Gyermeknevelés

Hogyan neveljünk jó testvéreket?

Amennyiben egynél több lurkót nevelünk, a második gyerek érkezése után hamarosan megváltozik a család dinamikája, ezért mindenképpen érdemes ezzel külön fejezetben foglalkozni.

Tény, hogy minél több gyerek kerül egymás mellé, annál nehezebb kezelni őket. Nem csak a számuk nehezíti meg a dol­gunkat, hanem a közöttük fellépő kölcsönhatások is. A következő cikkben azokat a szabályokat gyűjtöttem össze, amelyeket a többgyerekes szülőknek mindenképpen érdemes betartani. Ter­mészetesen e szabályok a mostohatestvérekre ugyanúgy vonat­koznak, mint az édestestvérekre.

Törekedjünk a testvérek közötti jó kapcsolatra!

Véleményem szerint ez a legfontosabb testvéri szabály és ez képezi az összes többi alapját is. A legfontosabb dolog, amit gyer­mekeink érdekében megtehetünk, az, hogy törekszünk a lehető legjobb testvéri kapcsolat kialakítására.

A testvérek nevelésének számtalan különböző módja van a tuda­tos szétválasztásuktól a minél szorosabb egymáshoz kötésükig. Ha az utóbbi mellett tesszük le a voksot, akkor gyerekeink életük végéig barátságban maradnak majd. Ahogy idősödnek, legalább annyira szükségük van a velük egyenrangú testvérekre, mint szüleikre, akikkel sosem lehetnek egyenlők (persze a szülő nem „feljebbvaló”, ám a szülő-gyerek viszony nem az egyenrangúsá­gon alapul). Ideális esetben testvéreikre azután is számíthat­nak, hogy mi már nem egyengethetjük tovább az útjukat.

Jegyezzük meg! A testvéreket leginkább az köti össze, amikor közösen panaszkodhatnak felmenőikre.

Rengeteg módon segíthetjük a testvérek közötti kötődés kiala­kulását. Kezdjük azzal, hogy nem tűrjük el az árulkodást. Ezzel tudomására hozzuk, hogy mi azt szeretnénk, ha jóindulattal közelednének egymás felé.

Ösztönözzük gyerekeinket arra, hogy segítsenek egymásnak

Ha jól viselkednek – például ha közösen megfőzik a vacsorát, vagy mindennap megsétáltatják a kutyát – részesítsük őket kol­lektív jutalomban. A fontos dolgokat akkor beszéljük meg velük, ha együtt vannak (például vacsora alatt, vagy a kocsiban ülve). Vonjuk be őket a családi döntésekbe, többek között a nyara­lással és a fürdőszoba új színével kapcsolatban. Az is lénye­ges, hogy a gyerekek közötti rivalizálást és irigykedést csírájában elfojtsuk. Ehhez még számos további ötletet olvashatunk a következő fejezetekben.

Közös ellenség

Van még egy dolog, amivel az embereket (legyenek akár testvé­rek, akár idegenek) könnyedén egy csapattá kovácsolhatjuk – egy közös ellenséggel, aki ellen szövetkezhetnek.

Ki legyen ez az ellenség? Természetesen mi, szülők. A testvéreket leginkább az köti össze, amikor közösen panaszkodhatnak felmenőikre. Min­den korábbi ellenségeskedésüket azonnal félreteszik, és a lehető legnagyobb egyetértésben szidnak minket. Tehát legközelebb, amikor olyan döntést hozunk, amelyet mindannyian elleneznek, jusson eszünkbe, hogy ezzel az életre szóló kötelékek kialakítását segítjük elő.

A civakodás teljesen egészséges – persze mértékkel!

Ha több gyermekünk van, a civakodás zaja nem ismeretlen szá­munkra. Némelyik családban gyakoribb, némelyikben ritkább, de egy biztos: minden testvér civakodik. A szülők számára az a legidegesítőbb, hogy a veszekedés többnyire teljesen értelmet­len. Vagy nem mindig?

Fontos, hogy gyerekeink elsajátítsák a vitatkozás szabályait. Ha nem tudják, hogyan kell helyesen vitázni, azt sem tudják, milyen viselkedés elfogadhatatlan egy vita során. Szülőként szeretnénk, hogy később egyedül is meg tudják oldani a vitás kérdéseket. Megfigyeltük már, hogy az egykéknek gyakran nehézséget okoz a konfliktusok kezelése? Komoly kihívást jelent, hogy visszafog­ják makacsságukat, de ne váljanak túlzottan alkalmazkodóvá.

A viták során a gyerek feltérképezi, hogyan lehet együttműködésre bírni másokat.

A kompromisszumkészséget és az ehhez kapcsolódó – a gyere­keknek, sót, olykor még a felnőtteknek is gondot okozó – képes­ségeket egyetlen úton lehet elsajátítani: vitatkozással. A viták során a gyerek feltérképezi, hogyan lehet együttműködésre bírni másokat. Az évek során megtanulja, hogy öccse kevésbé szolgá­latkész, ha korábban jól elpüfölte, nővére szobájába pedig csak akkor léphet be, ha cserébe ő is beengedi testvérét a saját szobá­jába. Mindezt sokkal nehezebb megtanulniuk, ha csak a pajtásai­kon kísérletezhetnek, mert akkor előbb-utóbb egyetlen barátjuk sem marad.

Testvérük azonban nem mondhatja, hogy „nem leszek az öcséd, ha nem játszol velem”. Meg kell bocsátaniuk egymásnak, hiszen nincs más választásuk.

A testvéri civódások gyakran hatalmi viták

Ilyenkor alakul ki a hierarchia (rang), illetve az, hogy a ház melyik része kié (terü­let), és ki hozhat önálló döntéseket (függetlenség). Ezekbe az alapvető vitákba nem kell beleavatkoznunk (még akkor sem, ha az erőszakos cselekedeteket nekünk kell leállítanunk), ugyanis a gyerekek természetén nem tudunk változtatni azzal, ha meg­próbálunk igazságot szolgáltatni. Jusson eszünkbe a balkáni, a közel-keleti vagy a vietnami példa – abból sosem sül ki semmi jó, ha két szembenálló fél sorsáról egy külső hatalom dönt. Gyerekeinkkel olykor legalább olyan nehéz zöld ágra vergődni, mint a hadviselő államokkal.

Tehát legközelebb, amikor a gyerekek civakodnak (erre valószí­nűleg nem kell túl sokat várnunk), próbáljuk meg pozitív ese­ményként felfogni. Lehet, hogy ez nagy kérés – de legalább ne hibáztassuk magunkat, és ne avatkozzunk bele a vitába. A bosszúságunknál sokkal fontosabb, hogy ők elsajátítsák a felnőtt élethez alapvetően szükséges készségeket.

Tanítsuk meg őket arra, hogy vitáikat önállóan oldják meg!

Ha elfogadjuk, hogy a civakodás szükséges rossz – a kompromisszumkészség elsajátításához vezető út része -, akkor azt is meg kell értenünk, hogy ez csak úgy működik, ha a gyerekek maguk oldják meg a problémákat. Máskülönben csupán annyit tanulnak az esetből, hogy ha elég hangosan ordítanak, vagy elég kitartóan püfölik a testvérüket, akkor egy felnőtt hamarosan helyre teszi az ügyet. Felnőve nagyon meg lesznek lepve, hogy senki nem segít konfliktusaik megoldásában.

A civakodás szükséges rossz

Sajnos sok felnőtt szembesül ezzel a problémával. Egyszer részt vettem egy tanfolyamon, ahol egy csapat menedzsernek amorf építőkockákból kellett tornyot építenie. A feladat ordítozásba tor­kollott, bár a feladat lényege épp az volt, hogy a résztvevőket együttműködésre ösztönözze. Igazából mindegy volt, hogy a torony fél percnél tovább állva marad-e.

Ha azt szeretnénk, hogy gyermekeink megállják a helyüket a hasonló feladatokban, illetve a való világban, akkor ne szól­junk bele a vitákba, és hagyjuk, hogy a civódás hangja magától elüljön. Ha így teszünk, előbb-utóbb minden konfliktusukat el tudják rendezni önállóan.

Természetesen mindenkinek vannak olyan napjai, amikor egy­szerűen nincs türelme vagy ideje kivárni, hogy a gyerekek maguk oldják meg a vitát. Ebben az esetben a közbeavatkozáshoz érde­mes a kreativitásunkat is használni. A megoldás kiötlése min­denképpen legyen a gyerekek feladata. Például elvesszük tőlük a játékot, amely miatt összevesztek, vagy kikapcsoljuk a tévét, majd a következőket mondjuk: „visszakapjátok (visszakapcsolhatjátok), ha megoldjátok a problémát”.

Csapatmunka

Ez a szabály nem csupán a szülőkre vonatkozik – igaz, célszerű nekik is együttműködniük egymással. Most elsősorban a testvér kapcsolatokra koncentrálunk, mert fontos, hogy a család egy csa­patként tudjon együtt dolgozni. Ez is hozzátartozik ahhoz, hogy a gyerekek egymás közötti kapcsolata szorosabbá váljon.

A csapatmunka jelentheti azt, hogy a családtagok együtt látják el a teendőket, vagy utalhat arra is, hogy a különböző teendők elvég­zése során különféle részfeladatokat vállalnak magukra. Amennyiben mindenki tisztában van azzal, hogy a csapatért dolgozik, nem fontos, hogy ki mivel járul hozzá a végeredményhez.

A csapatépítésre krízishelyzetek esetén adódik a legkiválóbb alka­lom. Legjobb, ha a válság megoldását összekapcsoljuk a közös szó­rakozással. Gyerekkoromban az egyik vízelvezető csatorna erős esőzés esetén kiáradt, és ilyenkor félő volt, hogy a víz elárasztja a garázst (ahol számos olyan holmit tartottunk, amelynek nem tett volna jót a nedvesség – például a fagyasztót).

Amint beütött a krach, esőkabátot húztunk a pizsamánk fölé, kirohantunk az esőbe, és seprűkkel tartottuk távol az áradatot a garázstól, amíg valamelyikünk ki nem tisztította a lehullott levelek miatt eltömődött csövet. A közös munka általában fél óráig tartott, és ezalatt reme­kül szórakoztunk. A vész elmúlása után beszaladtunk a házba, és megittunk egy csésze kakaót. Bár sosem beszéltünk erről, ezek az alkalmak rendkívül erősítették a családban a csapatszellemet.

A csapatépítésre krízishelyzetek esetén adódik a legkiválóbb alkalom.

Hagyjuk, hogy egymást szórakoztassák

Minden egygyerekes szülőnek nehéz a dolga. Mivel általában nem számíthatnak másokra, egy személyben több szerepet ját­szanak: szülők, mókamesterek, játszópajtások és a gyerek legjobb barátai is egyben.

Ha egynél több gyerekünk van, a szerepek többségét átveszik tőlünk csemetéink, így nekünk egyetlen feladatra kell összponto­sítanunk – hogy jó szülők legyünk (így legalább még arra is lesz időnk, hogy elolvassunk egy-egy cikket az újságban). Semmi­képpen se érezzük úgy, hogy kivonjuk magunkat a feladataink elvégzése alól. Épp ellenkezőleg! Ez az ő dolguk, úgyhogy nekik kell megoldaniuk.

A gyerekeknek sokkal jobb, ha egymást szórakoztatják, és nem mi ugrálunk körülöttük zenebohócként egész nap. Természe­tesen ez nem jelenti azt, hogy sosem játszhatunk velük, ám a gyerkőcöknek egészen más, ha a szülőkkel játszanak, mint ami­kor a testvéreikkel.

Általában nekünk mindig több ötletünk van a játékkal kapcsolat­ban, és gyakran a mi ötleteink irányítják a gyerekek gondolatait. Ha igyekszünk minél kevesebb gondolatunkat megosztani velük, akkor pedig szinte mindig a gyerek akarata érvényesül, és nem tanul meg kompromisszumot kötni. Vagyis bármit teszünk is, nem az igazi.

A testvérek egyenlő feltételek mellett tudnak együtt ját­szani

Persze gyakran az egyik dominánsabb, mint a másik, és az ő akarata érvényesül többször (ez a helyzet csak bonyolódik, ha kettőnél több gyermekünk van), de ezt mindenképpen célszerű rájuk hagynunk. Természetes jellemvonásaikat nem tudjuk meg­változtatni, de ez nem is baj, hiszen a megalkuvásra jobban haj­lamos gyerkőc felnőve tökéletes diplomata és profi csapatjáté­kos lesz majd. Egyszóval ne avatkozzunk bele, és ne próbáljuk mesterségesen helyrebillenteni az egyensúlyt. Ez az ő dolguk, úgyhogy nekik kell megoldaniuk – ha kell, veszekedések árán.

Akadnak olyan családok is, ahol az egyik gyerek szeretne ját­szani testvérével, aki azonban jobban szeret egyedül lenni. Mivel nincsen harmadik csemete, aki megoldaná ezt a problémát (ha kicsi a gyerekek között a korkülönbség, ez valóban jó megoldás lenne), ezt a kérdést is a két gyereknek kell megoldania, szülői beavatkozás nélkül. Előbb-utóbb egyezségre jutnak majd -a magába forduló picit nyitottabbá válik, a társaságkedvelő pedig megtanulja, hogy olykor egyedül is el kell tudnia ütni az időt. Ez pedig mindkettőnek a javára válik majd, nemde?

Tehát semmiképpen se erezzünk bűntudatot, amikor egy csésze tea és egy magazin társaságában elvonulunk egy órácskára – azzal csak jót teszünk a gyerekeknek, ha olykor magukra hagyjuk őket, és lehetőséget adunk arra, hogy egymást szórakoztassák.

Sose hasonlítsuk egymáshoz a gyerekeket

A testvérek kapcsolata biztos, hogy nem lesz kiegyensúlyozott, ha a szülők hagyják, hogy rivalizálás és irigység árnyékolja be. Tehát egyikőjükkel se éreztessük soha azt, hogy tehetségesebb a testvéreinél, sem azt, hogy butább, tehetségtelenebb vagy rosszabb a humora, mint a többieknek. Persze nem kell úgy tennünk, mintha mindannyian egyformán ügyesek lennének mindenben. Ez ostobaság volna. Arra azonban nincs szükség, hogy kiemeljük az egyenlőtlenségeket, amelyek talán maguktól fel sem tűnnének nekik. Készségeiket sose testvéreikhez viszo­nyítva értékeljük.

A testvérek kapcsolata biztos, hogy nem lesz kiegyensúlyozott, ha a szülők hagyják, hogy rivalizálás és irigység árnyékolja be.

Ha tartani szeretnénk magunkat a szabályhoz, akkor gyerekün­ket a következőképpen dicsérjük meg: „nagyon tehetségesen raj­zolsz”. Soha se mondjuk neki, hogy „sokkal ügyesebben rajzolsz, mint az öcséd.” végül is miért akarnánk zavarba hozni a kiseb­bet? Az, hogy a gyerek tehetségesebb, mint az öccse, ugyanolyan semmitmondó információ, mint hogy ügyesebb “gipsz jakabnál”. A megfogalmazás viszont arra utal, hogy gyerekeinket nem egyénekként, hanem riválisokként kezeljük. És az öcskös sokkal értéktelenebbnek érzi majd magát a testvérénél.

Jó, ha gyereke­ink tudják, miben tehetségesek. Tehetségüket és hiányosságai­kat azonban testvéreik képességeitől elválasztva kell kezelnünk. Igazából teljesen mindegy, hogy ügyesebben tudnak-e főzni, énekelni, ugrándozni, számolni, telefonüzeneteket átadni, franci­ául beszélni, viccet mesélni, hajat fésülni vagy bármi mást, mint a testvéreik. A lényeg az, hogy képesek rá.

Gyerekeink persze nem mindig így gondolkodnak. A fiúkban többnyire igen erős a versenyszellem, de olykor a lányok is bekapcsolódnak a rivalizálásba. Nagy esély van rá, hogy gyer­mekeink olyan kérdésekkel zaklatnak majd minket, hogy „ugye szebben rajzolok?” vagy „ugye gyorsabban tudok futni?”. Vajon mit válaszolunk majd?

Nos, egy dolgot tehetünk – azt, amit gyerekkorunkban megfogad­tunk, hogy sosem teszünk majd felnőttként: kibújunk a válaszadás alól. Válaszunk ez esetben valami hasonló lesz: „nehéz megítélni. Valóban nagyon szépen megrajzoltad azokat a fákat, és a levelek is élethűek. A húgod viszont gyönyörű színeket használt” vagy „per­sze, hogy gyorsabban futsz – hisz két évvel idősebb vagy!”

Ne legyen kedvencünk

A szülők számára az egyik legnagyobb tabu az, hogy bevall­ják, egyik gyereküket jobban szeretik, mint a többit. Sok ember egyetért azzal, hogy „a szülőnek ne legyen kedvence a gyerekek között”. Persze, ez mind szép és jó, de nem ilyen egyszerű. Egye­seknek természetes, hogy mindegyiket ugyanannyira szeretik. Még akkor sem lenne kedvencük, ha törekednének rá. Mások azonban nem tudnak mit tenni, és egyik gyermeküket jobban kedvelik, mint a többit, és ha azt állítják, hogy ez nem igaz, akkor hazudnak.

Kegyes hazugság?

Ebben az esetben a hazugság a lehető legjobb, amit a szülő tehet. Soha, semmilyen körülmények között ne áruljuk el senkinek, hogy ki a kedvencünk – legfeljebb házastársunknak. És hogy a beismerést elkerüljük, olykor bizony hazudnunk kell, hogy mindenkivel elhitessük, valóban nincs kedvencünk. Emlékszem, hogy a nagymamám egyszer elárulta, hogy a nagynénémnek én vagyok a kedvenc unokaöccse. Persze szinte sugároztam a büszkeségtől, ennek ellenére a nagymamám hibát követett el. Szülőként jobb, ha nem osztjuk meg e titkot senkivel.

Mit tehetünk (a hazudozást leszámítva), ha valóban van kedven­cünk?

Először is, gondoljuk végig, valóban jobban szeretjük-e, mint a többit, vagy egyszerűen csak jobban kedveljük. Lehet, hogy csupán közelebb érezzük magunkat hozzá, ami nem ugyanaz, mint ha jobban szeretnénk a többieknél. Elképzelhető, hogy igazából ugyanannyira szeretjük őket, de ez nem is tuda­tosul bennünk.

Ez a gondolatmenet sajnos nem mindenkin segít. Ha még min­dig úgy érezzük, hogy az egyiket jobban szeretjük, akkor érde­mes időt áldozni a többihez fűződő kapcsolatunk szorosabbá tételére. Keressünk bennük szeretetre méltó tulajdonságokat, töltsünk velük több időt, vagy találjunk közös érdeklődési terü­letet – legyen az akár a vonatozás, a horgászat, az öltözködés, a horrorfilmek (persze ez inkább kamaszok esetében), a kirándu­lás, a főzés, a lovak vagy a foci.

Jegyezzük meg! Ha gyerekünk azzal vádol, hogy a másikat jobban szeretjük, akkor valószínűleg jó úton haladunk.

És ha már itt tartunk – a gyerekek mindig igyekeznek jeleket találni arra vonatkozólag, melyikük a kedvencünk. Elképzelhető, hogy nyíltan meg is kérdezik, de ha nem, akkor is állandóan ébe­ren lesik a rejtett utalásokat, sőt, olykor tudatosan félreértelmezik a szavainkat. Általánosságban elmondható, hogy ha gyerekünk azzal vádol, hogy a másikat jobban szeretjük, akkor valószínűleg jó úton haladunk. Ha mindannyian egyetértenek abban, hogy ki lehet a kedvencünk – akár igazuk van, akár nem – akkor célszerű elgondolkodni, vajon milyen jelzéseket adunk nekik.

Külön-külön is foglalkozzunk a gyerekekkel

Sok család (főleg a két szülő és két gyerek sémáját követő famí­liák) hajlamos minden szabadidejét együtt tölteni. Hétköznap­okon az egyik vagy mindkét szülő dolgozik, de hétvégenként mindnyájan együtt szerveznek programokat. Számos ilyen csa­ládot ismerek, és ezt a rendszert alapvetően a közvélemény is jónak tartja.

Sajnos, olykor a jóból is megárt a sok.

Fontos, hogy szabadidőnket igyekezzünk minél többféle kombinációban együtt tölteni:

  • Gondoskodjunk arról, hogy mindegyik gyerek elegendő időt töltsön külön-külön is a szülőkkel.
  • A gyerekek csináljanak együtt programot vagy az egyik, vagy a másik szülővel.
  • A két szülő vigye el valahová csak az egyik gyereket, míg a többiekre valaki más vigyáz
  • Azokban a családokban, ahol három vagy több gyerek van, ott két gyerek lehet az egyik szülővel, míg a többiek a másik szülővel töltik az időt. A gyerekeket mindig másképp osszuk el.

Ez lehetőséget nyújt arra is, hogy mindegyik gyerekkel különle­ges kapcsolatot alakíthassunk ki. Az egyik gyerek például anyuval főz, és apuval kirándul. A másik gyerek anyuval olvasgat, apuval a parkban játszik. Ha minden gyereknek van egy olyan tevékeny­sége, amelyet mindig az egyik vagy a másik szülővel csinál, akkor mindenki speciálisnak érzi a majd a szülő-gyerek kapcsolatot.

Fontos, hogy szabadidőnket igyekezzünk minél többféle kombinációban együtt tölteni.

Ez a rendszer különösen hatékony, ha a családban féltestvérek vagy mostohatestvérek is vannak, hisz lehetővé teszi, hogy min­denki egyéni viszonyt alakítson ki a többiekkel. Sokkal jobb ez a megoldás annál, mint ha a gyerek mindig csak a mostohaszülő társaságában találkozhatna mostohatestvéreivel.

Sokkal nehezebb a helyzet, ha egyedül neveljük gyermekein­ket ennek ellenére érdemes megragadni a lehetőséget arra, hogy egy-két gyereket rábízzunk valakire, amíg kettesben csiná­lunk programot az egyikkel. És ha egyedül maradunk az egyik gyerkőccel (a többiek buliban vagy a barátaiknál vannak), akkor szervezzünk valami különleges időtöltést, ne pedig annak örül­jünk, hogy kevesebb háttérzaj mellett végezhetjük a mindennapi házimunkát.

Találjuk meg minden gyermek erősségét

Előfordulhat, hogy ha egyik gyermekünk tehetséges zenész, rend­kívül atlétikus, művészi vénával rendelkezik vagy éppen remek az elvont gondolkodása, akkor a többiben is felfedezhető ugyanez a készség. Még ha ez így van is, akkor sem biztos, hogy fagotton játszó fiatalabb csemeténk túl sok örömét leli a zenélésben, ha a nővére már sok éve fagottozott, mielőtt ő elkezdett e hangsze­ren tanulni. Ilyenkor jobb, ha az ifjabbik gyerkőc csellózni vagy fuvolázni tanul. Szülőként igyekeznünk kell támogatni e finom különbségek kialakulását, hogy mindegyikük kiemelkedő teljesít­ményt érhessen el a saját területén.

A legnagyobb különbségek a gyerekek személyiségében figyel­hetők meg

Az azonos gének ellenére csemetéink erősségei tökéletesen eltérőek lehetnek, amit nekünk támogatnunk kell. A gyerekeknek különféleképpen kell fejlődniük, hogy végül ráta­láljanak saját egyéniségükre. Nem lenne jó, ha fiatalabb gyere­künk bátyja vagy nővére tökéletes másává válna – azt szeretnénk, hogy önmagát adja. Ebben mi is segítséget nyújthatunk, ha arra ösztönözzük, hogy felfedezze saját erősségeit.

Ez különösen igaz a fiatalabb testvérekre, akik általában éveken át küzdenek, hogy túlszárnyalják nővérüket vagy bátyjukat. A sze­mélyiségbeli erősségekkel sokkal könnyebb dolguk van, mint a készségekkel. Háromévesen nyilván könnyebb a legbátrabbnak lenni, mint a legjobb helyesírónak. Anélkül, hogy egymáshoz hasonlítanánk őket, hozzuk tudtára kis háromévesünknek, hogy nagyon bátor, kedves vagy jó a memóriája.

Gyermekünk magabiztossága és a családban betöltött szerepe nagyban függ attól, hogy tisztában van-e saját erősségeivel. Szabályismerő szülőként meg kell találnunk ezeket, különös hang­súlyt fektetve azokra, amelyekből az egész család hasznot húzhat – navigálás a hosszú utazások során, főzőtudomány, a többiek megnevettetésének és a viták elsimításának képessége, a logisz­tikai problémák megoldása, nyugalom a krízishelyzetekben vagy a technikai utasítások megértése.

Gyermekünk magabiztossága és a családban betöltött szerepe nagyban függ attól, hogy tisztában van-e saját erősségeivel.

Még egy megjegyzés: ne nevezzünk ki senkit a család navigá­torának/szakácsának/problémamegoldójának, amennyiben erre a címre más is pályázik. Igencsak lehangoló érzés, ha az ember úgy érzi, ő is remekül navigálna, mégis mindig a bátyját bízzák meg ezzel a kitüntető feladattal, és így lehetősége sincs megcsillantani tehetségét. Figyeljünk oda arra, nehogy valakit kihagy­junk a feladatokból, feltéve, ha szeretne részt venni bennük.

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.