• gyereknevelés
• szülő

Hogyan legyünk türelmes, következetes szülők?

A szabályismerő szülők egyik legfontosabb jellemzője, hogy megfelelő a hozzáállásuk. Ha megtanuljuk, hogyan viszonyul­junk gyermekeinkhez és szülői kötelességeinkhez, a többi már gyerekjáték lesz.

Ez a cikk arról szól, hogyan lehetünk türelmes, következetes szülők. Ebbe természetesen a gyerekhez és a szülői kötelességeinkhez való hozzáállásunk is beletartozik. Gyermekeinket pozitív fényben kell látnunk, hiszen így jelenthetik nekünk a legnagyobb örömet, illetve így gondos­kodhatunk a legmegfelelőbb nevelésről. Ha ördögfajzatként vagy éppen földre szállt angyalként tekintünk rájuk (vagy bármilyen más irreális képet alakítunk ki róluk), az elkövetkező néhány év igen nehéznek ígérkezik.

A lényeg, hogy a kezdetektől fogva igyekezzünk megfelelő kap­csolatot kialakítani a gyerekekkel, és ahogy idősödnek, töreked­jünk önállóságra ösztönözni őket, így mindenki elégedett és bol­dog lesz majd.

A szeretet önmagában nem elég!

Hányszor hallottuk már azt a közhelyet, miszerint „a legfonto­sabb dolog, amit a gyerekünknek nyújthatunk, a szeretet”? Per­sze a szeretet valóban nagyon fontos, ezt mindenki tudja. Ám ha a szeretet az egyetlen dolog, amit a gyerekeknek adunk, az önmagában vajmi kevés.

A gyermekvállalás komoly feladat

Az életünk végéig tartó kemény munka. A hippi felfogású szülők azt szeretnék, hogy a gyerekek fus­sanak szabadon, hajukat kuszálja a szél, lábuk alatt érezzék a föld energiáját – úgy vélik, a gyerekek boldogságához nem kell más, csak a szülői szeretet. Szerintük nem szabad arra töre­kednünk, hogy megzabolázzuk őket (ezzel irányítóvá válunk), és magatartásukat sem tanácsos kritizálni (ezzel pedig korlátok közé szorítjuk őket).

Szülői szeretet

Persze a gyerekeknek valóban nagy szükségük van a szülői szere­tetre. De számos más dolgot is tanítanunk kell nekik: fegyelmet, önfegyelmet, értékeket, kapcsolatkialakítási készséget, egészséges életmódot, különböző érdeklődési köröket, tanulnivalókat, széles látókört. Emellett meg kell tanulniuk önmagukról gondoskodni, meg kell érteniük a pénz értékét, tudniuk kell, hogy az élethez olykor elkerülhetetlen az eltökéltség, és el kell sajátítaniuk a tanu­lás készségét. Hogy a rendszeres hajvágásról ne is beszéljünk.

Senki nem kecsegtetett minket azzal, hogy szülőnek lenni könnyű

A gyermekvállalás komoly feladat – életünk végéig tartó kemény munka. Ha valaki azt hiszi, hogy a szeretet teszi a jó szülőt, az téved. Nem feltétlenül szerencsés, ha mindent megen­gedünk a gyereknek. Készüljünk fel arra, hogy olykor bele kell szólnunk csemeténk életébe. De nézzünk csak szét a világban – számtalan szülő remekül elboldogul a gyerekeivel, tehát nem lehetetlen vállalkozásról van szó. Azt azonban ne felejtsük el, hogy komoly feladatot vállaltunk. Még szerencse, hogy tizen­nyolc évünk van a megvalósítására.

Minden recepthez különböző hozzávalók szükségesek

Nemrég megállítottuk, hogy a szeretet önmagában nem elegendő. Mit tegyünk tehát? Erre a kérdésre nincsen kész válasz, hiszen sok minden függ a gyerekek személyiségétől és az adott körülményektől.

Nem alkalmazhatjuk ugyanazt a szabályrendszert minden egyes gyerekre. A gyerekek nem ilyen egyszerűen működnek. Van egy baráti házaspár, akik ugyanazon elvek szerint nevelték fel három csemetéjüket, és minden a lehető legnagyszerűbben sikerült. Aztán megszületett a negyedik gyermek, aki teljesen más volt, mint a testvérei. Más szemszögből látta a világot. Elbűvölő volt, de emellett elképesztően furcsa dolgai voltak. Például minden éjjel ruhástul lefeküdt a padlóra, és úgy aludt. Teljesen felesleges volt ráhúzni a pizsamát, mert amint az ember kiment a szobából, úgyis visszavette a nappali ruháit.

Így állandó harcban álltak vele, mert nem felelt meg a szülők korábbi elképzeléseinek. De volt annyi eszük, hogy leül­jenek, és nyugodtan átgondolják, mi az, ami bevált, és mi az, ami nem vált be a gyerek nevelésében. Természetesen azt is fonto­lóra vették, hogy vajon igazságos és hatékony módszer-e az, ha a nagyobb gyerekeknél alkalmazott normákat próbálják ráerőltetni legkisebb gyermekükre. Hosszas mérlegelés után néhány sza­bályt módosítottak. Nem az a fontos, hogy melyiket – a lényeg az, hogy átgondolták, mit, miért és hogyan tegyenek.

A megoldás abban rejlett, hogy minden olyan területet górcső alá vettek, ahol valamiféle konfliktus jelentkezett, illetve emléke­zetükbe idézték azokat az alkalmakat, amikor egyik vagy másik gyerek ideges vagy gondterhelt volt, és elgondolkoztak azon, hogyan kerülhetnék el ezeket a szituációkat.

Ha nem gondoljuk végig, mit teszünk, elég kevés esélyünk van rá, hogy minden elsőre sikerüljön. Végül is, ha nem írunk előre bevásárlólistát (legalább virtuálisan), akkor nagy valószínűséggel több tucat felesleges árucikkel megpakolva térünk haza a szuper­marketből. Ha nincs elképzelésünk arról, mit várunk egy nyaralás­tól, valószínűleg nem is fogjuk igazán jól érezni magunkat. Ehhez hasonlóan, ha nem gondolkozunk el a gyereknevelés mikéntjéről, feltehetőleg elboldogulunk majd valahogy, de sem magunkból, sem csemeténkből nem hozzuk ki a lehető legtöbbet.

Ami szélsőséges, az szinte biztosan rossz

Ismerek olyan szülőket – igaz, nem sokat -, akik soha nem enge­dik a gyerekeiket tévézni. Olyanokat is, akik kizárólag vegán ételeket adnak nekik, vagy tetőtől talpig rózsaszínbe öltöztetik őket. Még olyan szülőket is ismerek, akik minden reggel (még a vakáció alatt is) fél hétkor kiparancsolják az ágyból a lurkókat -ami a világ egyes részein talán normális, de ott, ahol én élek (az egyesült királyságban), biztosan nem az.

És ez itt a lényeg: a fenti dolgokkal önmagukban nincsen semmi gond, de az nem működik, hogy a kortársaiktól teljesen eltérő módon neveljük a gyerekeinket. Ez ugyanis alaposan összeza­varja az identitástudatukat, és még jobban megnehezíti a szá­mukra, hogy jól érezzék magukat a bőrükben.

Én személy szerint nagyon örülnék egy olyan világnak, amely­ben a gyerekek egyáltalán nem bámulják a tévét. Egy olyan világban azonban, ahol a kölykök összes barátja tévét néz, egyszerűen nem kényszeríthetünk a gyerekeinkre ilyen korlátozást. Lehetünk szigorúbbak, mint a barátaik szülei, de teljesen nem tilthatjuk meg nekik a tévézést. A gyerekek be akarnak illeszkedni a többiek közé, de piszkosul nehéz dolguk lesz, ha bármi miatt kívülállóknak tűnnek.

A gyereknevelés legtöbb vonatkozását illetően – lámpaoltás és ébresztő, zsebpénz, tévézés, zeneórák, öltözködés, étkezés stb. – minden társadalmi közegben van egy elfogadott norma. Ha a mi megközelítésünk és házirendünk belefér ebbe a normába, akkor minden rendben. Azt azonban nem árt alaposan végig­gondolnunk, hogy eltérjünk-e attól, amit a lakókörnyezetünk és a gyerekeink barátai „normálisának tartanak. Az elfogadott tar­tományon belül nyugodtan elmehetünk a falig, ha úgy tetszik, csak ne lépjük át ezeket a láthatatlan határokat.

A legtöbb gyereknevelési módszerről nem lehet egyszerűen kije­lenteni, hogy jó vagy rossz. A nevelési stílusunkat a gyerekünk világához kell igazítanunk, és ami szélsőséges, az általában hely­telen, mert – a hatékonyságától függetlenül – szélsőséges.

Örüljünk, ha látjuk őket

Amiről most írni fogok, az mindig nagyon feldühít. Össze sem tudom számolni, hány szülőnél tapasztaltam már ezt a viselke­dést. A gyermek hazaér az iskolából vagy a játszótérről, belép a bejárati ajtón, és szülei a következővel fogadják: „azonnal vedd le a sáros cipődet!”, vagy „tűnés házi feladatot írni!”

Egyik barátom egy nap óriási púppal a fején érkezett haza az iskolából a tanítási idő kellős közepén, miután hatalmasat esett a tornateremben. Ez még abban az időben történt, amikor az embert egyedül hazaengedték egy-egy ilyen balesetet követően. Édesanyja éppen a konyhát mosta fel, amikor a barátom belé­pett az ajtón. Anyukája ránézett, összeráncolta a homlokát, és így szólt: „kint maradsz, amíg fel nem szárad!”

Ha így bánunk csemetéinkkel, honnan tudhatnák, hogy valóban szeretjük őket? A gyerek csak azt látja, hogy anyu és apu kedve­sebben üdvözli a kutyát, a nagyszülőket, sőt még a postást is, mint őt.

Más szülők egy fokkal kedvesebben viselkednek

Nem ordítanak rá a gyerekre, viszont szinte tudomást sem vesznek róla, amikor belép a lakásba. Úgy tesznek, mintha a gyerkőc a berendezés része lenne. Ez a magatartás természetesen semmivel sem jobb, mint az előbbi, hiszen a figyelem tökéletes hiánya ugyanolyan káros, mint a negatív figyelem (ez az ordítozás virágnyelvi megfelelője).

Munkanapokon mindenki siet. A kedvesség azonban nem kerül sok időbe, mégis sokat javíthatunk vele a gyerek kedélyállapotán, miközben megpróbáljuk megszelídíteni rakoncátlan loboncát, vagy lenyomkodunk pár falat reggelit a torkán. Érdemes tehát barátságosan és kedvesen bánni csemeténkkel.

Olyan nehezünkre esik rájuk mosolyogni vagy meg­ölelni őket (persze csak ha elég kicsik még ahhoz, hogy hagyják)? Ezek a kis dolgok sokat jelentenek a gyerekeknek, hiszen ezek biztosítják őket arról, hogy valóban örülünk, ha láthatjuk őket.

És ha a gyerek cipője valóban rémesen koszos, mi pedig épp most fejeztük be a konyha kitakarítását (bár felmerül a kérdés, hogy minek mostunk fel, ha tudtuk, hogy a gyermek hamarosan sárosan jön haza), akkor igyekezzünk egy-egy vicces mondattal megállítani őket az ajtón kívül. Együttműködésük jutalma pedig legyen egy puszi vagy ölelés.

Tiszteljük a gyereket!

Ismerek egy anyukát, aki állandóan parancsokat osztogat a gye­rekeinek: „edd meg az ebéded!”, „szállj be a kocsiba!”, „mosd meg a fogad!” egyik nap arra panaszkodott nekem, hogy milyen nehéz rávenni a csemetéit arra, hogy azt mondják, „légy szíves” vagy „köszönöm”. Természetesen mi, szabályismerő szülők már látjuk is, mi a probléma.

Nagyon könnyű ebbe a csapdába esni. A szülők többnyire elvár­ják, hogy a gyerek azt csinálja, amit mondanak neki – nem úgy, mint a felnőttek. Éppen ezért, míg az ember egy felnőttet kedve­sen megkér valamire, a gyerekeinek egyszerűen parancsba adja a teendőket. A lurkók azonban ezt nem így látják. Azt általában nem veszik észre, hogy a felnőttekkel máshogy beszélünk (hiszen sokszor oda sem figyelnek). Így azt a beszédstílust sajátítják el, amelyet mi akkor használunk, ha hozzájuk beszélünk.

A gyerekek általában sokkal jobban odafigyelnek arra, amit teszünk, mint arra, amiről prédikálunk nekik. Így nemcsak hogy nem hibáz­tathatjuk őket, ha mellőzik az udvariassági szabályok használatát, hanem gyakorlatilag meg kellene őket dicsérnünk, hogy ilyen töké­letesen elsajátították az általunk gyakorolt magatartást.

Emellett sosem fogunk tőlük tiszteletet kapni, ha mi sem bánunk velük tiszteletteljesen. Ettől tekintélyünk fikarcnyit sem fog csorbulni. A gyerek hamar megtanulja, hogy bár a „légy szí­ves, mosd meg a fogad” és a „megterítenéd az asztalt?” kérésnek hangzik, mégis mindenképpen engedelmeskedniük kell. Ezzel a lehető leghatékonyabban – saját példánk segítségével – sajátít­tatjuk el velük a jó modort.

Nem csupán a jó modort kell megtanulniuk utánzás útján!

Sosem szabad megszegnünk ígéreteinket, tilos hazudnunk nekik (a mikulás és a húsvéti nyúl természetesen kivétel), és károm­kodnunk előttük – feltéve, ha nem akarjuk, hogy ők is ugyan­így tegyenek. Ha elkövetjük a fentieket, azzal azt közvetítjük a gyerekeknek, hogy kevésbé fontosak nekünk, mint mások. Mi természetesen tudjuk, hogy ez nem igaz, ám ezt nem árt a gyerkőcökben is tudatosítani.

Ha a gyerekeinket szeretjük a világon a legjobban (leszámítva talán férjünket/feleségünket), akkor mindenkinél nagyobb tisz­telettel kell bánnunk velük. Ezáltal megtanulják, hogy nekik is tiszteletet kell mutatniuk embertársaik iránt. Ennyit arról, hogy az idősebbek gyakran hajlamosak panaszkodni a fiatalabb gene­rációk neveletlen viselkedésére.

Élvezzük a gyerekek társaságát

Ne essünk pánikba. Ez a szabály nem azt akarja belénk suly­kolni, hogy mindig kedvet kell éreznünk ahhoz, hogy gyerme­keinkkel töltsük az időnket. Csak azt akarom mondani, hogy amikor lehetőségünk van a gyerkőcökkel közös kikapcsolódásra – hétvégenként, nyaraláskor, lefekvés előtt -, akkor igyekezzünk kiélvezni a velük töltött perceket.

Miért is ne tennénk? Például azért, mert mindig eszünkbe jut, mennyi dolgunk van, ahelyett, hogy éppen érdeklődéssel figyel­nénk a „Simpson család” tegnapi epizódját részletesen elmesélő csemeténk – rendkívül aprólékos és fárasztó – monológját. A csep­pet sem izgalmas sztori közben mi azon aggódunk, hogy szét ne főjenek a zöldségek, és századszor is átismételjük magunkban a holnapi prezentáció anyagát.

Álljunk csak meg! Hiszen épp a legfontosabb feladatunkra kel­lene koncentrálnunk – arra, hogy teljes szívvel élvezzük gyerme­keink társaságát. Koncentráljunk arra, amit mondanak és tesz­nek! Ez ugyanolyan fontos, mint a koszos pelenka kicserélése, a vacsorakészítés vagy a holnapi prezentáció. Beszélgessünk el a gyerekkel! Amikor kisfiunk azt mondja, „képzeld, tizenhét orkot megöltem!”, akkor ne csak annyit motyogjunk, hogy „aha”. Pró­báljunk valami tartalmasat kérdezni, például valami ilyesmit: „és ez azt jelenti, hogy kifogyott a töltényed?”

Ez nem rólunk szól, hanem róluk

Tisztázzunk egy dolgot: gyereket vállalni nem kötelező! De ha úgy döntünk, hogy belevágunk, akkor fel kell készülnünk rá, hogy a gyerekek az elsők. Nem, ez nem azt jelenti, hogy minden kívánságukat teljesítenünk kell – sőt, gyakran ennek éppen az ellenkezője igaz -, csupán annyit, hogy a döntéseinknél az ő érdekeiket kell szem előtt tartanunk, nem pedig azt, hogy mi a jó nekünk.

Példákat szeretnénk? Rendben. Ismerek olyan szülőket, akik hat­-hét éves korukban is együtt alszanak a gyerekükkel – nem azért, mert a gyereknek erre van szüksége, hanem azért, mert képtele­nek abbahagyni. Tényleg csodálatos érzés, amikor a csemeténk odabújik hozzánk, de ez nem segít abban, hogy önállóvá váljon, felvegye a saját alvási ritmusát, vagy legyőzze a sötéttől való félel­mét.

Íme, egy másik példa: egy hölgyismerősöm nemrég azt mesélte, hogy a lányának nagyon tetszik egy kurzus egy 180 kilo­méterre levő egyetemen. Ő megpróbálta lebeszélni róla, és arra biztatta, hogy válasszon valamilyen tárgyat a helyi egyetemről, mert akkor továbbra is otthon lakhatna. Rámutattam, hogy szerintem a lány jól elboldogulna a távoli egyetemen is, mire hölgyismerősöm azt felelte: ő is tudja, de még nem áll készen rá, hogy elengedje a lányát.

A szívünk mélyén pontosan tudjuk, mit művelünk

Sokszor nekünk is az a legjobb, ami a gyerekünknek. Néha nem. Gyakran önigazoló kifogásokat keresünk (hölgyismerősöm javára írandó, hogy ő legalább bevallotta, miért akarja, hogy a lánya másik egyetemet válasszon), például magyarázkodni kez­dünk, hogy a gyerek sűrűn felébred éjszaka, ezért egyszerűbb, ha egy ágyban alszik velünk. Meggyőzzük magunkat, hogy a gyerekünk még nem elég idős ahhoz, hogy ezt vagy azt tegye; hogy így vagy úgy csináljon valamit, és így tovább.

Amíg a gyerekeinkre összpontosítunk, nem tudunk búslakodni, a múlton merengeni, önsajnálatba merülni, sérelmeket őrizgetni – ezek ugyanis mind rólunk szólnak, nekünk viszont egy másik emberre kell figyelnünk. És ki lehetne jobb „másik ember”, mint a saját gyerekünk? Igen, melegséggel tölt el minket, amikor a gyerkőc hozzánk bújik az ágyban, de még nagyobb boldogság látni, ahogy önállóan boldogulni képes felnőtté cseperedik.

A tökéletes rend nem olyan fontos, mint gondolnánk

Emlékszem, hogy amikor először találkoztam a feleségemmel (természetesen ekkor még nem volt a feleségem), igencsak meg­rémültem a lakásától: üres asztal és konyhapult, makulátlan tisztaságú padló. Ha kezembe vettem egy tárgyat, a feleségem azonnal tudta, hova kell majd visszatenni. Mindennek – tényleg mindennek – megvolt a maga helye.

Én mindig is a „hajítsd le a padlóra, és hagyd is ott”-típusú rend­szerezés híve voltam. Most már bevallhatom, hogy igencsak aggódtam, amikor úgy döntöttünk, hogy gyerekeket szeretnénk – tudtam, hogy a feleségem rendszeretete nem fog megférni a leendő zűrzavarral, melyet a gyerkőcök érkezése okoz majd.

A gyerekek megszületése után azonban ámulatba ejtő gyorsaság­gal alkalmazkodott az új helyzethez – ahogy azt sok más szülő is teszi. Ez azonban nem mindenkinek sikerül. Sokan megálljt szeretnének parancsolni a sár, kosz, rendetlenség, könyvek, játé­kok és zűrzavar áradásának, ami természetes velejárója a gyere­keknek. Nem is beszélve arról, hogy egy csomó új típusú tárgy kerül a lakásba, amelyeket még csak el sem tudunk pakolni, mert a régi rendszerben nem volt helyük.

Két lehetőség közül választhatunk. Megkísérelhetjük a lehetet­lent, és megszállottan takaríthatunk, hogy fenntartsuk a tökéletes rendet. Ezzel azonban feszült mini felnőttekké neveljük gyerme­keinket, akiknek tilos elengedniük magukat, és el sem hiszik, hogy más lakásokba akár cipőben is be szabad lépni. A máso­dik lehetőség az, hogy ellazulunk és hagyjuk, hogy csemetéink gyerekként viselkedjenek. Igaz, hogy olykor sáros lesz a padló vagy rendetlenség lesz a szobában, ám a gyerekek és a szülők is boldogabbak és kiegyensúlyozottabbak lesznek.

Nem azt akarom mondani, hogy a gyerekeknek nem szükséges rendet rakniuk maguk után. Természetesen előbb-utóbb el kell rakniuk a kipakolt játékokat, ám előbb hadd érezzék jól magukat. Nem számít, ha a konyhaasztalon festékes ujjlenyomatok ékte­lenkednek vagy a gyerkőcök nadrágja tiszta sár. A festék és a sár is könnyen lemosható. Az viszont nagyon fontos, hogy a gyere­kek remekül szórakoztak és boldogok.

A jó szülő hajlandó kockázatot vállalni

Semmiképpen sem szabad mindig valami tragikus esemény bekövetkezésétől rettegnünk. Néha hagynunk kell, hogy a gyerekek tanuljanak saját hibáikból, és egyedül keveredjenek ki a nehéz helyzetekből. Ha sosem kockáztatnak, nem is lesz miből okulniuk. Azok, akik sosem hibáznak, nem tudnak egyről a kettőre jutni. Ez azt is jelenti, hogy a szülőknek is kockázatot kell vállalniuk. A szabályismerő szülők megengedik csemetéiknek, hogy fára másszanak vagy több fakultációt válasszanak, mint amennyit szerintük kellene, és nem tiltják meg, hogy hátizsákos túrára induljanak a barátaikkal.

A kockázatot persze mindenképpen mérlegelnünk kell. Bizo­nyos esetekben túl nagy a rizikó, ezért nemet kell mondanunk. De semmiképpen sem szabad mindig valami tragikus esemény bekövetkezésétől rettegnünk, különben mindent meg fogunk til­tani a gyereknek, ami nem száz százalékig biztonságos. Így aztán a gyermek nem tanul meg semmit magától, és később nehezére esik majd önálló döntéseket hozni. Ez pedig azt jelenti, hogy megbuktunk a szülői vizsgán.

Készüljünk fel tehát a kockázatvállalásra

Ha az ember kockáz­tat, olykor bizony történhetnek kisebb balesetek. Előfordulhat, hogy gyerekünknek eltörik a csuklója, vagy rossz jegyet hoz haza az iskolából. De ez nem a világ vége, és mindannyian okulha­tunk az esetből. Ha soha nem vállalunk kockázatot, az hosszú távon sokkal károsabb a gyereknek, mint ha pár hétig gipszben van a karja.

Aggodalmainkat tartsuk meg magunknak

Amennyiben gyermekeinket kockázatvállalásra biztatjuk, elkerül­hetetlen, hogy aggodalmaink támadjanak. Ez sajnos így működik. Aggódni fogunk, mikor fára másznak, amikor autót vezetnek, és amikor nélkülünk mennek nyaralni. Tulajdonképpen még akkor is rengeteget aggódunk, ha semmiféle kockázatot nem vállalunk. Féltjük őket, amikor először kikerülnek óvó ölelésünkből, amikor iskolába mennek, amikor először alszanak máshol. Elszorul a tor­kunk, ha kis arcuk piros és forró, a lázuk pedig sehogy sem akar lemenni, és velük izgulunk, amikor vizsgáznak.

Azt azonban mindig észben kell tartanunk, hogy aggodalmaink­kal nem vagyunk egyedül – a gyerekek is aggódnak mindezek miatt. Hatéves csemeténk rettegve megy be első nap az iskolába, tizenéves gyermekünk pedig fél, hogy minden rendben lesz-e első önálló nyaralásán, mégis szeretné egyedül végigcsinálni.

A szülő feladata, hogy megnyugtassa a gyermeket, és arra biz­tassa, hogy továbbmenjen a saját maga által választott úton. A szülő megnyugtatja a gyereket, hogy minden rendben lesz. Ez nem mindig ilyen egyszerű, ugye? Rettegve állunk, a gyomrunk összeszorul az idegességtől, pedig jókedvűen kellene mosolyog­nunk azt rebegve, „nem lesz semmi baj”. Igen, sajnos ez a mi dol­gunk. Nem egyszerű feladat, de valakinek ezt is meg kell tennie. És az a valaki a szülő.

Az egyetlen enyhítő körülmény az, hogy aggodalmainkat nyugod­tan rázúdíthatjuk egy másik felnőttre – például a párunkra. Vagy -ami még jobb – szüléinkre, hiszen szerencsére egykor felmenőink is magukra vállalták a mi megnyugtatásunk feladatát.

Első lépésként próbáljuk visszafogni magunkat, és ne úgy búcsúz­zunk minden egyes alkalommal a lakásból kilépő gyermekünktől, hogy „vigyázz magadra!” ez a figyelmeztetés ugyanis azt közvetíti a gyerek felé, hogy nem bízunk a képességeiben. Ha egy törékeny dolgot cipelő gyerkőcnek azt mondjuk „csak óvatosan!”, sokkal valószínűbb, hogy elejti a kezében levő tárgyat, mint ha semmit nem szóltunk volna. Ha mindig emlékeztetjük rá, hogy vigyáz­nia kell magára, félni fog az esetleges negatív következményektől. A szabályismerő szülők más stratégiát választanak, és így köszön­nek el a gyermekeiktől: „szórakozz jól!” vagy „érezd jól magad!” és nem kérdés, hogy mostanra már minden kedves olvasó elsajátí­totta a szabályismerő szülőség alapjait.

Vegyük szemügyre a dolgokat a gyerekek nézőpontjából is

A gyerekek gyakran úgy vélik, nem veszünk tudomást érzelme­ikről, és hidegen hagy minket, ha döntéseinkkel nem értenek egyet. És ebben nem is tévednek nagyot.

Mindannyian elkövetjük ezt a hibát. Persze nem állandóan, de nem ismerek olyan szülőt, aki még sosem követte volna el. Azzal nyugtatjuk magunkat (már ha egyáltalán elgondolkodunk ezen), hogy mi szülők tudjuk, mi a legjobb a számukra. Ez többnyire igaz, de korántsem mindig.

Akaratunk rájuk kényszerítése olykor elkerülhetetlen. A legtöbb gyerek például később szeretne lefeküdni, mint ami tanácsos az ő korában. Szinte minden gyerkőc örülne, ha kizárólag csokin és fagyin élhetne, és iskola helyett a strandon tölthetné a napjait.

Persze mi tisztában vagyunk azzal, hogy egyik sem túl jó ötlet, és igyekszünk rávenni őket, hogy engedelmeskedjenek nekünk, de ettől függetlenül tökéletesen megértjük őket. Nagy összeget tennék rá, hogy ha egyszer kikerülnének a felnőttek ellenőrzése alól, a gyerekek többsége sokkal értelmesebben viselkedne, mint ahogy várnánk.

Nos, a gyerekek gyakran másképp szemlélik a világot, mint mi. Van olyan is, hogy hasonlóak az elképzeléseink, mi mégsem vagyunk képesek az ő szemszögükből is szemügyre venni az adott kérdést. Akárhogy is, a gyerekek – érthető módon – nagyon megsértődnek, ha úgy érzik, nem foglalkozunk velük. Ez egyene­sen következik a 16. Szabályból – bánjunk tisztelettel a gyerekkel. Fontos, hogy éreztessük velük, igenis megpróbáljuk megérteni őket. (ha nem megy, biztos vagyok abban, hogy a gyerekek nagyon szívesen segítenek.)

A szülői hivatás nem lóverseny

Egyik nap egy ismerősömmel beszélgettem gyermekeink étkezési szokásairól. Elmeséltem neki, hogy az én gyerekeim egész nap chipset és kekszet ennének, ha lenne rá módjuk (éppen ezért nem nagyon tartunk ilyen ételeket a házban). Erre ő a következőket válaszolta: „én szerencsés vagyok. Az enyéim a ropogtatnivalók helyett szívesebben esznek gyümölcsöt és zöldséget.” ezt igencsak kétlem, hiszen nemrégiben alkalmam nyílt megfigyelni, milyen hevesen falták be csemetéi az ajándékba kapott süteményeket. Az anyuka kijelentése egy jellegzetes versenyszellemű megnyil­vánulás volt, mellyel engem és a gyerekeimet próbált lepipálni, hogy ő és a csemetéi jobb színben tűnjenek fel.

A szülők közötti egyik legjellemzőbb versenyhelyzet a bilizésre való szoktatás. Mások mindent megtesznek, hogy az ő gyerekük tegye meg az első lépéseket. Vagy éppen azzal hencegnek, hogy az ő gyerekük a legügyesebb sportoló vagy zenész, és neki van­nak a legkiválóbb versenyeredményei. Az összes versengő szülő közül azok a legalamuszibbak, akik nem nyíltan dicsekednek gyerekeikről, hanem mondandójukat „szerencsés vagyok, mert az én gyerekeim chips helyett szívesebben esznek gyümölcsöket”-mázba rejtik. Ám mindenki tudja, hogy ennek az égvilágon semmi köze a szerencséhez.

Lássuk be, a versengő szülőknek igen kevés barátjuk van, emel­lett csemetéik állandó szorongásban élnek, hisz folyamatosan lenyűgöző eredményeket kell produkálniuk, hogy szüleik büsz­kélkedhessenek velük. Szegény lurkók azt hiszik, hogy szüleik csak akkor szeretik őket igazán, ha állandóan jobban teljesítenek kortársaiknál. Felnőve természetesen bennük is túlbuzog majd a versenyszellem, ami elidegeníti őket barátaiktól és testvéreiktől. Rengeteg alkalom adódik arra, hogy a gyerekekben kialakítsuk az egészséges versenyszellemet anélkül, hogy túlzott elvárásokat támasztanánk.

A túlságosan is versenyszellemű szülők idegesek és feszültek, hiszen nem bíznak saját szülői képességeikben. Ezért igyekeznek minket a földbe döngölni, hogy ők ügyesebbnek, tehetségesebb­nek látsszanak. Ne idegeskedjünk miattuk. Inkább sajnáljuk őket. Ezzel csak még jobban kihozzuk őket a sodrukból.

Soha ne tegyük ki őket érzelmi zsarolásnak

Az érzelmi zsarolás, még ha nem szándékos is, alattomos és bántó manipuláció. Ha gyakran előfordul, a gyerekben állandó bűntudatot kelt. Ráadásul az ilyen megnyilatkozásokkal azt jelez­zük neki, hogy a mi érzéseink sokkal fontosabbak a számunkra, mint az övéi, amiből a gyerkőc csak azt szűri le, hogy az önzés, az önsajnálat és az érzelmi manipuláció a helyes viselkedés.

Lássuk be, mi vállaltuk azt, hogy szülők leszünk, annak minden nehézségével együtt. Teljesen normális, hogy a gyerekek önző módon viselkednek, és az is, hogy ennek legtöbbször mi isszuk meg a levét. Ezt nincs jogunk felróni nekik – nem az ő gondjuk, hogy mi kimerültek és feszültek vagyunk, vagy hogy időnként önzőnek és hálátlannak tartjuk őket.

Persze ez nem azt jelenti, hogy a gyerekeinket önzésre kell nevel­nünk, de az érzelmi zsarolástól nem lesznek önzetlenebbek és figyelmesebbek. Ébresszük rá őket arra, hogyan hat a viselkedé­sük másokra, vagy adjunk nekik egy egyszerű választ, amit el kell fogadniuk. Nem kell ilyeneket mondanunk: „miért nyaggatsz azzal, hogy focizzak veled, amikor olyan fáradt vagyok, hogy alig állok a lábamon?” helyette elég ennyi: „ne haragudj, most túl fáradt vagyok! Majd játszunk holnap!”

Semmi értelme arról papolni a gyereknek, hogy nap mint nap rongyosra dolgozzuk magunkat érte – hogy főzünk, mosunk rá, takarítunk utána, edzésre hordjuk, sofőrszolgálatot biztosítunk neki, stb. -, mert ebből ő úgyis csak annyit hall, hogy „blabla, edzés, blabla”. Feleslegesen tépjük a szánkat. Igaz, előbb-utóbb fel kell fognia és meg kell tanulnia értékelni mindazt, amit érte teszünk, de ezt nem szabad tőlünk hallania.

A párunk, a nagyszülők, a nagyobb testvérek viszont segíthetnek a gyerek­nek más nézőpontból látni a helyzetet, például így: „ne dobáld szanaszét a ruháidat! Elég nagy vagy már ahhoz, hogy ne anya vagy apa rakjon rendet utánad. E nélkül is eleget dolgoznak azért, hogy mindened meglegyen.” ugyanezt mi is megtehetjük a párunknak. Így sokkal valószínűbb, hogy a gyerek odafigyel, és legközelebb jobban meggondolja, hogyan viselkedik.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.