• betegség
• egészség
• rák

Dacoljunk közösen a rákbetegséggel!

Csupán Németországban minden évben 425 ezer ember betegszik meg rákban. Ezeknek a pácienseknek a kezelése során mindenekelőtt a gyógyulás vagy a jó életminőség biztosítása melletti minél hosszabb túlélés áll az orvosi érdeklődés középpontjában.

Ezzel Németország az Egészségügyi Világszervezet (WHO) adatai szerint harminc európai ország közül a 13. helyen áll, miköz­ben az átlagos halálozásiarány-csökkenés 19 százalék. Még a súlyos esetekben is lehető­ség kínálkozik a túlélési idő növelésére és az életminőség javítására. A kezelés „gyakorlati” oldala azonban sokszor eltereli a figyelmet a tulajdonképpeni fájdalomról: a rák pusztító hatásáról a beteg lelkiállapotára, ami a legtöbb érintettet mélységes válságba sodorja.

Ugyanis a diagnózis okozta sokk: „Nem akarom elhin­ni!” fázisát végül az élet végességének, a meg­halásnak és a halálnak a bizonyossága váltja fel. A fájdalomra és arra való tekintettel, hogy az ember teljes bizonytalanságba kerül testi sérthetetlenségével és egyéni cselekvőképessé­gével kapcsolatban, számos érintett alapjaiban megkérdőjelezi egész addigi életét, és/vagy teljesen újra is értékeli.

A páciensekre rátörő érzelmek skálája széles:

Harag, félelem és bűn­tudat váltják egymást, hogy aztán a mélységes tehetetlenség érzését hagyják hátra. Mindeh­hez társul a kórházi tartózkodás, az intenzív kapcsolat az orvosokkal és az egészségügyi személyzettel, ami ugyancsak erősen elbizony­talanító lehet. Ám éppen ezekben a dolgokban, az érzelmekkel és gondolatokkal szembeni ki­állásban rejlik ennek a betegségnek a különleges kihívása.

Mert ha egyszerűnek nem is nevezhető a kilábalás az értékválságból, azért nem is lehetetlen: van esély a pozitív változá­sokra, a tudatosabb, talán intenzívebb életre, és így akár a saját gyökereinkhez való visszaté­résre is.

Mekkora szerepet játszik betegségeinkben a lélek ?

Már az ókortól kezdve foglalkoztatja a tudóso­kat és gyógyítókat a test és a lélek kölcsönhatá­sa. A hagyományos ázsiai gyógymódokban is évezredek óta ismert, hogy test és lélek szoros kapcsolatban áll egymással. És bár sok racioná­lis beállítottságú embernek nehezére esik ezt elképzelnie, a test és lélek egymástól nem szi­gorúan elkülöníthető egységek.

Például izzadt lesz a tenyerünk, ha nyomás alatt állunk, szívdobogásunk támad, ha idegesek vagyunk, vagy fokozódik a nyálképződésünk, ha erősen össz­pontosítunk valamilyen ételre. Legkésőbb az­óta, hogy a pszichoszomatika (görög szó: pszi­ché = lélek, szórna = test) tudományos kutatás tárgyává tette test és lélek kapcsolatát, valamint erre szakosodott klinikák foglalkoznak beható­an a pszichoszomatikus betegségekkel, egyre inkább elfogadottá válik az a felismerés, hogy az érzéseknek és gondolatoknak konkrét testi következményei lehetnek.

Az orvosok szédülés, szívdobogás vagy fáradtság esetén mégis el­sőként szervi okok után kutatnak. így aztán egy kisebb örökkévalóságig is eltarthat, míg egy orvos a páciens lelkének átvilágításába is belekezd. Ha viszont nyitottan viszonyulunk ehhez a jelenséghez, az orvossal együtt kutat­hatunk a betegség lelki okai után, és a pszicho­szomatikus gyógyítás célzott stratégiáit bevetve legyőzhetjük a lelki problémákat és enyhíthet­jük a testi fájdalmat.

A léleknek is szüksége van támogatásra

A pszichoonkológia en­nek ellenére viszonylag fiatal, tudományközi terület, amelyben különböző orvosi és pszi­choszociális foglalkozások képviseltetik magu­kat. Egyfelől a rák kialakulásának, lefolyásának és kezelésének pszichoszociális aspektusaival és ezek tudományos vizsgálatával foglalkozik, másfelől az így nyert tudást alkalmazni is pró­bálja a betegek ellátása és támogatása során.

Ebben valamennyi olyan szakterület képviselői részt vesznek, akik a rákbetegek vagy hozzátar­tozóik orvosi, illetve pszichoszociális ellátásá­ban tevékenykednek, valamint azok is, akik e terület kutatásával foglalkoznak: orvosok, pszichológusok, szociálpedagógusok, szociális munkások, ápolók, fizioterápiás munkatár­sak, kreativitásra épülő terápiás módszerek képviselői, a sporttudomány művelői, teoló­gusok, lelki gondozók és más rokon területek dolgozói.

A beszélgetések során lehetőség nyílik a nyitott kérdések tisztázására, és az érzelmek, gondola­tok újból konstruktív egésszé rendezhetők.

Végül könnyebbé válik annak megítélése, mi­lyen intézkedések bizonyulhatnak hasznosnak az adott esetben. Mert ha egyszerre csak semmi sem olyan többé, mint volt, a legfontosabbnak a következő kérdések megválaszolása tűnik:

• Hogyan lehet a lelki szempontból megterhe­lő rákos megbetegedést legjobban átvészelni?
• Mit tehet azért a páciens, hogy lelkét és im­munrendszerét a jobb életminőség érdekében erősítse, mégpedig a rehabilitáció idején is?

Így segít a pszichoonkológia

A rákos betegek 40-50 százalékánál a betegség­re vagy a kezelésekre való reakcióként olyan lelki betegségek, nehézségek jelentkeznek, mint például a poszttraumás zavarok, alkal­mazkodási nehézségek, depresszió, szorongá­sos zavarok.

A pszichoonkológiai rehabilitáció ezért főként a következő lépésekből áll:

• A betegséggel vagy a kezelésekkel összefüggő tünetek, így a krónikus fáradtság, az alvászavar, a rosszullétek és más terápiás mellékhatások csökkentése.
• Érzelmi krízisek mérsékelése, amelyek a betegséggel való megküzdésből fakadnak: félelmek, reménytelenség és gyámoltalanság érzése, depresszió.
• A saját erőforrások erősítése az aktív önsegí­tés érdekében.
• Az önértékelés és a betegséghez való viszony javítása.
• Az orvosokkal, terapeutákkal, partnerekkel, hozzátartozókkal folytatott kommunikáció eredményesebbé tétele.
• Az emberi kapcsolatok erősítése.
• Az életminőség általános javítása. Ellentétben az olyan általánosan bevált orvosi kezelési módszerekkel, mint például a sugárkezelés vagy a kemoterápia, a pszichoonkológia beavatkozásait célzottan a páciens egyéni szükségletei szerint lehet alakítani.

Nem tud­nak és nem is akarnak eközben orvosi beavatkozásokat helyettesíteni, hanem inkább azok kiegészítésében gondolkodnak.

Ennek oka, hogy a különböző vizsgálatok eredményeit aligha lehet egymással összehasonlítani. Mert az eltérő eredmények a rákos betegségek különbségei mellett többek között attól is függhetnek, milyenek a terapeu­ta pszichoonkológiai kvalitásai, milyen gyako­riak és milyen időtartamúak a találkozók. Az elhamarkodott végkövetkeztetések arról, hogy a rákos betegség keletkezésében mekkora a pszichés, illetve szociális tényezők szerepe, minden tekintetben tévútra vezetnek, akár po­zitív, akár negatív hatásról beszélünk.

Egyvala­mi azonban már ma is világos:

A professzioná­lis pszichoonkológiai segítségnyújtás rendsze­rint képes arra, hogy csökkenjen a depresszió, a félelem és a stressz mértéke, és ennek követ­keztében javuljon az érintettek életminősége.

Legyen úrrá a betegségén!

Aligha elkerülhető, hogy a rákos beteget foglal­koztassa saját személyisége és betegsége kelet­kezésének körülményei. Gyakori kérdés a „mi­ért éppen én?”, a „rosszul csináltam valamit?” a „mivel járultam hozzá ehhez?”, a „mi válthat­ta ezt ki belőlem?”, és végül: „ez valami bünte­tés?”

Pedig az a gondolat, hogy maga tehet a betegsége kialakulásáról, például azért, mert régebben gyakran szomorú és depressziós volt, vagy sok stressz volt az életében, esetleg, hogy „rákra fogékony személyiség”, többet árt, mint használ. Legalábbis az elmélet, mely szerint bi­zonyos személyiségjegyek befolyásolják a rák kockázatát, és ezért egyesek inkább hajlamosak a rákra, mint mások, bizonyítékok hiányában rég túlhaladottnak számít.

Ami a pszichés tényezőket illeti, valóban úgy tűnik, hogy a stressz, a depresszió és traumatikus, negatív élmények hatással vannak egészségünkre. Arról azonban, hogy milyen mértékben felelősek valóban a betegség – különösen a rák – kialakulásáért, évek óta vita folyik a szakemberek között is. Ugyanolyan mértékben, ahogy a nehéz helyzetek hatással lehetnek testünkre és jó közérzetünkre, a pozi­tív pillanatok és érzelmek arról gondoskodnak, hogy jól vagy még jobban érezzük magunkat. És ez nem csak az egészség megőrzésével kap­csolatosan igaz, hanem akkor is, ha betegnek érezzük magunkat vagy valóban betegek is vagyunk.

Éppen az olyan súlyos betegségeknél, mint a rák, óriási jelentőségű az életminőség szempontjából, hogy a páciens lehetőleg sok külső támogatást kapjon (partnerétől, családjától, barátoktól), valamint pszichológiai segítségben is részesüljön, hogy ne zuhanjon a félelem és a depresszió szakadékába. Ahhoz, hogy az érintett pszichésen megbirkóz­zon a betegséggel és valamennyi vele járó ne­hézséggel, feltétlenül számot kell vetnie saját lelki erőforrásaival.

Tegye fel magának őszintén a kérdést: Mi az, ami még belefér? Mire vagyok még képes? Mindemellett pedig szakszerű pszi­chológiai támogatással ki kell fejlesztenie a leg­kedvezőbb megküzdési stratégiát.

Biztonságérzet mint az egészség forrása

Az, hogy a homo sapiens azzá lett, amivé, nem csupán a letelepedésen, a szerszámokon vagy a beszéd képességén múlott. Épp ilyen lényeges tényező volt, hogy az evolúció folyamán nem csupán szigorúan hierarchikus szociális struk­túrák alakultak ki, hanem olyanok is, amelyek az egymással való együttműködésen, szereteten és gondoskodáson alapultak. A mai napig is a legfontosabb emberi erőforrások közé tarto­zik az a védettség és biztonságérzet, amelyet az ember személyes környezetében tapasztal.

Már 1957-ben sor került az amerikai pszicho­lógus és magatartáskutató, Harry Harlow (1905-1981) vezetésével az egyik legismertebb (és egyben leginkább megkérdőjelezhető) magatartás-kutatási kísérletre. Harlow az anya­gyermek kötődés vizsgálata érdekében a kicsi rhesus-majmoknak kétféle pótanyát kínált fel. Az egyik csak csupasz drótból készült, de rög­zítve volt rá egy etető. A másik puha anyagból készült, de nem adott tejet.

Hasonló eredményre jutottak 2004-ben a kanadai McGill Egyetem kutatói:

Bármennyire is egyértelműek ezek az ered­mények, azért nyitva marad az a kérdés, hogy a pozitív élmények, jelen esetben a védettség emléke az immunrendszer működését, állapo­tát is befolyásolja-e. Azt végül is tudjuk, hogy az ép immunrendszer nagymértékben hozzájárul az egészséghez, míg ezzel ellentétben, károsodásai elősegíthetik a rák kialakulását.

A magány beteggé tesz

Már számos kutatás kimutatta, hogyan hat a súlyos betegségekre, köztük a rákra a valahova tartozás érzése, illetve ezzel ellentétben a szo­ciális izoláció.

A rákbeteg állatok az elszi­geteltségben hamarabb el is pusztultak, mint a hasonló daganatos betegségben szenvedő, de társai között élő patkányok. Mivel a kutatók az elszigetelt állatoknál messze magasabb stresszhormon- (kortikoszteron-) értékeket mértek, a magány okozta stressz a gyors lefo­lyású betegség egyik okának számít.

Kísérletük során idegen patkányt eresztet­tek egy zárt patkányközösségbe, amelynek tag­jai azonnal agresszívan reagáltak az idegenre. Ezt követően az állatot elkülönítették, ami stressz-szintjét tovább növelte.

És ami érdekes az egészben:

A stressz jelei csak addig mutat­koztak, amíg az állat elszigeteltségben volt. Amikor végezetül visszaengedték eredeti kö­zösségébe, fokozatosan eltűntek a stresszre uta­ló jelek. Ügy tűnik tehát, hogy a csoport védel­me gondoskodik a szükséges lassulásról és lazí­tásról.

Az ember társas lény

Barátság, beszélgetések, szeretet, biztonságérzet – mindez csak mások bevonásával működik. Az ember csak kettesben képes szaporodni, csak közösségként képes civilizációt alkotni. Évezredeken keresztül annál nagyobbak voltak az ember túlélési esélyei, minél állandóbbnak bizonyult a közösség vagy törzs, amelyhez tar­tozott. Az egyéniség kevésbé volt fontos, hiszen más dolgok többet nyomtak a latban: az számí­tott inkább, hogy ne éhezzenek, ne fázzanak, megvédhessék magukat a veszélyektől.

A kőkorszaki szociális struktúrákra és csoportszer­veződések módjára vonatkozó következtetések azonban jobbára feltételezéseken alapulnak. Csontleletek alapján például meg tudják állapí­tani a kutatók, hogy nagyjából harmincfősek voltak a kőkorszaki ember együtt élő csoport­jai. Ma már azt is tudjuk, hogy sosem vadász­tak egyedül, hanem mindig csoportosan -olykor akár más törzsekkel együtt, több héten keresztül.

A szociális kötődés valójában jóval több kultu­rális életformánál. A kapcsolatok lényegesen befolyásolják az egészséget. Az ember bizonyítottan nem mondhat le róluk, ha hosszú, egészséges életet szeretne élni. Ennek tudatá­ban nem is meglepő, hogy az agyunkban léte­zik olyan idegsejtekből álló rendszer, amely csakis kapcsolati kérdésekért felelős. Érző lé­nyekké tesz bennünket, és így lényegében meg­teremti az érzelmi intelligencia alapjait.

Tükör-neuronjaink nélkül nem volnánk képesek em­bertársaink iránt szimpátiát érezni és szeretni. Ám az iparosodott országok modern életstílusa tartósan megváltoztatta az emberek kapcsolati hálóját, és egyre több „magányos harcos” él közöttünk. Az elmagányosodás egyre növekvő fajsúlyú probléma a nyugati világban.

Vajon az egészségre is hat mindez?

Erre a kérdésre igennel válaszolt Julianne Holt-Lunstad és Thimoty Smith az egyesült államokbeli Utah Brigham Young Egyetemén. A szociálisan aktív emberek, állapítja meg a kutatást összegző tanulmány, általában hosszabb életűek, mint az egyedül élők. A tökéletes egyedüllét érzése pedig a legnyomasztóbb érzések egyike, amely depressziót és más pszichés betegségeket is kiválthat.

Ez az összefüggés akkor is igaz, ha figyelembe vesszük az életkort, a nemi hova­tartozást és a szociális státuszt. A szociális elszigeteltségből fakadó egészség­ügyi hátrányok jelentősége tehát vetekszik más kockázati tényezőkével.

Holt-Lunstad és Smith arra a következtetésre jutott, hogy a magány:

• éppoly káros, mint napi tizenöt szál cigaretta elszívása
• éppoly káros, mint az alkoholizmus
• károsabb, mint az, ha valaki nem sportol
• kétszer olyan káros, mint az elhízás.

A két kutató ezért azt javasolja az orvosoknak, hogy pácienseik diagnózisának felállításakor és kezelésekor vessenek egy pillantást a szociá­lis környezetre is, amelyben a beteg él. Nem ke­vesebbet állítanak, mint azt, hogy a személyes kapcsolatok terén bekövetkező minden javulás javítja a túlélési esélyeket és az életminőséget. Ennek egyik oka az lehet, hogy a szociálisan aktív emberekre fokozott felelősségérzet jel­lemző. És aki másokért felelősnek érzi magát, ezt az érzést magára is vonatkoztatja, ezért job­ban is vigyáz magára. Ezen túlmenően azt is mutatják a kutatási eredmények, hogy az em­bertársainkhoz fűződő rendszeres kapcsolat erősíti az immunrendszert.

A szociális kapcsolatok élethosszabbító hatása azonban nem jelenti automatikusan azt, hogy a szinglik a családban élőkhöz képest egészség­ügyi hátrányba kerülnének. Annak ugyanis kisebb a jelentősége, hogy az illető egyedül vagy párkapcsolatban, esetleg családban él. Sokkal fontosabb, hogy része-e valamiféle szo­ciális hálónak (például baráti körnek, kollégák csoportjának). Közben pedig azt sem szabad elfelejteni, hogy az újfajta kommunikációs lehetőségek és hálózatok az interneten nem pótolhatják az emberi kapcsolatokat.

A nemzetségtől a jó barátokig

A legtöbb ember számára nehéz időkben a csa­lád jelenti a legbiztosabb pontot, vigaszt és tá­mogatást. Ez azonban nem csupán a partnerre, szülőkre, gyerekekre és testvérekre terjed ki, hanem a „valódi” barátokra is. A valódi barát­ságot három alapvető vonás alapján határoz­zák meg a kutatók: önkéntesség, közösség és egyensúly az adás és kapás területén. Az ön­kéntességen alapuló kapcsolat az, amely meg­különbözteti a barátságot a formális kapcsola­toktól, például a házasságtól és az élettársi kapcsolattól.

Hasonló beállítottság, érzések és érdeklődési kör gondoskodik arról, hogy két ember mágnesként vonzódjék egymáshoz, és hosszú távon is érdeklődést mutasson egy­más iránt. Ahhoz azonban, hogy két barát jóban-rosszban kitartson egymás mellett, egyen­rangú kapcsolat szükséges. Csak így lehet való­ban adni és kapni. E három alapvető elemen kívül egy jól működő barátság minden más szociális kapcsolathoz hasonlóan mindkét résztvevőtől figyelmességet, empátiát és elköte­lezettséget igényel.

De miért is olyan fontosak a barátok?

Egy­részt ők jelentik azt a bizonyos szociális hálót, amelyre időnként szükségünk lehet, hogy néha egész egyszerűen elengedhessük magunkat. Kielégítik a valahova tartozás ősidőkből eredő igényét. A „nemzetséghez” tartozás igényét, amely biztosítja a szükséges gondoskodást, érzelmi támaszt nyújt, védettséget és bizton­ságérzetet ad.

A bizalmasok legszűkebb köré­ben tapasztalatcsere zajlik, érdeklődési körö­ket és élményeket osztanak meg egymással, miközben az ember kölcsönös megértésre szá­mít és megértést is kap. Másrészről a barátság támaszt és segítséget jelent a mindennapok­ban, ami gyakorlati és anyagi természetű is lehet. A barátság nem utolsósorban a magány­tól és elszigeteltségtől is véd. Ha innen nézzük, létfontosságú a testi és lelki egészség fenntartá­sa szempontjából – és itt ismét megmutatkoz­nak a párhuzamok a kőkorszaki közösséggel, amelyben az egyénnek csak a közösségen belül volt esélye a túlélésre.

Ám sajnos nem tart minden barátság élethossziglan:

Ha például elveszítjük a többiekbe ve­tett bizalmunkat, a kapcsolat már nem tölti be alapvető szerepét, hiszen nem biztosít sem tar­tást, sem melegséget. A barátságokat kemény próbatétel elé állíthatja vagy akár be is fejezheti a költözés, a családalapítás, az öregedés, és nem utolsósorban a súlyos betegség. Pedig éppen betegség idején különösen fontos az a tudat, hogy ép közösségben védve va­gyunk – ebből ugyanis különösen sok előnye származik az immunrendszernek és a pszichés közérzetnek is.

Tegye fel tehát a kérdést magá­nak, esetleg partnerének is, hogy mennyire elé­gedettek pillanatnyilag a társas kapcsolataikkal. Kivel találkozott az elmúlt négy hétben? Kivel  volt vacsorázni vagy moziban? Kivel és mikor beszélt legutóbb nyíltan a helyzetéről? Kinek segített az utóbbi időben? Ki volt az, aki leg­utóbb egyszerűen csak azért telefonált, hogy üdvözölje önt és beszélgessen egy kicsit? És mikor tett ön legutóbb valami ilyesmit?

Írjon le minden részletet, és jegyezze fel gon­dolatit, tapasztalatait is. Azután értékelje a lis­tát, és írja fel, melyek azok a barátságok, ame­lyeket a jövőben is ápolni szeretne.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.