a vér megalvadásához vezet, ami nem várt komplikációkat okozhat. Ezért nem tekinthető még megoldottnak a műanyag csövekkel végzett érpótlás. Az ér középső rétege, a média tartalmazza a- nagy átmérőjű, vastag verőerekben a rugalmas rostokat.
Ezek a vérnyomásnak gumiként engednek, majd a nyomás csökkenésekor összehúzódva segítik a vér áramlását. A kisebb erekben a középső réteget, a médiát főleg simaizomzat képezi. A simaizomzat nevét mikroszkópos képéről kapta, mert testünk mozgását szolgáló törzs-, váz- vagy. végtagizomzatunkkal ellentétben nem látható rajta haránt csíkolat. A sima- és harántcsíkolt izomzat összehasonlításánál azonban nem elsősorban a mikroszkópos képük közötti különbség, hanem a működésben eltérés a lényeges. A harántcsíkolt izomzat működése akaratunktól függ, a simaizomzaté viszont attól többé-kevésbé független. A simaizomzat agyunk azon központjainak önműködő, automatikus irányítása alatt áll, amelyek a vegetatív idegrendszer segítségével belső szerveink és szervezetünk egészének összhangját teremtik meg.
Ismételten említést érdemel a verőérnek a hajszálér előtti szakasza, ahol a simaizomzat mennyisége kissé megnő és párna-szerűen kiemelkedik. Ebben a prekapilláris párnában különlegesen sok a vegetatív idegvégződés. Különleges szöveti szerkezete és beidegzése biztosítja, hogy zsilip szerepét töltse be a verőeres rendszerben. Mihelyt egy zsilipet elzárunk – vagy mint jelen esetben a nyílást összeszűkítjük -, a folyam zsilip mögötti szakaszán a folyadékszint emelkedik. Egyik döntő tényezőként a prekapilláris párnácska szabja meg, hogy milyen a zsilip mögött az ellenállás. Mivel pedig a zsilipek a verőeres rendszernek egészen a perifériáján, közvetlenül a hajszálerek előtt foglalnak helyet,. A perifériás rezisztenciának viszont – mint később látni fogjuk -, nemcsak az automatikus vérnyomásszabályozásban van nagy jelentősége. Igen sok, a magasabb vérnyomás csökkentésére használt gyógyszer is e körkörös zsilipek tágítása révén fejti ki hatását.
A vérnyomás vagy vérnyomás-szabályozás szempontjából a harmadik rétegnek, az adventiciának – amely főképpen kötőszöveti rostokból áll -, viszonylag legkisebb a jelentősége.
Aki nem különösen hajlamos arra, hogy önmagát feleslegesen és indokolatlanul figyelgesse, tegye jobb kezének mutatóujját a bal alkarjának belső oldalán, a hüvelykujj töve felett 1-2 cm-rel a csontra úgy, hogy azt egy kissé rugalmasan megnyomja. Különösebb gyakorlat és minden nehézség nélkül érezheti mutatóujjának hegye és a csont között futó verőér lüktetését.
Pulzusunk száma
Az érverés latin neve pulzus. Ha közben óra is van kezünk ügyében, könnyen megállapíthatjuk, hogy nyugalmi helyzetben percenként kb. 60-70 a pulzus. Ez egyben azt is jelenti, hogy szívünk 1 perc alatt 60-70-szer húzódott össze. Közben a szív közvetlen munkájának és az érfal rugalmasságának közvetett hatására mindannyiszor lüktető áramlást hozott létre a verőerekben. Ez a pulzálás egészen a prekapilláris párnácskákig érzékelhető, ott -miként erről történt már említés – a lüktetés megszűnik, és az áramlás az aortáénál hatszázszor nagyobb érkeresztmetszetben egyenletessé, lassúvá válik, s így elegendő idő van az anyagcsere lebonyolítására.
Szerző: Griffel Tibor
Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.