Gyermeknevelés

Az iskola feladata a gyermeknevelésben (gyermek az iskolában)

Akár örülünk neki, akár nem, gyerekeinknek mindenképpen valamiféle iskoláztatásban kell részesülniük. És bár iskolaidőben távol vannak tőlünk (kivéve, ha otthon magántanulóként tanít­juk őket), az oktatáshoz való hozzáállásunk nagyban befolyásolja iskolai sikereiket – nem csupán tanulmányi értelemben.

Tanév közben a gyerekek több időt töltenek az iskolában, mint velünk, legalábbis az ébren töltött órákat figyelembe véve (fel­téve, hogy az iskolában nem alszanak el az órákon). Vagyis éle­tük e területe nagyon fontos szerepet kap, ezért örülnek neki, ha érdeklődünk iránta, aggódunk miatta, és részt veszünk benne – persze a megfelelő távolság megtartásával.

Hat-hét éves koruktól tizennyolc éves korukig a következő alap­szabályok nagy segítséget nyújtanak ahhoz, hogy mindannyian sikeresen átvészeljük az iskolai éveket.

Az oktatás nem egyenlő a neveléssel!

Sokan úgy ballagnak el a középiskolából, hogy gyakorlatilag semmit nem tudnak.  Egyszóval csak információk vannak a fejükben. Ez az, amit az iskolában belevernek a gyerekekbe. Na meg persze néhány analitikus készséget – például a többszörös osztást és a mondatelemzést, amit az emberek többsége felnőttként soha nem használ. Az iskolában tanultak egy része – többek között az idegen nyelvek ismerete – természetesen hasznos, de a legtöbb dolog felesleges a felnőtt élethez.

Az iskola megtanítja a gyerekeknek, hogyan tanuljanak – ez nagyon fontos. Ennek elsajátításához azonban legalább 10-12 évre van szükség. Gondoljuk meg, mi mindent nem tudnak elsajátítani az iskolá­ban. Nem tanulják meg, hogyan kell magukról gondoskodniuk, mikor kell akaratosnak lenni, hogyan kell elkerülni az eladóso­dást, miből lehet észrevenni, hogy veszekedés van kialakulóban, hogyan lehet vita nélkül megoldani a problémákat, hogyan kell bánni az emberekkel, mit kell tenni, ha lerobban a kocsi, hogyan kell szembenézni a félelmeikkel, hogyan lehet elegánsan veszí­teni, vagy éppen nyerni és így tovább…

Jegyezzük meg! Ne várjuk el az iskolától, hogy átvállalja tőlünk a nevelés feladatát.

A gyerkőcök többnyire éppen olyan dolgokat gyako­rolnak az iskolában, amelyeket iskolán kívül is gyakorolhatnak. Mivel állandóan emberek között vannak, hamar megtanulják, milyen magatartás számít szociálisan elfogadhatónak, és mi nem. Ugyanezt azonban bármilyen másik közösségben – a helyi ifjúsági körben vagy az ifi sportklubban – is elsajátíthatnák.

Egy szó, mint száz, az oktatás nem egyenlő a neveléssel. Az okta­tás rendkívül fontos, ám a megfelelő nevelés jelentősége még nagyobb. Az előbbiről az iskolának, utóbbiról pedig a szülőnek kell gondoskodnia. Ne várjuk el az iskolától, hogy átvállalja tőlünk a nevelés feladatát. Nem várhatjuk el az iskolától, hogy információkon kívül mást is tanítson gyerekeinknek (leszámítva talán a cd-lejátszó működtetését és a békaboncolás fogásait). Minden mást nekünk, szülőknek kell megtanítanunk nekik.

Az iskola egy csomag része

Tökéletes iskola nem létezik. Szinte kizárt, hogy a több száz szülő, akinek gyermeke a miénkkel egy iskolába jár, mindennel mara­déktalanul elégedett lenne. Ha minden iskolai kérdésben a szülők egybehangzó ítéletének kellene döntenie, akkor még abban sem tudnának megállapodni, mikor kezdődjön az első óra.

Természetes, hogy a szülők nem mindennel értenek egyet – pél­dául a házi feladat mennyiségével, a szigorú büntetésekkel (vagy épp a büntetések hiányával), az idétlen egyenruhával, az értekezle­tek hosszával, azzal, hogy német helyett spanyolt tanulnak, azzal, hogy a gyerekeknek bent kell tornázniuk, ha esik, és így tovább.

Ez ellen nem tudunk mit tenni. Illetve egy dolgot tehetünk – átíratjuk a gyereket egy másik iskolába, amelynek természetesen szintén meglesznek a maga idegesítő vonásai. E vonások ellen gyermekünk sem tud semmit tenni, így csak kínszenvedéssé vál­toztatjuk iskolai éveit azzal, ha állandóan a rendszer ellen uszítjuk. Nemcsak a tanárokkal gyűlik majd meg a baja, hanem osztály­társai körében sem lesz túlzottan népszerű. Nem, a gyerekeknek semmi szükségük arra, hogy az iskola ellen hergeljük őket.

Bármilyen intézményről van is szó, az iskola mindig csomagban érkezik. Vannak dolgok, amelyeket szeretünk vele kapcsolatban, és vannak, amelyeket nem. Ha lényegesen több a negatív tulajdon­ság, akkor érdemes fontolóra venni az iskolaváltoztatást – de ez már egy másik történet. Azonban amíg a gyerek egy adott iskola tanulója, az egész csomagot „meg kell vennünk”.

Ez pedig azt jelenti, hogy támogatnunk kell az iskolát, még akkor is, ha nem mindennel értünk egyet. Arra kell buzdí­tanunk a csemeténket, hogy készítse el a házi feladatát, még akkor is, ha úgy gondoljuk, a tanárok túl sok leckét adnak. És vegyük rá arra, hogy hordja az idétlen egyenruhát, focizzon tornaórán, és bánjon tisztelettel a tanárokkal (még akkor is, ha nem tiszteli őket).

Tökéletes iskola nem létezik!

Most sokan elgondolkodhatnak azon, hogy vajon mi a helyes válasz, ha gyermekünk nekünk szegezi a kérdést: „szerinted nor­mális dolog, hogy mindig ennyi házi feladatot kapunk?” hazud­junk neki? Nos, az a legegyszerűbb, ha megosztjuk vele a jelen szabályt – az iskola csomagban érkezik, és az összetevőit nem tudjuk külön-külön megválasztani. Ezzel arra neveljük, hogy igyekezzen beilleszkedni egy társadalmi cso­portba. A rendszerrel való együttműködés ugyanis fontosabb, mint az, hogy minden vonásával egyetértsünk.

Ha kell, harcoljunk gyermekünkért

Az iskola irányelveit általánosságban támogatnunk kell, hiszen ez az üzlet része. De olykor felmerülhetnek olyan dolgok, amelyek csak a mi gyerme­künket érintik, és nem mindig hagyhatjuk, hogy ezeket az iskola egyedül oldja meg.

Jegyezzük meg! Csemeténknek tudnia kell, hogy ránk mindig számíthat.

Csemetéinknek tudniuk kell, hogy az ő oldalukon állunk. Amennyiben az iskola nem lép fel a társait állandóan zaklató diák ellen, ha nem ismeri fel, hogy gyerekünk diszlexiás, vagy ha az egyik tanár megkeseríti a gyermek életét, akkor termé­szetesen nekünk kell valamit tennünk. Csemeténknek tudnia kell, hogy ránk akkor is számíthat, amikor senki más nem áll mellette. Ez a szülő dolga. Ha nem teszünk eleget kötelessé­günknek, a gyerek úgy érzi majd, hogy mi nyugodt szívvel hagyjuk őt szenvedni.

Felnőttként nem mindig könnyű emlékezetünkbe idézni azt a tehetetlenség-érzést, amelyet gyerekként gyakran tapasztalhattunk. Számos olyan probléma, amellyel ma már könnyedén megbirkó­zunk, korábban hosszú ideig nyomasztott minket. És ma már nem tűnik olyan borzalmasnak, ha néhány hónapig el kell viselnünk valamilyen kellemetlen dolgot, de öt vagy akár tizenöt évesen még úgy tűnik, egy örökkévalóságig tart a szenvedés.

A szülő feladata

Máig emlékszem, milyen borzalmasan éreztem magam, amikor egy óra elején be kellett vallanom, hogy (ismételten) nem csináltam meg a házi fel­adatomat. Ha ma szemtől szemben állnék azokkal a tanárokkal, akik ilyenkor jól leteremtettek, biztosan megvédeném magam. De akkoriban nem tehettem ezt. A gyerekeket arra tanítjuk, hogy fogadják el a tanár tekintélyét. A gyerekek nem tudnak és nem is mernek szembeszállni a rendszerrel. És itt jön a képbe a szülő.

A fizikai agresszió helyett mindig célszerű a diplomáciához folyamodni, úgyhogy óva intek minden szülőt attól, hogy azon­nal rátörje az ajtót az igazgatóra, és ordítozva követelje a prob­léma haladéktalan megoldását. Sokkal hatékonyabb módszer, ha biztosítjuk az iskolát arról, hogy megértjük az álláspontját, majd finoman igyekszünk rávezetni a tanárokat a mi elképzeléseinkre. A probléma megoldásához nagyon óvatosan kell hozzálátnunk, nehogy elutasításban részesüljünk még azelőtt, hogy bármit is tehettünk volna.

Ha az iskola olyan szülőnek ismer minket, aki ritkán reklamál, komolyan fogja venni alkal­mankénti panaszainkat. Ha azonban minden iskolai dolgot kri­tikával illetünk, elkönyvelnek problémás szülőnek, és nem sok figyelmet szentelnek a kérésünknek, még akkor sem, ha ezúttal komoly ügyről van szó.

A szekálás mindig komoly dolog

A szülők gyakran esnek abba a hibába, hogy elbagatellizálják az ehhez hasonló problémákat. Ilyenkor a következővel igyekez­nek megnyugtatni gyereküket: „veréssel eltörhetik a csontjaidat, de szóval nem tudnak igazán bántani”. A szabályismerő szülők azonban tudják, hogy ez nem ilyen egyszerű.

Persze még mindig jobb, ha az embert rendszeresen ugratják, mint ha mindennap elvernék, és elvennék tőle az ebédpénzét (az utóbbihoz hasonló agresszióról a következő szabállyal kapcsolatban lesz szó). Azon­ban nem minden szekálás sorolható az ugratás kategóriájába, hiszen némelyik komoly lelki sérüléseket okozhat a gyereknek.

Gyermekünk érzései a szekálásra

Ilyenkor az egyetlen mérvadó tényező az, hogy gyermekünk hogyan érez. Nem számít, hogy csupán egyetlen gyerek csú­folja, vagy az egész osztály gúnyneveket aggat rá. Nem számít, hogy csak egyetlen diák rúgta sípcsonton tegnap, vagy egy egész banda veri meg rendszeresen. Sőt, az sem számít, hogy mi ugratásnak, szekálásnak vagy bántalmazásnak aposztrofáljuk a történteket. Az egyetlen tényező, amelyből következtethetünk az eset komolyságára, hogy gyermekünk miként vélekedik róla.

Márpedig, ha gyermekünket megbántották, akkor természetesen mielőbb tennünk kell valamit. A körülményektől függően eldönt­hetjük, mi a megfelelő eljárás: megbeszélhetjük gyermekünkkel, mit tegyen a szekálás ellen, vagy be is mehe­tünk az iskolába. Persze más trükkökkel is előrukkolhatunk. A lényeg az, hogy a gyerek érezze, komolyan vesszük a problémáit.

Konfrontáció a szekáló gyermek szüleivel

Itt jegyezném meg, hogy a szekáló gyerek szüleinek felkeresése általában nem vezet eredményre. Gondoljunk csak bele: ha valaki azzal vádolná gyermekünket, hogy másokat szekál, biztos azonnal a védelmére kelnénk – legalábbis nyilvánosan (otthon természetesen lehet, hogy volna még néhány keresetlen szavunk hozzá). A szülők találkozása általában veszekedésbe torkollik, ugyanis senki nem próbálja beleélni magát a másik helyébe. Éppen ezért kizárólag akkor folyamodjunk ehhez, ha teljesen biztosak vagyunk abban, hogy javítunk – nem pedig rontunk -a kialakult helyzeten.

Jegyezzük meg! A gyerek érezze, hogy komolyan vesszük a problémáit.

Tanítsuk meg őket, hogyan védhetik meg magukat

Senkit nem akarok arra buzdítani, hogy tanítsa meg gyermeké­nek, hogyan verheti meg kötekedő társait. A szekálás azonban az emberi természet része, így minden iskolában megfigyelhető, vagyis mindenképpen fel kell készülnünk rá.

Ha gyermekünket szekálják – vagy félő, hogy a jövőben szekálni fogják – meg kell tanítanunk neki, mit tehet ellene, mielőtt még elfajulna a helyzet. Kutatások szerint a gyerekek hetvenöt száza­lékát megjelenése miatt szekálják. Minden ötödik gyerek lógott már az iskolából, vagy íratta ki magát az orvossal azért, hogy elmeneküljön a bántó megjegyzések elől. Ijesztő adatok, nemde?

A szekálásnak két eltérő kezelési módszere létezik. Az egyik sze­rint szekálás esetén a gyereknek vissza kell vágnia valamivel. Bár e módszer néha tényleg beválik, általában inkább a probléma elmélyülését eredményezi. A másik gyakori tanács az, hogy a szekálásról jobb tudomást sem venni, és akkor hamarosan meg fog szűnni. Ezt a szülők magukkal is próbálják elhitetni, azonban minden jel arra mutat, hogy éppen ellenkező hatást érünk el vele.

Mit tegyen tehát a gyerek (ha szekálják)?

Legjobb, ha magabiztos marad, szem­kontaktust létesít az illetővel, és megpróbálja valamivel elterelni a szót a szekálásról. Természetesen ez sem működik minden hely­zetben, ám ha gyermekünk természeténél fogva magabiztos, és ügyel a megjelenésére, akkor nagy eséllyel elkerülheti a szeká-lást. Ebben pedig mi is segítséget nyújthatunk.

Nem azt mondom, hogy a szülő hibája, ha csemetéjét szekálják. Nem az ő hibája, és nem is a gyereké. És persze arról sem tehet, ha szemüveges vagy valamilyen fogyatékossága van. Ismerek sok olyan hátrányos helyzetű gyereket, akit még sohasem szekál­tak. A cél az, hogy a szekáló gyereknek eszébe se jusson, hogy a mi csemeténket szemelje ki magának. Az még nem tragédia, ha gyermekünk olykor nem fésülködik, ám ha rendszeresen kócos és ápolatlan, azt a többiek azonnal észreveszik.

Jegyezzük meg! Nem a szülő hibája, ha szekálják a csemetéjét, de nem is a gyereké.

Ha szeretnénk megelőzni, hogy gyermekünk a szekálok céltáblá­jává váljon, gondoskodjunk arról, hogy: magabiztos és kiegyen­súlyozott, nem túlsúlyos, jó megjelenésű (ápolt, körmei tiszták, megfésülködött stb.) legyen.

Ezek alapvető biztonságot jelentenek. Emellett érdemes felhívni a figyelmét a szemkontaktus jelentőségére, illetve arra, hogy ne hagyja magát megfélemlíteni. Szülőként ennél többet nem tehe­tünk a gyerek felkészítése érdekében.

Azokat a barátait is viseljük el, akiket nem kedvelünk

Bizony-bizony, gyermekünknek akadhatnak olyan barátaik, aki­ket nem szívesen látunk. Olyanok, akik megzavarják a lurkó lelki nyugalmát, vagy rossz hatással vannak rá, akik arra biztatják őt, hogy pimaszkodjon a tanárokkal és lógjon el a tornaóráról.

Mit tehetünk ezekkel a barátokkal?

Egyszerűen el kell viselnünk őket. Gyerekünknek egyedül kell megtanulnia, hogyan válasszon barátokat, még akkor is, ha mi nem feltétlenül értünk egyet a választásaival.

Honnan tudhatjuk, hogy a barátai tényleg annyira rosszak-e?

A gyerekek döntéseiben végső soron meg fognak mutatkozni azok az értékek, amelyeket igyekeztünk beléjük plántálni. Ehhez persze idő kell – kezdetben nem biztos, hogy a legmegfelelőbb cimborákat választják, ám később felismerik, ki az igaz barát. Ne idegeskedjünk, ha gyermekünk hatévesen egy kis vadorzóval tölti minden idejét. Előbb-utóbb nevelésünk hatása érvényesülni fog majd.

Különben is, honnan tudhatjuk, hogy a barátai tényleg annyira rosszak-e? Akár tetszik, akár nem, meglehet, hogy gyermekünk­ben lappang egy csipetnyi vadság, amelyet olykor muszáj kien­gednie magából. A dohányzó haver rendkívül megbízható és őszinte. A lányunk érzelmeivel játszó kis csitri pedig mindig megvédi őt a szekálóktól. Vagy megnevetteti, amikor rossz napja van. Persze nem kell elnézőnek lennünk, ha gyermekünk is dohányozni kezd, vagy autókat rongál meg, de az a haverja, aki ilyenekre ragadtatja magát, lehet, hogy értékes barát.

Jusson eszünkbe: a szülei vagyunk, nem a tanárai

Öntsünk tiszta vizet a pohárba. A tanárok feladata az, hogy információkat adjanak át gyermekeinknek, és felkészítsék őket a tanár és a gyerek munkáját egyaránt mérő vizsgákra. Nekünk nem kell magunkra vállalni a tanárok feladatát. Mi megenged­hetjük csemetéinknek, hogy tévedjenek, és hagynunk kell őket önállóan tanulni. Inkább azokra a fontos készségekre helyezzük a hangsúlyt, amelyekről már korábban is szó esett, és amelyek – bár sokkal fontosabbak a tanulmányi ered­ményeknél – az iskolában nehezen elsajátíthatók.

Ösztönözzük gyermekeinket új dolgok kipróbálására, új érdeklődési területek felfedezésére, új emberek megismerésére. Biztassuk őket arra, hogy olvassanak sokat, legyenek nyitottak a világ dolgaira, legyen bátorságuk kérdéseket feltenni és saját véleményt alkotni.

Bizonyos időszakokban az iskola rendkívül dominánssá válhat a gyerek életében, és ilyenkor azt szeretné, hogy egy kicsit eltá­volítsuk tőle. Ha otthon állandóan a házi feladataival nyaggatjuk, akkor úgy érzi majd, hogy az iskola uralja élete minden területét. Ha az osztályfőnöke leszidta, semmi szükség arra, hogy mi is letoljuk – egyszeri szidás is éppen elég. Szülőként nem szabad aláásnunk az iskola tekintélyét azáltal, hogy kicsinyesnek vagy jelentéktelennek tartjuk a tanárokat. Ehelyett mondjuk a következőket: „meg kell tenned, amit az iskola előír, még akkor is, ha nem értesz egyet vele, de mivel már egyszer leszidtak érte, én nem teszem újra”.

Persze meg kell csinálniuk a leckéjüket, és ha nem kérdezzük meg tőlük, hova rejtették el a koszos tornaruhájukat, akkor nem tudjuk kimosni (és a tornazokni örökre a tolltartójukban marad), mégis hagynunk kell, hogy amennyire lehet, elmeneküljenek az iskola mindent átható jelenléte elől. Idővel erősebb lesz az iskola dominanciája, hiszen egyre több órájuk lesz, egyre több leckét kapnak, és a vizsgák is közelednek, ezért még fontosabb, hogy lehetővé tegyük a menekülést.

Persze ettől még érdeklődhetünk az iskolai dolgok iránt – beszél­gessünk róluk, de csak akkor, ha csemeténknek is van kedve. A szabály lényege, hogy olykor hagyjuk, hadd foglalkozhassak az iskolától teljesen független dolgokkal – ezáltal szélesítve látó­körüket.

A lényeg: az iskola rendkívül dominánssá válhat a gyerek életében, és ilyenkor azt szeretné, hogy egy kicsit eltávolítsuk tőle.

Ne kényeztessük el őket

Gyermekünknek biztosan vannak olyan osztálytársai, akik szinte soha nincsenek az iskolában. Mindig hiányoznak – vagy náthásak, vagy köhögnek, vagy valamilyen képzelt allergiájuk van* szüleik burokban tartják őket. Ha pedig éppen mégis mennek iskolába, biztosan felmentésük van tornaórán, mert kicsit meghúzódott a lábujjuk, vagy előző nap reggel fájt a hasuk.

Az én egyik osztály­társam sosem jött iskolába, ha előjött a szénanáthája, így rengeteg óráról lemaradt, és egész nyáron otthon ült, míg a barátai remekül szórakoztak. Nem meglepő, hogy szeptemberben nem tudott újra beilleszkedni az osztályba, és mire volt ez jó? Mivel hatalmas kert­jük volt, így az allergia otthon csak még erősebb volt, mint ha a betonozott udvarú iskolában töltötte volna a napot.

Évek alatt megfigyeltem valamit: azok a szülők, akik egyetlen köhögés miatt otthon tartják gyerekeiket, maguk is hajlamosak lógni a munkából, mert éppen fáj a fejük vagy folyik az orruk. Gyerekeik felnőve állandóan panaszkodnak, és eszük ágában sem lesz dolgozni menni, ha kettőt tüsszentenek.

Mondanék valamit ezeknek a szülőknek: ha egy kicsit meg vagyunk fázva, akkor azt a munkahelyünkön és otthon is érezni fogjuk. Épp ezért akár el is mehetünk dolgozni. És természetesen ugyanez igaz a gyerekre is. És jövendő főnöke sem lesz hálás nekünk, amikor ismételten visszautasítja gyermekünk előléptetését – igaz, hogy jól dolgozik, csak túlságosan kevés időt tölt az irodában.

Természetesen nem szabad iskolába küldenünk csemeténket, ha valami komoly baja van. Ha viszont otthon vidáman futkározik, akkor ugyanezt az iskolában is teheti. Csak akkor maradjon ott­hon, ha egész nap ki sem bír mászni a takaró alól. Ha állandóan otthon tartjuk, eltávolodik a barátaitól, és lemarad a tananyagban – vagyis hosszú távon biztosan ártunk neki. És ne jöjjön nekem senki azzal, hogy azért maradt otthon a gyerek, hogy ne terjessze a bacilusokat. Hát hol kapta el a betegséget, ha nem az iskolá­ban? Ha a betegség nem akadályozza abban, hogy iskolába men­jen, akkor a kórokozók az osztálytársaknak sem fognak ártani.

Jegyezzük meg! Hosszú távon csak ártunk neki azzal, ha minden körülötte forog.

Ne kényeztessük el a gyerekünket. Legyünk megértőek – egy kisebb nátha sem kellemes dolog -, de ne hagyjuk, hogy felnőve azt higgye, a legkisebb rosszullét is elegendő indok a lógáshoz.

Enyhítsünk a nyomáson!

Csemeténknek feltehetően vannak elképzelései arról, milyen jegyeket szeretne az iskolában, akár egy vizsgáról, akár egy röpdolgozatról van szó. Elképzelhető, hogy szüksége van a jó jegyekre ahhoz, hogy fakultációt választhasson. Mindenképpen túl kell esnie a megmérettetéseken, sőt olykor kifejezetten fontos, hogy jó eredményt érjen el. Ezzel a gyerekek tökéletesen tisztában vannak.

A tanárok állandóan emlékeztetik őket erre. A barátaik­kal is sokat beszélnek erről. Sőt még magukban is sokat morfon­díroznak rajta. Vagyis semmi szükség arra, hogy mi is állandóan az emlékezetükbe idézzük. A túlzott nyomás gyakran gátló hatást ér el, és komoly pszichológiai problémákat okozhat.

Akkor mi a feladatunk?

El kell távolítani tőlük az iskolai dolgo­kat. Tizennyolc évesen az ember hajlamos azt gondolni, hogy az egész élete az érettségi vizsga eredményén múlik. Nos, több mint valószínű, hogy ez nem így van.

Jegyezzük meg! Végül is nekik kell eldönteniük, mennyire veszik komolyan a tanulást.

Jusson eszünkbe, mekkora nyomást jelent a gyereknek a vizs­gadrukk. Épp ezért nem kell állandóan a nagy megmérettetés jelentőségére emlékeztetnünk őket. Ahelyett, hogy tovább fokoz­nánk idegességét, igyekezzünk nagyobb távlatokat megnyitni előtte. Gyerekként nem könnyű elképzelni, mi történik az iskola befejezése után, épp ezért a mi feladatunk, hogy felnyissuk a szemét: az életben számos fontosabb dolog van a tanulmányi eredményeknél, és azok, akik megbuknak valamilyen vizsgán, valószínűleg ugyanolyan boldog életet élnek majd, mint azok, akik sikeresen vették az akadályt. Persze csodálatos lenne, ha jó eredményekkel dicsekedhetnének, de ha nem így lesz, attól még nincs veszve semmi. Megnyugtatásul biztosítjuk őket arról, hogy minden rendben lesz.

Tegyük fel, hogy úgy érezzük, a gyerek nem veszi komolyan a vizsgát. Ez esetben emlékeztethetjük a lehetséges következmé­nyekre, de semmiképp se nyaggassuk azzal, hogy inkább tanul­jon ahelyett, hogy tévézik, vagy a barátaival találkozik. Inkább tegyünk fel kérdéseket: „szerinted mennyi az esélye, hogy jól sikerül a vizsgád?” vagy „gondolkoztál már azon, mi lesz, ha megbuksz?”

A gyerekeknek kell eldönteniük, mennyire veszik komolyan a tanulást. Mi úgysem tudjuk rákényszeríteni őket. Még akkor sem lehetünk biztosak abban, hogy valóban a tanulnivalókkal foglakoznak, ha bezárjuk őket a szobájukba. Próbáljuk tehát felszabadítani őket a teher alól. Mi legyünk az a biztos pont, ahová menekülhetnek. Sokkal nagyobb valószínűséggel szorítják magukat önfegyelemre, ha érzik, hogy nem akarjuk rájuk eről­tetni a tanulást.

El kell fogadniuk saját döntéseiket

Tizenhat évesen eldöntöttem, hogy erdészeti iskolába akarok járni. Fel is vettek a kiszemelt intézménybe, ám a tanév meg­kezdése előtt váratlanul bejelentettem, hogy inkább művészeti iskolába szeretnék menni. Édesanyámnak nyilván megvolt rólam a véleménye, de megtartotta magának, és támogatta a döntésemet. A mai napig nem tudom, vajon melyiket tartotta megfelelőbbnek számomra (talán egyiket sem).

Természetesen a gyerek összes döntéséről megvan a vélemé­nyünk. Aggódunk, hogy túl nehéz lesz neki a fakultáció, meg fogja bánni, hogy leadta az angolórát, és attól tartunk, hogy csak azért választotta a fizikát felvételi tárgynak, mert szereti a tanárát. Bár aggódunk, nem tehetünk semmit. Segíthetünk neki meghozni a számára legmegfelelőbb döntést (finoman, erőszak nélkül), utána pedig támogatjuk – még akkor is, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy valóban ez volt a lehető legjobb választás.

Magunknak is fel kell tennünk néhány kérdést:

Mi lesz, ha a gyerek nem úgy dönt, ahogyan mi szeretnénk? Miattunk vagy önmaga miatt fontos az adott döntés? A szabályismerő szülők nem próbálnak olyan életet és karriert ráerőltetni csemetéjükre, amelyet nem ők választottak maguknak – mégis, sokszor úgy gondoljuk, mi jobban tudjuk, hogyan kellene döntenie. Azzal áltatjuk magunkat, hogy tudjuk, mi lenne a legmegfelelőbb gyer­mekünk számára, de nem biztos, hogy mindig igazunk van.

Szülőként sokkal szélesebb körű feladatunk van, mint az iskolának. Mi nem csupán kémiát, éneket vagy angolt tanítunk a gyerekek­nek. Mi a felnőtt élethez szükséges készségeket próbáljuk átadni nekik, beleértve a döntéshozás képességét. Ha nem engedjük, hogy önállóan döntsenek, azzal hosszú távon ártunk nekik.

Döntéseink nagymértékben befolyásolják életünket, ám nem biz­tos, hogy úgy, ahogyan elterveztük. Vagyis nyugodtan hagyhat­juk, hogy csemetéink azokat a tantárgyakat tanulják, amelyeket szeretnének. Ha sikerült átadnunk a felnőtté váláshoz szükséges készségeket, akkor képesek lesznek bármilyen iskolai eredményből olyan karriert kovácsolni maguknak, amely boldoggá teszi őket.

Támogassuk gyermekünket – még akkor is, ha nem vagyunk meggyőződve arról, hogy valóban ez volt a lehető legjobb választása.

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.