• gyereknevelés
• nagyszülők

A nagyszülő szerepe a gyermeknevelésben

A szülővé válás gyakran a saját szüleinkkel való kapcsolatunkat is átformálja. Jó esetben ez azt jelenti, hogy jobban megértjük egymást, és türelmesebbek leszünk egymással, hiszen most már mi is szülők vagyunk. Rosszabb esetben csak annyit érzéke­lünk, hogy új problémákat kell megoldanunk, és egyik napról a másikra egy sor új elvárásnak kell megfelelnünk. Akárhogy is, annyi biztos, hogy mostantól bizonyos dolgokban másképp kell viszonyulnunk a szüléinkhez – ami nem könnyű, amikor a gyereknevelés minden figyelmünket leköti.

A gyerekek érkezésével a családban legalább három nemze­déknek kell megtanulnia együtt élni, mi pedig nem tudjuk, hogyan is kezeljük ezt a meglepetésekkel, váratlan fordulatokkal teli hármas kapcsolatrendszert. Mivel ezt a háromszöget mi tartjuk össze, a mi dolgunk elérni, hogy a kapcsolatok lehetőleg zökkenőmentesek legyenek.

Tudom, vannak könnyebben és nehezebben kezelhető szülők, és ha nincs szerencsénk, sok-sok küzdelem vár ránk. Viszont ha betartjuk ezeket a szabályokat, mindannyian sokkal boldogabbak leszünk, beleértve a saját gyerekeinket is. Bizony, minél jobban kijövünk a szüleinkkel, a gyerekeink annál kiegyensúlyozottab­bak és boldogabbak lesznek – ennek érdekében pedig még a legnehezebben kezelhető szülőkkel is érdemes megpróbálni zöldágra vergődni.

1. Ne bálványozzuk őket

Van egy barátnőm, aki szerint az ő anyukája a világ legtökélete­sebb szülője, aki mindig végtelenül türelmes, kedves és gyengéd volt, soha nem dühöngött, odafigyelt a gyerekeire, minden basáskodás nélkül segítette és támogatta őket, és így tovább. Barátnőm és az anyukája szerették és tisztelték egymást. Csodásan hangzik, igaz? Hát az is volt, egészen addig, amíg a szóban forgó barátnő maga is anyává nem vált. És hogy mi jött azután? Ajjaj…

Kiderült, hogy ő sehogy sem képes ugyanolyan idilli kapcsola­tot kialakítani a gyerekeivel, mint amilyet a saját anyukája alakí­tott ki ővele, és ez a felismerés komoly megrázkódtatásként érte. Csodás gyerekei vannak, de teljesen mások, mint amilyen ő volt gyerekkorában, ezért másként is bánik velük, mint ahogy a saját anyja bánt ővele. Úgy érzi, nem képes ugyanolyan jó szülő lenni, és egyre csak azon tépelődik, mit csinálhat rosszul, mert semmi sem úgy alakul, ahogy azt ő elképzelte.

Mégis, hol ronthatta el?

Valójában sehol. Igazából várható volt, hogy ez fog történni, még ha ő maga nem is számított erre. Először is, teljesen más időket élünk, mint húsz vagy harminc éve, és ez a gyereknevelésben sincs másképp. Sokat változtak a problémák és a lehetőségek, ahogy a társadalmi normák is. Gyerekeink barátai, iskolatársai másképp viselkednek, mint azok, akikkel mi nőttünk fel. A régi szabályok ma már túl szigorúak­nak és korlátozóknak tűnnek, miközben a szülők olyan dolgok – például az internethasználat – miatt aggódnak, amelyek még nem is léteztek, amikor ők voltak fiatalok.

Senkinek nem jó, ha feleslegesen gúzsba kötjük magunkat azzal, hogy a szüleink módszereit próbáljuk lemásolni. Azt is számí­tásba kell vennünk, hogy a különböző gyerekek eltérő kapcsola­tokat alakítanak ki egymással, arról nem is beszélve, hogy több vagy kevesebb testvérük is lehet, mint nekünk volt.

Gyereknevelési módszerünknek illeszkednie kell az egyéni­ségünkhöz – a miénkhez, és nem a szüleinkéhez. Mivel nem vagyunk a szüleink klónjai, ami az ő esetükben működött, nem biztos, hogy nálunk is beválik. Ha tizennyolc évesen lesz gyere­künk, és ugyanakkor születik egy kistestvérünk is, lehet, hogy együtt nőnek majd fel, de semmiképpen sem egyformán.

Vannak, akiknek egyetlen céljuk az, hogy a saját gyerekeiket tel­jesen máshogy neveljék fel, mint ahogy őket nevelték. A legtöbb ember esetében azonban ennek az ellenkezője igaz, és ha ezzel mi is így vagyunk – vagyis ha úgy véljük, hogy a szüleink remek munkát végeztek -, akkor különösen óvatosnak kell lennünk. Ne próbáljuk mindenáron utánozni őket, és a tanácsaikat se tekint­sük szentírásnak!

2. Hagyjuk, hadd legyenek nagyszülők

Hosszú évek szülői gondoskodása után nagyszerű érzés, hogy nem rájuk hárul minden felelősség. Vannak, akik egyszerűen leszoknak bizonyos dolgokról, amelyeket szülőként kötelességüknek éreztek, bár szívesen kihagyták volna. Persze mi azt reméltük, hogy a nagyszülők majd gyakran elviszik a gyereke­ket labdát rugdosni, amíg mi nyugodtan tesszük a dolgunkat, de ezen a téren a szüleink már megtették a kötelességüket, és végül is, most a mi gyerekeinkről van szó. Fogadjuk el a helyzetet!

Hagynunk kell, hogy a nagyszülők a maguk módján vegyenek részt a nevelésben. Szerencsére a gyerekeknek általában egynél több nagyszülőjük van, így nem kizárt, hogy simán akad köztük olyan, aki szívesen elfocizgat a gyerekkel, vagy szünet nélkül képes mesét olvasni neki. Minden egyes nagyszülőnek megvan a maga repertoárja, és ez a gyerekeknek tökéletesen megfelel.

Amíg mi azon igyekszünk, hogy leküzdjük a saját gyengesége­inket, és közben a lehető legjobb szülők legyünk, a nagymama és nagypapa mindezen már túlesett, ezért megtehetik, hogy az erősségeiket kihasználva, mindig „jó fejek” legyenek, a rossz oldalukat pedig egyáltalán ne mutassák, ha nem akarják.

Ez számunkra elég kellemetlen lehet, de ez van. Csak annyit tehe­tünk, hogy értékeljük azt a sok jót, amelyet a gyerekneveléshez hozzátesznek, és nem bosszankodunk amiatt, amire nem hajlan­dók. Legyünk hálásak azért, hogy mellettünk vannak! Amikor majd mi is nagyszülők leszünk, kedvünkre eldönthetjük, hogy az unokáink nevelésében hogyan szeretnénk részt venni. Amikor eljön az az idő, minderre visszagondolva valószínűleg azt mond­juk majd: „Á, most már értem!”

3. Ne kérjünk túl sokat tőlük

Tény, hogy szülőnek lenni nagyon fárasztó, legyen a gyerek hat hónapos, hatéves vagy tizenhat éves. És nemcsak fárasztó, de szervezési szempontból is borzasztóan nehéz, a helyzet pedig minden további gyerek érkezésével egyre csak bonyolódik. Az időnkbe bele kell, hogy férjen a gyereknevelés és a munka is; a gyerekeket iskolába, edzésre, barátokhoz kell hordani, szülinapi gyerekzsúrokat kell tartani, és leengedni a kinőtt ruhák alját.

De várjunk csak egy percet!

A szüleink mindezzel már meg-küzdöttek (amikor fiatalok és életerősek voltak) – komolyan azt gondoljuk, hogy még egyszer végig akarják csinálni? A legtöbb nagyszülő boldogan segít, de mindig van egy határ. Ne alapoz­zunk arra, hogy ha túl sokat kérünk, legfeljebb nemet monda­nak! Ha egy feladatról nem tudjuk biztosan, hogy a nagyszülők szívesen megtennék, inkább ne is hozzuk fel!

Legyen szó a saját szüléinkről vagy a párunkéról, lakjanak közel vagy távol, éljenek együtt, egyedül vagy új partnerrel, legyenek negyven- vagy nyolcvanévesek, sok szabadidővel vagy kevéssel, a gyerek akkor is a miénk, a nagyszülők pedig nem kötelesek a saját idejüket ránk áldozni. Annak idején mindent beleadtak, hogy felneveljenek minket. Megérdemelnek egy kis nyugalmat.

De még ha sokat hajlandók is segíteni, soha ne felejtsük el:

• Már nincs annyi energiájuk, mint régen.
• Az idejükbe más dolgoknak is bele kell férniük.
• Sokkal nehezebb más gyerekéről gondoskodni, mint a sajá­tunkról, még ha a saját unokánkról van is szó – ilyenkor a szüleink alárendelt szerepbe kerülnek, hiszen elvárjuk, hogy a mi szabályaink szerint játsszanak.
• Legyünk hálásak minden segítségért!
• Bármikor, bármire joguk van nemet mondani, és ezt nekünk tiszteletben kell tartanunk.

Az a legjobb, ha megbeszéljük a szüleinkkel, hogy mi az, ami szá­mukra elfogadható, és mi az, ami nem. Lehet, hogy napközben szívesen besegítenek, de estére vagy hétvégére nem szeretnék lekötni magukat. Lehet, hogy bármikor örömmel hozzák-viszik a gyerekeket, de nem szívesen főznének rájuk. Előfordulhat, hogy akár éjszakára is rájuk bízhatjuk a gyerekeket, de csak a saját otthonukban.

Figyeljünk oda arra, hogy mit kérünk a szüléinktől, különösen ahogy a gyerekek nőnek és változnak az igényeik! Fontos, hogy a nagyszülőknek legyen saját életük, és bőven maradjon szabad­idejük az unokák pátyolgatása mellett.

4. Ne keltsünk bennük bűntudatot – még akaratlanul sem

Az tehát egyértelmű, hogy oda kell figyelnünk a szüleink igé­nyeire, és értékelnünk kell minden tőlük kapott segítséget. De a dolog sajnos nem ilyen egyszerű. Egyik barátom nagypapa, de ő az, aki mindennap hazahordja a gyerekeket az iskolából, és ő ad nekik enni, miközben az anyjuk dolgozik. Az anya egyedül neveli a gyerekeket, így időnként, amikor a munkája miatt utaz­nia kell, a nagypapa a gyerekekkel marad éjszakára, reggel ő segít nekik elkészülni, és ő viszi a srácokat iskolába.

Ha a szüleink úgy látják, hogy nélkülük nem boldogulunk, akkor igazságtalan nyomás nehezedik rájuk, miközben már így is sok szívességet tesznek nekünk. Mindig éreztessük a szüleinkkel, hogy hálásak vagyunk nekik, de soha ne hagyjuk, hogy érzelmi csapdába kerüljenek!

Középút megtalálása

Meg kell találnunk a középutat a segítség – amiért nagyon hálá­sak vagyunk – és a teher között, amelyet akaratlanul a szüle­ink vállára helyezünk. Kerüljük az ilyen kijelentéseket: „Nem is tudom, mi lenne velem nélküled!” Ez nekünk csak egy szófordu­lat és a hála jele, a nagyszülő számára viszont csapda. Ha már kimondtuk, tegyük hozzá, hogy nem szó szerint értjük, és ne aggódjon, találunk más megoldást, ha szükséges. Ez nem a segít­ség lebecsülése, csak kiút az érzelmi csapdából.

Figyeljünk oda minden apróságra!

Ha a szüle­ink túlságosan fárasztónak találják a nagyszülői segítséget, akkor ne felejtsük el, hogy a dolgok változhatnak: attól, hogy vala­mit korábban szívesen vállaltak, még nem biztos, hogy most is simán bele tudják illeszteni az életükbe. Lehetséges, hogy anyu­kánk a csípőműtétje után ritkábban tud besegíteni, és ha az apó­sunk új társat talál, neki is bizonyára kevesebb szabad estéje lesz. Számunkra ez nem szabad, hogy gondot jelentsen; bármilyen jó viszonyban vannak is az unokákkal, a segítségük szívesség – bár­mikor adható, de soha nem „jár”.

5. Tanuljunk meg osztozni

Amikor új unoka érkezik a családba, a nagyszülők szinte min­den esetben „újraosztják” az erőforrásaikat, így az idősebbeknek viszonylag kevesebb időt és energiát tudnak szentelni. Mi mást tehetnének? De hiába logikus a kérdés, annak, aki számít a segít­ségükre, nagyon nehéz a váltás. Ha először mi ajándékoztuk meg unokákkal a nagyszülőket, akkor egy ideig csak ők léteznek a számukra. Ha viszont mi vagyunk az utolsók, gondoljunk némi együttérzéssel a testvéreinkre, mert ők, az idősebb unokák szülei, a mi gyerekeink születésével sokat veszíthetnek. A nagyszülőknek ugyanazt az időt most már több unoka között kell elosztaniuk, és szívük joga, hogyan osztják el.

Persze nem csak a testvéreink gyerekei miatt kell megtanulnunk osztozni másokkal a szüleinken. Előfordulhat, hogy a szüleink új élettársat találnak, vagy a saját idős szüleik (a mi nagyszüleink) gondozását vállalják magukra. Az sem kizárt, hogy egyszerűen munkát vagy életmódot váltanak, esetleg olyasmibe fognak, ami mellett sokkal kevesebb idejük jut ránk és az unokákra.

Amikor ez történik, a szüléinktől kapott segítség vagy a remek nagyszülő-unoka viszony hiányát komoly veszteségként éljük meg. Úgy érezzük, a szüleink mélységesen megbántottak min­ket, és nemcsak ők, hanem a testvéreink is, akik „ellopták tőlünk” a szüleink figyelmét. Bizony, az ősi, ösztönös testvéri vetélkedés, amelyről azt hittük, hogy régen kinőttük, ilyenkor újra felszínre tör. Viszont most már felnőttek vagyunk, és a problémát felnőtthöz méltó módon kell megoldanunk.

Gondoljuk át, hogyan döntenénk mi magunk huszonöt évvel idősebben, amikor a mi gyerekeink lesznek abban a helyzetben, amelyben mi vagyunk most! Végül jusson eszünkbe, mit tanítottak a szüleink nekünk, a mindig versengő kistestvéreknek: mindenen szépen meg kell osztozni!

6. Ez a helyzet nekik is új

Mindannyian abban a tudatban növünk fel, hogy a szüleink tud­ják, mit csinálnak. Végül is, ők szülők, gyerekeket nevelnek, biz­tosan értenek hozzá. Csak amikor nekünk is gyerekeink lesznek, akkor jövünk rá, hogy ezt a tudományt menet közben sajátítja el az ember – az első gyereknél legalábbis biztosan. Amikor pedig már éppen belejönnénk, a gyerekek mindig új korszakba lépnek.

A szüleink számára az unokák érkezése szintén újdonság, ráadásul duplán: új szakaszt jelent szülőként, és teljesen ismeretlen terepet nagyszülőként. Egyetlen dolog nem változik: az, hogy ezt is menet közben kell megtanulni. A szüleinknek viszont ezúttal talán még nehezebb a dolguk, mert egyszerre akarnak jó nagyszülők és jó szülők is lenni. Így amikor a nagymama egy megjegyzéssel fel­bosszant minket, vagy ha a nagypapa éppen nem tudja, mit kezd­jen a visító csecsemővel, nyugodjunk meg, és igyekezzünk nem felvenni a kesztyűt. Ez az egész nekik is teljesen új.

Amikor először születik gyerekünk, egy ideig szinte nem látunk az aggodalomtól, a pelenkáktól, a kialvatlanságtól és az anyaság-apaság összes többi velejárójától. Ilyenkor nem könnyű még a szüléinkre is odafigyelni. Nagy az esély tehát arra, hogy a nagyszülőségbe a mi segítségünk nélkül fognak beletanulni. Mire több hónappal vagy évvel később „felébredünk”, ők már régóta gyakorló nagyszülők, és úgy csinálják a dolgokat, ahogy szerintük a legjobb. Ha – így utólag belegondolva – a módszerük nem is tűnik a legjobbnak, ne bántsuk őket! Honnan tudták volna, hogyan kell ezt csinálni? Hozzánk hasonlóan ők is azzal foglalkoztak, hogy a robogó vonat elé időben lefektessék a síneket.

Sőt – hogy a helyzet még izgalmasabb legyen – egy kisbaba nagyijának lenni egészen más, mint egy kisiskolásénak vagy egy kamaszénak. A dolog pontosan úgy működik, mint a szülő-gyerek viszony. A szüleinknek tehát nemcsak az uno­káik egymástól eltérő személyiségéhez kell alkalmazkodniuk, hanem az életkorukhoz és az ezzel járó korszakokhoz is. Van­nak nagyszülők, akik hihetetlenül gyorsan felveszik a ritmust az új szerepben, de tizen-egynéhány évvel később már egyáltalán nem biztos, hogy könnyen megtalálják a hangot egy kamasszal, akit tőlük kétnemzedéknyi távolság választ el.

Itt milyen szabályt követhetünk?

Nos, ha tényleg nagyon nincs ínyünkre az, ahogy a szüleink nagyszülőként viselkednek, éppen­séggel felhozhatjuk a témát, de csak finoman. Egyrészt azért, mert minden nagyszülő nagyon érzékeny a kritikára, másrészt azért, mert a nagyszülőség tudománya nem születik velünk és nem is tanulható meg könyvekből vagy Youtube-videókból. Engedjünk az elvárásainkból, és vegyük a dolgot könnyedén! Ha megtanu­lunk lazábbnak és türelmesebbnek lenni, sokkal kevésbé leszünk feszültek a szüleink esetleges hibái miatt.

7. Az ő idejükben minden más volt

Nekem gyakran eszembe jut, milyen volt a gyerekkor számítógép, mobiltelefon és több száz tévécsatorna nélkül. Életünk felét a sza­badban töltöttük – én legalábbis így emlékszem. A tanároknak nem volt tilos a szemünkbe mondaniuk, mit gondolnak rólunk, a szüleink pedig a fenekünkre csaptak, ha már nem bírtak velünk. Teljesen más világ volt.

A nagyszüleink gyerekkorukban gyalog jártak, zoknit stoppol­tak, és az iskolájukban nádpálcával fenyítették meg azt, aki nem írt leckét. Igaz, lehet, hogy a mai nagyszülők egy része már nem abban a korban élt, mint az én szüleim, de a lényeg világos.

Az idők során a gyereknevelési stílus is sokat változott

A szü­leim kortársai elvárták, hogy a gyerekeik aktívan részt vegyenek a ház körüli teendőkben; a mai szülők kevesebbet követelnek. Régen bevett szokás volt, hogy a rosszalkodó gyereket elfenekelik, olyan pedig nem volt, hogy „megbeszéljük” a dolgokat. Úgy tartották: a szülő dolga a döntés, a gyereké az engedelmesség.

A nevelési stílusunkat nagymértékben alakítják a saját élménye­ink és mindaz, amit gyerekként szerettünk vagy gyűlöltünk. A szép emlékeket újra akarjuk élni saját gyerekeinkkel, a rossza­kat pedig messziről el akarjuk kerülni. Egy ismerősöm például külön szobát akart a gyerekeinek, mert kiskorában utált a szobán osztozkodni a nővérével. Egy másik ismerősöm nem szeretett egyedül lenni, ezért a gyerekei közös szobában alszanak.

Ugyanígy a szüleinknek is megvannak a maguk gyerekkori emlé­kei, amelyek mások, mint a mieink. Határozott meggyőződésük lehet például, hogy a gyereknek sok időt kell a szabad levegőn töltenie, vagy az, hogy az ételt válogatás és nyafogás nélkül mindig meg kell enni. Mi tapasztalatból tudhatjuk, hogy a saját szüleink hogyan foglalnak állást ezekben a kérdésekben, és elég jó általános képet tudunk alkotni a nevelési módszereikről. Párunk szüleinek nevelési stílusát azonban sokkal nehezebb lehet elfogadnunk.

Részben ebből következik, hogy időnként a saját párunkkal is akadhatnak nézetkülönbségek a gyereknevelést illetően. Mivel azonban egyformán érdekeltek vagyunk a gyerekek nevelésé­ben, könnyebben kötünk kompromisszumot, hogy megtaláljuk a mindkettőnk számára elfogadható megoldást.

Ugyanez a szüleinkre és a párunk szüleire már nem érvényes. A nagyszülőkkel nem kötelező kompromisszumot kötni – nekik egyszerűen megmondhatjuk, hogy ebbe vagy abba ne szóljanak bele. Azt viszont tudnunk kell, hogy ha véleményt nyilvánítanak, akkor nem kötözködni akarnak, csak törődnek az unokákkal, és őszintén jót akarnak nekik. És néha bizony igazuk lehet.

8. Akármilyen nagyszülő jobb, mint a semmi

Nem minden szülőből lesz számunkra tökéletes nagyszülő. Talán gyerekkorunkban nem volt felhőtlen a viszonyunk velük, esetleg messze laknak, és eltávolodtunk egymástól, vagy már nem élünk párkapcsolatban a fiukkal vagy lányukkal, és úgy érezzük, túl nagy fáradság lenne helyrehozni a dolgokat.

Tényleg nem éri meg?

Nagyszülő nem terem minden bokorban, a gyerekeknek pedig szükségük van rájuk. Valóban szívünk joga a gyerekünk nevében lemondani egy egyedi családi kötelékről, amely mással nem pótolható? A gyerek persze találhat magának közeli barátokat a nagyszülők kortársai között, ami fantasztikus dolog, függetlenül attól, hogy milyen a viszonya a saját nagy­szüleivel. De ez nem ugyanaz, mint a vér szerinti nagyszülő, aki már a szüleinket is ismerte kisgyerekként, aki sokat tud mesélni a család történetéről, és aki feltétlen szeretettel közeledik hozzánk.

A mi feladatunk az, hogy a gyerekek a lehető legjobb viszonyt alakítsák ki a nagyszüleikkel, legalábbis addig, amíg elég idősek nem lesznek ahhoz, hogy a kapcsolataikról ők maguk döntsenek. Nekünk talán fárasztó lesz, és helyenként bosszantó is, de ne felejt­sük el, hogy ezt nem magunkért, hanem a gyerekekért tesszük. Ne aggódjunk, ez nem azt jelenti, hogy ha törik, ha szakad, min­den hétvégén meg kell hívni a nagyszülőket ebédre. Lehet olyan programot is szervezni, amelyen nekünk nem kell feltétlenül részt vennünk.

Legyünk kre­atívak!

Ha a szüleink a közelünkben élnek, hozzunk össze több rövid találkozót; ha messze, akkor egy-egy hosszabbat. Biztosan találunk módot arra, hogy a gyerekek jóban legyenek a nagyszüleikkel, és ez nekünk se okozzon túl nagy kellemetlenséget.

Bizonyára léteznek olyan nagyszülők, akik elől a zsarnokságuk miatt minden épeszű ember menekül, és akikre soha nem bíz­nánk rá a gyerekeinket, de szerencsére a legtöbb ember nem ilyen. Ne aggódjunk az olyan nagyszülők miatt, akik alapvetően rendes, kedves emberek, csak a világképük, a viselkedésük és a stílusuk más, mint a miénk! A gyerekek ebben a kérdésben is meglepően nyitottak és rugalmasak, ahogy az sem okoz nekik gondot, hogy a szabályok mások otthon és mások az iskolában.

Mi úgyis ott leszünk velük végig. Az olyan szülőket, akikkel az egyetlen gond az, hogy tőlünk távol élnek, nem szabad kizárni az életünkből. Ha pedig személyesen nem vagyunk velük a legjobb viszonyban, nos, attól még fantasztikus nagyszülők válhatnak belőlük, ha adunk nekik egy esélyt. És persze csodás érzés az is, hogy az a különleges kapcsolat, amelyet a kicsik a nagyszülőkkel kialakítanak, a mi ajándékunk a gyerekeknek.

9. Soha ne szóljuk le őket a gyerekek előtt

Előfordul, hogy a szüleink az őrületbe kergetnek? És mi a helyzet az anyósunkkal vagy az apósunkkal? A kapcsolat az idősebbekkel szinte soha nem zökkenőmentes, néha pedig kifejezetten problé­más. Még ha alapvetően jó is a viszony, mindegyiküknek vannak idegesítő vagy egyenesen kiborító rigolyái. Gyakran megkönnyebbült sóhajjal nyugtázzuk, amikor vége a látogatásnak, és az ajtó becsukódik mögöttük.

Hogyan viseljük el ezt a fajta feszültséget?

Általában panaszkodással. Az emberi természet ilyen, és ezzel nincs is semmi baj – kivéve akkor, ha a gyerekeknek (vagy a gyerekek füle hallatára) panaszkodunk az idősekre. Ha lelki szemetesláda kell, gyorsan felejtsük el a gyereket, és keressünk valaki mást!

Miért? Azért, mert a gyerekeink nem kerülhetnek igazán jó kap­csolatba a nagyszüleikkel, ha mi magunk – akiknek az érték­ítéletében a gyerekek ösztönösen bíznak – panaszkodással azt a benyomást keltjük, hogy nem tiszteljük és szeretjük őket. A gye­rekeknek zavaró és felkavaró azt látni, hogy negatívan viszo­nyulunk valakihez, akit ők kedvelnek, sőt olyasvalakihez, akit szeretnénk, ha kedvelnének. Saját kapcsolatát a nagyszülőkkel a gyereknek magának kell kialakítania, és ha az időseket kritizál­juk, azzal az ő dolgát nehezítjük meg.

Mi van akkor, ha a gyerek kezd el panaszkodni?

Ha ilyenkor őszintén elmondjuk a véleményünket, akkor a nagyszülők ellen hangoljuk őt? Sajnos igen, mert ezzel a negatív álláspontot erő­sítjük, és a helyzet sokkal rosszabbnak tűnik, mint amilyen valójában. A gyerekek sokszor nyafognak lényegtelen dolgok miatt, aztán másnapra elfelejtik az egészet. Arra viszont ponto­san emlékezni fognak, hogy anyával vagy apával jól kibeszélték a szószátyár nagypapát vagy a házisárkány nagymamát.

De akkor mit csináljunk?

Legyünk együtt érzők a gyerekkel, de védjük meg a másik oldalt is! Értessük meg, hogy a nagymama a betegsége miatt hamar elfárad, és ezért lesz könnyebben ingerült; a nagypapa pedig tényleg sokat beszél, mert érdeklődő és lelkes. Ha csak egy kicsit is tűrhetően neveljük a gyerekeinket, akkor előbb-utóbb képesek lesznek kialakítani a saját véleményüket. De addig is tegyünk meg mindent azért, hogy a gyerekek és a nagyszülők kapcsolata minél szorosabb és jobb legyen – akkor is, ha néha falra mászunk tőlük!

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.