Gyermeknevelés

Mikor gyermekünk felnőtt lesz, tippek a szülőknek

A szülői hivatásból nem vonulhatunk nyugdíjba – ez egy életre szóló munka. Gyerekünk akkor is a gyerekünk lesz, ha mi már százévesek vagyunk. És ha jól végeztük a munkánkat (és miért ne tettük volna), akkor még felnőttként is szüksége van a jóváha­gyásunkra és a támogatásunkra.

Azt azonban nem szeretné, hogy gyerekként kezeljük. Még akkor sem, ha mi még mindig a kisbabánknak tekintjük. Éppen ezért olyan felnőtt kapcsolatot kell kialakítanunk vele, amely továbbra is lehetővé teszi, hogy szülőként viselkedjünk. A helyes egyen­súlyt néha nehéz megtalálni, de számos olyan szülőt ismerek, akinek ez pompásan sikerült, ezért bizton állíthatom: létezik ilyen jellegű szülő-gyerek viszony.

A következő szabályok segítséget nyújtanak abban, hogy gyer­mekünknek mindig jó szülei lehessünk – akár 4, akár 14, akár 44 éves.

Húzódjunk a háttérbe

Tizennyolc év alatt mindent megtettünk azért, hogy gyermekünk életét a megfelelő vágányra tereljük. Persze nem arról van szó, hogy keresett ügyvédet, menő orvost vagy híres focistát csinál­tunk belőle. Egyszerűen csak igyekeztünk mindennel felszerelni őt, ami a boldog felnőtt élethez szükséges.

Mostanra lejárt az időnk. Letelt a tizennyolc év, és innentől kezdve a háttérbe kell húzódnunk. Ha a gyerekek eddig nem tanultak meg valamit, most már úgyis késő. Sorsuk immár a saját kezük­ben van, mi pedig már nem avatkozhatunk bele az életükbe. Persze nem jó érzés, ha olyasmit tesznek, amivel nem értünk egyet. Korábban is eszünkbe juthatott volna, hogy ezt vagy azt elmondjuk nekik. De sajnos elszalasztottuk a lehetőséget.

Egyetlenegy dolgot taníthatunk még nekik…

Azt, hogyan állhatnak meg saját lábukon a mi segítségünk nélkül. Ezt pedig csak úgy tanulják meg, ha mi a háttérbe húzódunk. Tizennyolc év mun­kája veszik kárba, ha nem adunk lehetőséget arra, hogy begya­korolják a megtanult készségeket. Mi értelme volt önállóságra, felelős döntéshozatalra és más hasonlókra ösztönözni őket, ha utána nem engedjük, hogy felnőttként viselkedjenek?

A kedves olvasó megnyugodhat: gyerkőcei remekül boldogulnak majd, anélkül, hogy ön állandóan körülöttük sertepertélne. Ha folyton beleszólunk az életükbe, azzal azt az üzenetet közvetítjük feléjük, hogy „nem végeztem jól a munkámat, ezért még mindig segítségre van szükséged*.

Ha a szülő beleszól a felnőtt gyermekének életébe…

Emellett mindannyian tisztában vagyunk azzal, mi történik, ha a szülő beleszól a gyerek dolgaiba. Ez a – jobb esetben leereszkedő, rosszabb esetben kimondottan ártalmas – lépés lehetetlenné teszi a normális szülő-gyerek viszony kialakulását, hiszen mindig azt sugalljuk, hogy csemeténk képtelen az önálló életre. Ezzel a – feltehetően hamis – üzenettel könnyedén lerombolhatjuk az önbizalmát. Lehet, nem úgy éli az életét, ahogy mi elvárjuk tőle, de egy szabályismerő szülő ezen semmiképpen sem sértődhet meg.

Eszemben sincs azt állítani, hogy tizennyolc éves korunk után már semmi újat nem tanulhatunk. Feltételezem, hogy gyereke­inknek is rengeteg tanulnivalójuk akad még. Legalábbis remé­lem, különben az életük igencsak unalmas lesz. A tanulnivalókat azonban mostantól máshol kell elsajátítaniuk. Azt nem tudom, hogy hol – ez igazából már csak rajtuk múlik (épp ez a lényeg). Ők döntik el, mit, hol, hogyan és kitől szeretnének megtanulni.

Jegyezzük meg! Ha eddig nem tanultak meg valamit, most már úgyis késő.

Mostantól a gyermek további fejlődésében betöltött szerepünk minimális. Olyannyira a háttérbe kell húzódnunk, hogy szinte észre se vegyenek. Visszahúzódunk, hiszen ez az egyetlen felada­tunk. Nos, azt hiszem, most már én is a háttérbe húzódhatok.

Ne osztogassunk kéretlen tanácsokat

Az előző szabályt elolvasva talán felmerült bennünk a kérdés, hogy mit tegyünk, ha gyerekünk tanácsot kér tőlünk. A válasz pofonegyszerű: nyugodtan megoszthatjuk vele a véleményünket és a javaslatainkat.

Nos, ez logikusnak tűnik, ugye? Lehet, hogy nem is kellett volna külön szabályt szentelnem a kérdésnek? De igen, hisz – mint látható – az oldal további része nem maradt üresen, vagyis lenne még egy-két megjegyzésem. Két dologra kell emlékeznünk, ami­kor felnőtt korú gyermekünknek (vagy bárki másnak) szeretnénk tanácsot adni.

Mikor adjunk tanácsot felnőtt gyermekünknek?

  • Csak akkor adjunk tanácsot, ha erre kérnek minket
  • Csak az adott kérdéssel kapcsolatban adjunk tanácsokat.

Segítsünk nekik megtalálni saját válaszaikat, hogy utána önállóan hozzák meg döntéseiket. Ha gyermekünk tanácsot kér, akkor tanácsot is szeretne kapni. Nem akar utasítást, útbaigazítást, megjegyzést, véleményt, ítéletet és semmi effélét hallani. Kizárólag a tanácsainkra kíváncsi. Ám tanácsaink megfogalmazásakor sem árt az óvatosság.

Lássunk egy példát.

Tegyük fel, hogy felnőtt gyermekünk taná­csot kér tőlünk, hogy elfogadja-e az állást, amit felajánlottak neki.

Lássunk néhány elképzelhető szülői reakciót:

  • “Mindegy. Három hónap múlva úgyis otthagyod, mint az eddigieket”
  • “Hülye lennél nem elfogadni.” „amúgy sem értettem, mit szeretsz annyira a szőnyegpucolásban.”
  • “Legalább ez a cég elviseli, hogy az alkalmazottai borzalmas fül- és orrba valókkal járnak dolgozni.”

Nem akarok senkit megbántani, de a fenti mondatok egyike sem elfogadható hisz nem kell mást tennünk, mint tanácsot adni. Ha ehhez mindenképpen tartani szeretnénk magunkat, akkor az a legcélravezetőbb megoldás, ha kérdéseket teszünk fel. Például: „mi tetszik a munkában?” vagy „milyen karrierlehetőségek állnak előtted?” vagy „nem zavar, ha hosszabb időbe telik, míg eljutsz a munkahelyedre?” és így tovább. Egyszóval az a feladatunk, hogy segítsünk neki megtalálni saját válaszait, hogy utána önállóan hozza meg a döntéseit.

A jó tanácshoz nem kell semmi egyéb. Nem várhatjuk, hogy tanácsainkat gyermekünk mindig megfogadja. Megteheti, hogy a mi javaslatainkkal tökéletesen ellentétes döntést hoz. Ez nem azt jelenti, hogy tanácsunk nem segített neki a végső elhatározá­sában, tehát ne legyünk dühösek. Örüljünk, hogy segíthettünk.

Kezeljük felnőttként

Ha felnőtt kapcsolatot szeretnénk kiépíteni gyermekünkkel, felnőttként kell kezelnünk őt. Mivel az évek során megszoktuk, hogy utasításokat adunk a gyermekeinknek, kéretlenül is taná­csokkal bombázzuk őket, mindenről elmondjuk nekik a vélemé­nyünket, és állandóan igyekszünk megrendszabályozni őket, úgy érezzük, ez a normális szülő-gyermek kommunikáció. Amíg bele nem jövünk, olykor igencsak nehezünkre esik majd megtartani magunknak a véleményünket.

Jegyezzük meg! Gyermekeink büszkék lesznek, amikor kikérjük a véleményüket.

Gyermekeink felnőttként való kezelése felerészben abból áll, hogy leszokunk bizonyos dolgokról – például nem kommentáljuk állandóan a viselkedésüket, és nem mondogatjuk nekik, hogy milyen édesek voltak hatéves korukban (nem, tényleg nem akar­ják ezredszer is meghallgatni azt a ciki történetet).

Feladatunk másik része pedig az, hogy új dolgokat fedezzünk fel. Olyan témákról is beszélgetni kezdünk csemetéinkkel, ame­lyek eddig csak a barátaink társaságában kerültek szóba. Ne foglalkozzunk a korkülönbséggel: a klímaváltozásról, a fociról, a politikáról, és a póréhagyma-ültetés rejtelmeiről alkotott véle­ményüket ne értékeljük kevesebbre, mint bármelyik másik felnőtt ismerősünkét.

És kérjünk tőlük tanácsot. Biztosan akad számtalan dolog, ami­hez jobban értenek, mint mi – legyen az akár az autószerelés, a divat, a fényképészet, a szabás-varrás, a vasútmodellek, a mada­rászat, a kerámiák vagy akármi más. Meg persze az elektronika, bár feltételezem, hogy e témában már évek óta kikérjük a véle­ményüket.

Egy idő után mindez a világ legtermészetesebb dolga lesz szá­munkra, de kezdetben muszáj tudatosan tréningezni magunkat, különben kapcsolatunk sosem lesz olyan, amilyet szeretnénk. El sem tudjuk képzelni, milyen büszkék lesznek gyermekeink, ami­kor kikérjük a véleményüket, és teljes jogú felnőttként kezeljük őket – kivéve, ha saját szüleink is így bántak velünk. Ez esetben viszont tisztában vagyunk azzal, milyen boldoggá tesszük vele a csemetéinket.

Jegyezzük meg! Nem az a cél, hogy a legjobb barátjuk legyünk.

Ezt a hibát számos szülő elköveti. Mindenkinél jobban szeret­jük csemeténket (leszámítva talán házastársunkat, aki amúgy is a legjobb barátunk), ezért természetes, hogy szeretnénk a legjobb barátja lenni. De gyermekünk nem biztos, hogy örül ennek, bár lehet, hogy ezt még önmagának sem vallja be. Egyik ismerősöm büszke arra, hogy ő a lányai legjobb barátja. És ez nem csupán hencegés. Ismerősöm meg van győződve arról, hogy ez csodála­tos, én azonban kicsit sajnálom a csemetéit.

A gyerekeknek már van legjobb barátjuk

Nem is egy. Emellett a testvéreikre is mindig számíthatnak. Anyára viszont minden­képpen szükségük van. Erre a szerepre azonban csupán egyetlen jelentkező akad, aki éppen buzgón játssza a legjobb barátnőt.

De mi a különbség a két szerep között?

Nos, az ember min­dent megoszt a legjobb barátjával, és persze a legjobb barátunk is mindent megoszt velünk. Ezzel szemben a szülőkre szere­tünk felnézni – nem azért, mert feljebbvalók, egyszerűen csak tapasztaltabbak. A szülő mindig megvédi a gyermekét, és mindig odafigyel rá, még akkor is, ha az esetek többségében erre nincs szükség. Lehet, hogy a szülő és a gyerek szívesen tölti együtt a szabadidejét – mégsem mondanak el mindent egymásnak.

Elmondjuk gyerekünknek, ha rettentően aggódunk érte?

A leg­jobb barátunknak mindenképpen elmondanánk. Tegyük fel, hogy egyedülálló szülőként viszonyunk lesz valakivel. Vajon elmeséljük csemeténknek, ahogy azt legjobb barátunknak ten­nénk? Mi van akkor, ha gyermekünk valami zűrös ügybe keve­redik? Ugyanazt a tanácsot adjuk majd neki, amit a legjobb bará­tunknak adnánk? És a pénzzel és az egyedülléttel kapcsolatos aggodalmainkat is megosztjuk vele?

Amennyiben a gyermek legjobb barátjaként próbálunk visel­kedni, az ilyen helyzetekben hazudnunk kell, különben érzelmi­leg zsaroljuk őt. Ha elmondjuk csemeténknek, hogy magányosak vagyunk, bűntudatot fog érezni, ha nem tud több időt szakí­tani ránk. Ha hazudunk vagy érzelmileg zsaroljuk, akkor pedig hogyan várhatjuk el, hogy hozzánk forduljon, amikor bánatos, tanácstalan vagy magányos? Szülőként a hazugsággal és a zsaro­lással elveszítjük a hitelességünket.

Felnőtt gyermekeinknek el kell szakadniuk tőlünk. Ne próbáljuk magunkhoz láncolni őket – még barátként sem. Egy jól működő szülő-gyerek viszony önmagában is több tucat barátsággal felér. Akkor meg miért próbálunk ezen változtatni?

Jegyezzük meg! Felnőtt gyermekeinknek el kell szakadniuk tőlünk.

Támogassuk gyermekünket döntéseiben

Nyilván botorság lenne azt feltételezni, hogy gyermekünk min­den döntése bölcsnek bizonyul majd – legyen szó munkaválla­lásról, házasságról vagy a gyereknevelésről. De mivel már felnőtt, ugyanannyi esélye van a helyes döntésekre, mint nekünk. Sőt, talán kicsit több is, mert valószínűleg jobban ismeri magát, mint mi őt. Ahogy a fenti példa is mutatja, jobb, ha a véleményünket megtartjuk magunknak, és mindenképpen bátorítjuk őt terveivel kapcsolatban, ugyanis, ha tévedünk, teljesen lejáratjuk magunkat.

Előfordulhat az is, hogy nekünk van igazunk

Ám ha gyerme­künk tényleg rossz döntést hozott, annál inkább szüksége van a bátorításunkra és támogatásunkra. Ha követjük a 99. És a 100. Szabályt, akkor úgysem mondjuk meg neki, hogy nem értünk egyet a döntésével. Vagyis akár támogathatjuk is. Jusson eszünkbe, hogy ez az ő élete és az ő választása, így a szülő csupán két dolgot tehet: vagy támogatja, vagy megfúrja a gyerek terveit.

Van egy másik ok is, amiért érdemes kiállni csemeténk döntései mellett. Soha ne dörgöljük az orra alá, hogy „én megmondtam előre*. Néha igen nagy a kísértés, de ez a lehető legrosszabb, amit csak mondhatunk, és remélem, mindenki tisztában van azzal, hogy ez a mondat semmilyen körülmények között sem hangozhat el.

Bizonyos gyerekeket nagyon zavar, ha úgy érzik, szüleik nem támogatják a döntéseiket. Mások pedig fellázadnak, és direkt az ellenkezőjét teszik, mint amit mi tanácsoltunk. A gyereknek min­denképpen tudnia kell, hogy az ő oldalán állunk, még azután is, hogy már réges-régen kirepült a családi fészekből. Éppen ezért nem elég, ha semleges álláspontot közvetítünk – aktívan ki kell fejeznünk támogatásunkat.

És mi van, ha tényleg úgy érezzük, hogy hatalmas baklövést készül elkövetni? Semmi gond. Nem baj, ha olykor hibázik az ember. Szülőként nem arra ösztönözzük a csemeténket, hogy hibát kövessen el. Arra ösztönözzük, hogy tegye, amit a lehető legjobbnak vél – teljesen mindegy, hogy végül jól vagy rosszul sül-e el.

Jegyezzük meg! Soha ne dörgöljük az orra alá, hogy én megmondtam előre!

Nem választhatunk helyettük párt

Ha szerencsénk van, akkor csemeténk egy csodálatos, elbűvölő társat fog választani, akivel nagyszerűen kijövünk majd, és akit örömmel üdvözlünk a családban. Erre alapozni azonban dőreség lenne. Ha tényleg fantasztikus partnert fog ki, szinte biztosra vehetjük, hogy előbb-utóbb szakítani fognak.

Ha több gyerekünk van, még nagyobb az esély, hogy legalább az egyikük olyan párral fog beállítani, akiért nem igazán rajongunk. Lehet, hogy csak bizonyos vonásait nem fogjuk kedvelni, esetleg enyhén irritálónak találjuk, de az is megeshet, hogy egyáltalán nem tudunk zöld ágra vergődni vele.

Ha ez történik, az bizony roppant kellemetlen. De ha bízunk gyermekünkben, akkor abban is bíznunk kell, hogy a hozzá leg­jobban illő párt fogja választani. Nem azt, aki nekünk a legjob­ban tetszik – az nem is lenne jó. Utódunknak akkor a legnagyobb az esélye a boldogságra, ha szabadon dönthet, és nem érzi úgy, hogy a mi kedvünkre kell tennie. Tehát tartsuk meg magunk­nak a véleményünket, és támogassuk a gyerekünket, bármilyen ellenszenvesnek találjuk is a család új tagját.

Jegyezzük meg! Ha – akár nyíltan, akár burkoltan – egyértelművé tesszük, hogy nem repesünk az örömtől gyermekünk szíve választottja láttán, azzal nemcsak a magunk dolgát nehezítjük meg, hanem körülöt­tünk mindenkiét. És ezzel a hozzáállással csak egy dolgot érünk el: ha a légkör feszültté válik, gyermekünk eltávolodhat tőlünk.

Ha gyermekünknek egy csöpp esze van, akkor gondoskodni fog róla, hogy a kapcsolat sikere vagy kudarca önmagán, és ne a mi véleményünkön múljon. A rosszallásunk nem fogja szétszakítani őket – csak boldogtalanná teszi gyermekünket. Ezt akarjuk? Ha a kapcsolat emiatt mégis zátonyra fut, gyermekünk minket fog hibáztatni. Ezt szeretnénk? Természetesen nem: ezért kell cipzárt húzni a szánkra, és jó képet vágni a dologhoz.

Azért van egy jó hírem is. Van rá mód, hogy enyhítsük az eset­leges problémákat, megőrizzük szoros kapcsolatunkat a gyerme­künkkel, és súrlódásmentessé tegyük a viszonyunkat vele és a párjával. Nem nehéz kitalálni, mi lehet az…

Legyünk nyitottak és melegszívűek, és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy gyermekünk szíve választottja a család tagjának érezhesse magát! Összpontosítsunk azokra a vonásokra, amelye­ket kedvelünk benne (ugyan már, valami mindig akad!), és ne azon rágódjunk, ami nem tetszik, vagy ami aggaszt minket! Jó, időnként bosszantónak találhatjuk, de ez a gyerekeinkre, a saját párunkra és a szüléinkre is igaz. És lefogadom, hogy néha ők is bosszantónak találnak minket, de ez még nem ok a gyűlölködésre.

Jegyezzük meg! Ha bízunk gyermekünkben, akkor abban is bíznunk kell, hogy a hozzá legjobban illő párt fogja választani.

Ne ragaszkodjunk az irányításhoz

Sajnos sok olyan szülőt ismertem, akik valamilyen úton-módon igyekeztek irányítani gyermeke felnőtt életét. Ezt legtöbbször a pénzügyeken keresztül tette. Befizetik az unoka tandíját, de csak akkor, ha abba az iskolába felvételizik, amit ők jelöltek ki a gyerkőc számára. Esetleg segítenek új lakást vagy autót vásárolni – persze csak akkor, ha egyetértenek gyermekeik választásával.

Mások félmegoldást választanak: odaadják a gyereknek a pénzt, de később az orra alá dörgölik, hogy „nem kaptál volna egy fillért sem, ha tudom, hogy erre költöd”. Ezt nem tehetjük meg a gyermekünkkel! Ha ezt tesszük, nem hagyjuk elszakadni, nem engedjük, hogy önálló életet éljen. Ha valóban képtelen az önál­lóságra, az csakis a mi hibánk, hisz nem készítettük fel rá a ren­delkezésünkre álló tizennyolc év alatt.

Nekünk, szabályismerő szülőknek eszünkbe sem jutna ilyesmi. De hadd említsem meg két barátom példáját, akik különböző módon kezelték a pénz­ügyleteket. Mindketten úgy döntöttek, hogy egyfajta letéti alapot hoznak létre unokáik számára. Az egyik megoldás a következő volt: a nagyszülők önmagukat jelölték ki az alap kedvezménye­zettjeinek, így amikor az unokák nagykorúak lettek, ők döntötték el, hogy kaphatnak-e kocsit és saját lakást, elmehetnek-e nyaralni, és hogy maguknak kell-e finanszírozniuk egyetemi tanulmánya­ikat. A szülőket kihagyták az alap kezeléséből, ezért ők – bár sok­szor nem értettek egyet a nagyszülők döntéseivel – nem tehettek ellene semmit.

A másik barátom a letéti alap létrehozása előtt kikérte gyermekei véleményét, és őket nevezte meg kedvezményezettként. Így nem volt beleszólása a pénzügyekbe, és nem határozhatta meg, hogy mikor és hogyan kapják meg a pénzt az unokák. Feltétel nélkül adta oda a tőkét a gyermekeinek – így kellene eljárnia minden szabályismerő szülőnek.

Jegyezzük meg! Ne ébresszünk lelkiismeret-furdalást a gyermekünkben.

A lelkiismeret-furdalás leggyakrabban abból ered, hogy a szü­lők azt éreztetik, gyermekük nem fordít elég figyelmet rájuk. „a nővéred bezzeg minden héten telefonál.” „tudom, hogy nagyon elfoglalt vagy a hétvégén. Bárcsak én is az lennék.” az ilyen és ehhez hasonló megjegyzésekkel a szülők azt akarják elérni, hogy a gyerek bűntudatot érezzen, amiért nem tölt még több időt velük. Természetesen ugyanezt a hatást éri el az „olyan magányos leszek, ha majd elköltözöl” mondat is.

Tisztázzunk valamit!

A gyerekek nem tartoznak nekünk semmi­vel. Semmivel. Nem számít, mennyi vért, verejtéket és könnyet pazaroltunk rájuk az első tizennyolc esztendő alatt. Nem ők kér­ték, hogy megszülethessenek. Mi döntöttünk a gyerekvállalás mellett, így a következményeket is vállalnunk kell. Mi, szülők sok mindennel vagyunk adósaik, de ők semmivel sem tartoznak nekünk, ezért nem is szabad ezt éreztetnünk velük. Se több időt, se több figyelmet, se pénzt nem követelhetünk tőlük.

Persze ha szabályismerő szülőként viselkedünk, gyermekeink rengeteg dolgot szívesen megtesznek. És mivel nem lelkiismeret-furdalásból teszik, így még értékesebb lesz számunkra. A hálás és szerető gyerekek gondoskodni fognak rólunk idősebb korunk­ban, mert úgy érzik, megérdemeljük.

Néhány gyermek csak a bűntudat elkerülése miatt gondosko­dik a szüleiről, ám – mivel nem örömmel teszi – titkon nehez­tel rájuk. Mi azonban azt szeretnénk, hogy csemeténk örömmel szentelje nekünk figyelmét és idejét, ám ezt érzelmi zsarolással nem tudjuk elérni.

Jegyezzük meg! A gyerekek nem tartoznak nekünk semmivel!

Mindannyian hallhattunk már hasonlókat: „hétvégén kénytelen vagyok meglátogatni apámat, mert már egy hónapja nem láttam vagy „ma este nem érek rá. Az anyám minden szerdán felhív, és legalább két órába telik, mire sikerül leráznom. Sokkal jobb lenne ilyesmiket hallani: „már nagyon várom, hogy végre lássam a szüleimet a hétvégén” vagy „már több hete nem tudtam ren­desen beszélgetni az anyukámmal, és úgy hiányzik, hogy végre egy jót dumáljunk”. Hagyjunk fel az érzelmi zsarolással, hisz bármilyen sok dolgot tesznek is meg értünk gyerekeink a lelki­ismeret-furdalás miatt, kétszer annyit tesznek majd, ha levesszük róluk a lelki nyomást.

Függetlenség…

A legnagyobb ajándék, amit gyermekünknek adhatunk, az a füg­getlenség. Ha érzelmileg, szociálisan és pénzügyileg függetlenek vagyunk tőlük, megszabadulhatnak a lelkiismeret-furdalástól. Innentől kezdve bármit tesznek is értünk, azt szeretetből teszik.

Jegyezzük meg! Jusson eszünkbe, hogy még mindig szükségük van ránk!

Ahogy gyerekeink felnőnek, és maguk mögött hagyják a gyer­mekkort, egyre kevésbé van szükségük ránk (persze, hiszen mi a lehető legjobban neveltük őket). Alkalomadtán felnőttként is szeretnének ránk támaszkodni, vagy anyagi támogatást várnak -főként az első években. Van, hogy tanácsot kérnek. Lehet, hogy szeretnék a segítségünket kérni a gyereknevelésben, esetleg gondjainkra bíznák a kutyát, amíg nyaralni mennek. Lehet, hogy szeretnék kikérni egy tapasztaltabb személy véleményét, ami­kor eladják a házat, önéletrajzot írnak vagy új autót vásárolnak.

És van még egy csomó kevésbé egyértelmű dolog is!

Felnőtt gye­rekeink is szeretnék, ha jóváhagynánk a választásaikat. Szeretnék, hogy megnézzük az új házat, a kisbabát vagy az újonnan átalakí­tott lakókocsit. És bár a barátaiknak is eldicsekednek ugyanezek­kel a dolgokkal, az mégsem ugyanaz. Gyerekkorukban mindig megmutatták nekünk a festményeiket, a hatalmas homokvárakat és az új ruháikat. Felnőttként is ugyanezt teszik, csak nagyobb léptékben. Szeretnék érezni, hogy tetszik nekünk, amit csinálnak (persze sosem szabad kimutatnunk, hogy ez van a háttérben – hisz ők sem teszik).

Emellett természetesen időről időre a komolyabb kérdésekben is a segítségünket kérik majd. Lehet, hogy minket hívnak, ha idő előtt megindul a szülés, nekünk kell átsegíteni őket a váláson, ott kell lennünk, ha az unokák betegek, és ha a lakásukat elárasztja a víz. Ilyenkor arra van szükségük, hogy azonnal a segítségükre sies­sünk, a kérdéseket pedig hagyjuk későbbre. Ha szabályismerő szülőként viselkedünk, gyermekeink tisztában vannak vele, hogy mindig mellettük állunk, és nem próbálunk kibújni a kéréseik teljesítése alól (és nem kezdjük utána érzelmileg zsarolni őket).

Ahogy gyermekeink felnőnek, egyre inkább elszakadnak tőlünk

Lehet, hogy évekig vagy akár évtizedekig nem kérnek meg min­ket semmire. De ne higgyük azt, hogy már nincs is szükségük ránk! Mindig szükségük lesz ránk. Csak sose áruljuk el, hogy mi ezzel tökéletesen tisztában vagyunk.

Nem a te hibád

Gondolom, mindannyiunknak vannak hátrányos helyzetű isme­rősei. Szüleik nem törődtek velük, családi tragédiát vagy molesztálást kellett elszenvedniük. Egyesekben ez maradandó nyo­mot hagyott, ám sokan csak még erősebbé váltak a gondoknak köszönhetően.

Ha a lehető legjobban végeztük szülői feladatunkat (persze nem kell mindig tökéletesnek lennünk), akkor nem a mi hibánk, ha felnőtt gyermekünknek gondjai adódnak. Ne okoljuk magunkat, ha a gyerek depressziós vagy alkoholista, ha nincsenek hosszú távú párkapcsolatai, vagy ha még harmincöt évesen sincs sta­bil munkahelye. Gyerekkorukban még a mi felelősségünk volt, hogy ne kóboroljanak a kertben, zuhogó esőben, de arról már nem mi tehetünk, ha harmincévesen az utcán alszanak.

Jegyezzük meg! Az önvád nem vezet sehová!

Olykor nem tehetünk mást, mint hogy kizárjuk a gyereket a csa­ládi fészekből. Manapság divatos kifejezés lett a „büntetve szeretés” – bizonyos esetekben ehhez kell folyamodnunk. A gyereknek azonban éreznie kell, hogy csupán a megfelelő pillanatra várunk, és amint újra megbízunk benne, ismét keblünkre öleljük majd. Ha csemeténk komoly zűrbe keveredik, talán mi vagyunk az egyetle­nek, akik még hajlandók foglalkozni vele. Lehet, hogy már a bará­tai is elhidegültek tőle, de a szüleire mindig számíthat.

Az önvád nem vezet sehová. Mindenkinek az a legjobb, ha nem azon morfondírozunk, vajon mit ronthattunk el. A múlt helyett a jelennel foglalkozzunk. Még akkor sem szabad magunkat vádolni, amikor hajnali kettőkor nem tudunk elaludni az aggo­dalom miatt. Az önvád nem vezet sehová. Gyakran nem is azért érzünk lelkiismeret-furdalást, mert valami tényleg a mi hibánk, hanem mert attól félünk, hogy esetleg az is lehet. Steve biddulph gyereknevelési szakember szerint „a szülő feladata az, hogy törődjön a gyerekkel mindaddig, amíg az egyedül nem tud segít­séget szerezni”.

A szülő örökké szülő marad

Szabályismerő szülőként csodálatos kapcsolatba kerülhettünk egy csodálatos emberi lénnyel. Ez a kapcsolat, amely semmi máshoz nem hasonlítható, örömet és biztonságot nyújt egész hátralevő éle­tünkben. Ez a szülők jutalma a sok munka, büdös pelenka, vesze­kedés, rendetlenség, átvirrasztott éjszaka és egyéb kalamajka után. És mondhatom, hogy ez a kapcsolat minden fáradságot megér.

Egyszer csak rájövünk, hogy gyermekeink felnőttek, de még mindig szeretik velünk tölteni az idejüket, élvezik a társaságun­kat, és kíváncsiak a véleményünkre. Titkon még mindig fontos nekik a jóváhagyásunk (ahogy azt már korábban kifejtettem), de kéretlen tanácsra nincs szükségük. Ám ez nem is baj, hiszen mi úgyis tökéletesen elégedettek leszünk az életvitelükkel.

A szabályismerő szülők számára az egyik legjobb dolog, hogy gyermekük mindig szeretni fogja őket, és ezt ők is tudják. És ami­kor majd eljön az idő, hogy nekik van szükségük támaszra, gyer­mekeik szívesen segítik őket, hogy viszonozzák a sokévi szülői szeretetet. Nem azért, mert ez a kötelességük, nem azért, mert erre valaki megkérte őket, hanem mert örömet szerez nekik.

Jegyezzük meg! Gyermekünk mindig szeretni fog bennünket, és ezzel mi tökéletesen tisztában is leszünk.

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.