• gyereknevelés
• gyermek

Hogyan hozzuk ki gyermekünk egyéniségének pozitív voná­sait?

Kérdezzünk meg bárkit, akinek egynél több csemetéje van (talán nem is kell messzire mennünk), biztosan mindenki egyetért abban, hogy mindegyik gyerek más. Attól, hogy ugyanazok a szüleik, ugyanabban a családban nőttek fel, ugyanabba az isko­lába járnak, és ugyanott nyaralnak, személyiségük még nem lesz azonos.

Ezt a tényt természetesen nevelésük során sem hagyhatjuk figyel­men kívül. Szülőként nem az a célunk, hogy uniformizáljuk csemetéinket, hanem hogy kihozzuk egyéniségük pozitív voná­sait. Ezt persze elméletben mi már tudjuk, hiszen szabályismerő szülők vagyunk. De hogyan lássunk neki? Ehhez a következő tíz szabály nyújt majd segítséget. Ha követjük őket, gyermekeinkből csodálatos, önálló, magabiztos és szabad szellemű felnőttek vál­nak majd – pontosan olyanok lesznek, amilyen gyerekekre min­dig is vágytunk.

Találjuk meg a legmegfelelőbb ösztönzési módszert

Minden csemetét más és más dolgok motiválják. Az ösztön­zés lehet érzelmi jellegű: szülői dicséret, elismerés, egyenrangú bánásmód. Speciális motiváló tényezőket is alkalmazhatunk – többek között pénzt, szabadságot, magasabb rangot vagy több felelősséget. Jutalmazhatjuk például azzal a gyereket, hogy ebé­det főzhet, később kell este lefeküdnie, vagy olyan ruhákat kap, amelyekkel (szerinte) nagyobb presztízsre tehet szert ismerősei körében.

Egyszóval nem alkalmazhatjuk ugyanazokat a motiváló eszkö­zöket az összes gyereknél, mert akkor biztosan nem aratunk sikert. Egyrészt esélyünk sem lesz, hogy kihozzuk belőlük a lehető legjobbat, másrészt pedig ők sem kapják meg azt, amire igazán vágynak. Tehát komolyan fontolóra kell vennünk, milyen ösztönző módszerek működnek a gyerekeknél, és ki kell dol­goznunk alkalmazásuk mikéntjét.

A jutalmak jellege természete­sen idővel változhat, ám a szabadságszerető kétévesek általában kamaszként is szabadságszeretők lesznek. Egy idő után azonban már nem elégednek meg annyival, hogy a segítségünk nélkül, teljesen egyedül is felmászhatnak a lépcsőn.

Végül amikor ösztönzés helyett kénytelenek vagyunk büntetés­hez folyamodni, akkor is vegyük figyelembe, hogy az egyes gye­rekek más és más fenyegetésektől ijednek meg. Egyiküket nem zavarja, ha egy hétig nem kap zsebpénzt, a másiknak ugyanez elviselhetetlen lenne. A fenyegetés és a büntetés ugyanazokat a területeket érintheti, mint a jutalmazás, vagyis a szabadságot, a pénzt, presztízst és a szülői nemtetszés kinyilvánítását.

Minden gyereknek éreznie kell, hogy jó valamiben

Még a komoly kihívásokkal küszködő gyerekek is tudnak kimagasló teljesítményt nyújtani valamiben. Magabiztossága érdekében gyerekünknek éreznie kell, hogy jó valamiben – ehhez azonban egy olyan egyszerű dolog is elég, mint például a zenefelismerési képesség. Ez az első lépés ahhoz, hogy gyerekeink megbecsüljék magukat, és elhiggyék, valami­képpen ők is hozzájárulhatnak a világ alakulásához. Az idő múlásával ez arra ösztönzi őket, hogy keressenek más olyan területe­ket is, ahol brillírozhatnak.

Némelyik kölyök szinte mindenben jó, míg mások csak egy-két dologban, ám ezek legalább annyira fontosak nekik. A szülő feladata, hogy addig keresgéljen, amíg nem talál valami olyat, amiben gyermeke kiemelkedő lehet, és gondoskodjon arról, hogy különleges képességével csemetéje is tisztában legyen.

Nem kell, hogy a képesség a tanuláshoz vagy az iskolához kap­csolódjon, bár természetesen ezek is tökéletesen megteszik. Elképzelhető, hogy rendkívül jó a gyerek memóriája, és eszünkbe juttatja az összes árucikket, amit lehagytunk a bevásárlólistáról. Vagy nagyon ügyesen tud rendszerezni, és csodás képességének hála, az összes DVD-nek megvan a maga helye. Vagy rettentő finom sajtos makarónit főz, vagy jól ért az állatokhoz. Bármi legyen is az, győződjünk meg arról, hogy tisztában van a tehet­ségével, és ami legalább ilyen fontos – tudatosítsuk benne, hogy figyelemre méltó teljesítményét mi is értékeljük.

És ha már itt tartunk, e szabály jelentősége egyre nő, ahogy a gyerekeink száma is növekszik. Az elsőszülött általában egy jó ideig mindenben ügyesebb, mint kisebb testvérei. Ha több gye­rek is van a családban, a fiatalabbaknak mindig sokkal nehezebb kitűnni valamiben (én ötödik gyerek voltam, úgyhogy tudom, miről beszélek). Gondoskodjunk tehát arról, hogy az ifjabbak is rátaláljanak arra, amiben tehetségesek.

Értékeljük a másra emlékeztető tulajdonságokat is

Nem létezik olyan, hogy rossz tulajdonság. A gyerekek jellemvonásai közül azokat a legnehezebb megsze­retnünk, amelyek korábbi házastársunkra emlékeztetnek. Ha elváltunk párunktól, a gyerekek állandóan őt fogják eszünkbe juttatni. A volt házastársunktól örökölt tulajdonságokat még akkor is szeretnünk kell gyermekeinkben, ha benne egykor utál­tuk ezeket. Természetesen én sem tudom mindenre a helyes választ, és ez a szabály nekem is komoly nehézséget okozott. Nem létezik olyan, hogy rossz tulajdonság – csak az számít, mire és hogyan használják adott­ságaikat az emberek.

Attól, hogy csemeténk édesapánkra, édesanyánkra vagy éppen mari nénire emlékeztet minket, még nem biztos, hogy örök­lött tulajdonságait ugyanúgy fogja használni, mint felmenői. Úgyhogy nem érdemes azonnal elítélni ezeket a vonásokat. Legyünk tisztában a feladatunkkal – kialakítani gyermekünk­ben azt az értékrendszert, amely garantálja, hogy bölcsen alkal­mazza adottságait.

Keressük meg a hasonlóságokat

Csemetéink olykor annyira hasonlítanak ránk, hogy el is felejt­jük: nem mindig ugyanúgy gondolkodnak, mint mi. Néhány gyerek azonban egészen más. Őrájuk nézve azon csodálkozunk, hogyan lehetséges, hogy mi vagyunk a törvényes szüleik. Elkép­zelhetetlen dolgokat tesznek, és furcsán viselkednek. Érthetetlen, hogy valaki dühében elsírja magát ahelyett, hogy ordibálni kez­dene. És hogy jut eszükbe, hogy meztelen csigákkal és pókokkal játsszanak, amikor minket már a gondolattól is kiráz a hideg?

Persze ettől még nem fogjuk kevésbé szeretni a tőlünk olyannyira különböző gyermekünket, csak néha esetleg külső szemlélőnek érezzük magunkat, és nehezen tudjuk kezelni tőlünk távol álló érzelmi reakcióit. Ok ezt azonnal megérzik, és elképzelhető, hogy emiatt eltávolodnak a szülőtől. Előfordulhat, hogy az egyik szülő esetleg közelebb érzi magához a gyereket, így bizonyos helyze­tekben ő próbál hatni rá, ám ezzel csak még hangsúlyosabbá válik a gyerek és a másik szülő közötti különbség.

Gondoljunk csak bele: a gyerek génjeinek ötven százaléka tőlünk származik, úgyhogy kell lennie valami közösnek bennünk. Mindenképpen meg kell találnunk a közös pontokat, különben az azonosulás hiányát gyermekünk tévesen szeretet­hiányként értékeli. Ez különösen igaz akkor, ha több gyerekünk van, mert ilyenkor az egyik gyerek úgy érzi, hogy testvéreihez közelebb érezzük magunkat. Az azonosulás még keményebb diónak bizonyul, ha a gyerek tőlünk különböző nemű.

Bárki, akinek örökbe fogadott csemetéje van, megerősítheti, mennyire fontos ez a szabály. Ilyenkor sokat kell dolgozni azon, hogy közös pontokat találjunk a gyermekünkkel. Néha azonban biológiai gyerekeinket ugyanolyan távolinak érezzük, mint mások adoptált csemetéiket, és legalább ugyanakkora erőfeszítésre van szükség, hogy erős kapocs alakuljon ki közöttünk.

Egyszóval addig keresgéljünk, amíg közös vonást nem találunk

Szerencsére a gyerekek is állandóan változnak, így az oly távo­linak tűnő csemeténk egyik napról a másikra közelebb kerülhet hozzánk, mint ahogy azt remélni mertük volna. Erre azonban nem építhetünk. Találjunk hasonló érdeklődési területet vagy kérdezzük meg a nagyszülőket, hogy látnak-e valami hasonló­ságot közöttünk. Szakítsunk időt arra, hogy kettesben legyünk a gyerekünkkel, és igyekezzünk felfedezni, egyezik-e valamilyen téren az ízlésünk – még akkor is, ha személyiségünk nagyon eltérő. Ha így teszünk, gyermekünk érezni fogja, hogy szeretjük és törődünk vele – és ez a legfontosabb. Emellett általában a hoz­zánk legkevésbé hasonlító gyerekünktől tanulhatunk a legtöbbet.

Találjunk olyan tulajdonságokat, amelyeket csodálunk

Semmi értelme nem lenne az életnek, ha nem fejlődhetnénk és tanulhatnánk nap mint nap. Akkor akár már most el is patkol­hatnánk. A szülői létben pedig az a legjobb, hogy rengeteget tanulhatunk a gyerekeinktől.

Rettentő unalmas lenne, ha gyermekeink pontosan ugyan­olyanok volnának, mint mi – ne is várjuk ezt tőlük. Abban nem lenne semmi szórakozás! Nem minden tetszik majd nekik, amit csinálunk. Ha mi krikettezünk, ők biztosan megszállott focidruk­kerek lesznek. Ha szeretjük a szép ruhákat, csemeténk legszíve­sebben állandóan kopott farmernadrágban járna. De hiszen épp ez a dolguk – arra vannak beprogramozva, hogy függetlenné váljanak tőlünk. Ahogy nőnek, egyre önállóbb személyiségekké válnak, saját hobbikkal és preferenciákkal.

A gyerekvállalás e velejáróját fogadjuk örömmel!

Ahelyett, hogy szomorúan konstatálnánk, gyermekeink mennyire mások, mint mi, élvezzük, hogy mindig tanulhatunk tőlük. Csemetéink olyan dolgokat mutathatnak nekünk, amelyekről korábban sosem hal­lottunk – a gyerekeknek pedig hatalmas örömet szerez, hogy új dolgokat taníthatnak nekünk. Segíthetnek elsajátítani olyan képességeket, amelyek komoly nehézséget jelentenek nekünk (gondoljunk csak a különböző elektronikai felszerelések keze­lésére).

És az a legjobb az egészben, hogy gyakran maguktól is úgy viselkednek, ahogy arról mi magunk csak álmodozunk. Bizony-bizony, a gyerekek olykor erőfeszítés nélkül képesek kezelni az olyan szituációkat, amelyekkel nekünk világéletünk­ben meggyűlt a bajunk. Minden gyerekben számos bámulatos tulajdonság rejtőzik, és csemetéink a mi csodálatunknak szinte mindennél jobban örül­nek – még ha ezt nem is vallják be.

Engedjük, hogy jobbak legyenek nálunk

Emlékszem, hogy egy nyaraláson alkalmam nyílt megfigyelni, amint egy apuka minden erejét latba vetve igyekezett legyőzni kamasz fiát a teniszpályán. A fiú is nagyon igyekezett, de apja még eltökéltebbnek tűnt. Apuci feje már vörösödött, ő maga lihegett és fújtatott, de mindent megtett, hogy a labdát átpasszolja a másik térfélre – bármi áron. Erőfeszítései végül sikert hoztak. Apuci győ­zött, majd mindketten elhagyták a pályát. Az apa elcsigázott volt, de büszke, fia pedig rezignáltán baktatott mellette. Magamban azt gondoltam, hogy biztosan nem ez volt az első eset.

Nos, mi tisztában vagyunk azzal, hogy a fenti apuka nem szabályismerő szülőként viselkedett. És azt még nem is emlí­tettem, hogy természetesen egy szóval sem bátorította a fiát -gondolom, attól tartott, hogy akkor esélye sem lenne győzni. Természetesen nem kell hagynunk, hogy gyerekeink mindig mindenben legyőzzenek minket – ez megalázó lenne számukra. Persze egy kétévest még hagyhatunk nyerni, de egy tizenkét évest már nem tudunk becsapni. Alkalmanként azonban nyu­godtan nyerhetnek – nekünk csupán annyi a dolgunk, hogy nem küzdünk olyan elképesztő módon, mint a teniszező apuka. És bátorítsuk őket – még akkor is, ha veszítettek: „amint a foná­kod is ugyanolyan szuper lesz, mint a tenyeresed, esélyem sem lesz ellened”.

És ha a gyerek tenisztudása még messze elmarad a miénk mögött, menjünk vele fára mászni. Vagy úszni. Vagy süssünk együtt egy tortát. Vagy zongorázzunk. Vagy csatlakozzunk hozzá, amikor kedvenc playstation játékával játszik. Egyszóval találjunk valamit, amiben jobb, mint mi. Higgyék el, sokkal több örömünk telik majd ebben a tevékenységben, mint ha mindig mi nyernénk (persze csak akkor, ha a gyerekünkről van szó).

És még egy dolog: gondoljunk csak bele, mit tanított a teniszező apuka az elegáns vereségről a gyerekének. Semmit. Nullát. Még annál is kevesebbet. Csupán azt tudatosította a gyerekben, hogy a vereség mindenképpen elkerülendő. Nem mutatott neki példát arról, milyen egy nagyvonalú vesztes. Márpedig a vereség nem is olyan szörnyű, ha elegánsan tudunk veszíteni.

Hozzáállásuk legalább olyan fontos, mint a teljesítményük

Milyen dolgokért dicsérjük meg a gyerekeket? Jó jegyeikért? Sportteljesítményükért? Zenei előmenetelükért? Oké. A szabályismerő szülők azonnal megneszelik, hogy beug­ratós kérdésről van szó, hiszen a helyes válasz: egyikért sem. Természetesen gratulálhatunk sikereikért, hiszen ez fontos szá­mukra, és nagyon rosszul is esne nekik, ha nem tennénk. De a legnagyobb dicséretet mégsem a fentiekért, hanem a hozzáál­lásukért és a magatartásukért érdemlik.

A gyerekek rengeteget tanulnak abból, hogy mikor és miért dicsérjük vagy jutalmazzuk meg őket. Segítséget kapnak saját értékrendszerük kialakításához. Vagyis ha mindig megdicsér­jük őket jó teljesítményükért, tanulmányi eredményeikért, győzelmeikért és sikereikért, azzal kinyilvánítjuk, hogy szá­munkra ezek az igazán lényeges dolgok (emellett hatalmas nyo­mást helyezünk rájuk, hiszen mindig a legjobb eredményt akar­ják majd elérni). Ezzel szemben, ha erőfeszítéseiket, kitartásukat, fokozatos előrehaladásukat, diplomatikus viselkedésüket, becsü­letességüket és őszinteségüket jutalmazzuk meg, akkor ezek a tulajdonságok válnak értékrendszerük alapjává.

Természetesen meg kell találnunk a megfelelő egyensúlyt. Nem azt mondom, hogy a gyerekek teljesítményét nem kell érté­kelnünk. Csak azt tanácsolnám, hogy minden olyan dologért dicsérjük meg őket, amit fontossá szeretnénk tenni számukra, és ne essünk túlzásokba a jutalmak tekintetében.

Bizonytalanságainkat és félelmeinket tartsuk meg magunknak

Ismerős történet: az állatkertben betérünk a hüllőházba. Egy család egy csodálatos mintázatú kígyót nézeget, mely kecse­sen tekeredik az ágra. Az anyuka így szól: „juj, de undorító”. ^Hasonló megjegyzések hangzanak el a pókok és a skorpiók terráriumánál is.

Szerencsére jó néhány gyerkőcnek van annyi esze, hogy ne hagyja magát befolyásolni a fenti kijelentések által. Ám sok gye­rek fogékony az ilyesmire, és ők is pfujoznak, ha kígyót, gyíkot vagy más csúszómászót látnak, hiszen a buta felnőttek ilyen pél­dát mutattak nekik. Ezek az élőlények valójában csodálatosak, és a gyerekeket arra kellene ösztönöznünk, hogy értékeljék egyedi szépségüket. Vagy legalábbis hagynunk kellene, hogy maguktól alkossanak róluk negatív véleményt.

Szülőként igen nagy hatással vagyunk gyerekeinkre, így ha nem vigyázunk, rengeteg aggodalmat plántálunk beléjük. Mivel alapvetően is hajlamosak félni, igazán nincs szükségük arra, hogy a mi félelmeinket is átvegyék. Úgyhogy jobban tesszük, ha aggodalmainkat megtartjuk magunknak.

Olykor nem egyszerű csendben maradnunk, ráadásul a gyerekek a legkisebb jeleket is észreveszik, de minél jobban igyekszünk elrejteni félelmeinket, annál valószínűbb, hogy nem plántáljuk bele őket gyermekeinkbe. Csemetéink így nyugodtan élvezhetik az életet, és szabadon felfedezhetik a világot – és hamarosan a mi „segítségünk” nélkül is kialakítják saját aggodalmaikat.

Figyeljünk oda a mentális programozásra

Iskolás koromban az egyik osztálytársam apukája már har­mincévesen szinte teljesen megőszült. Az apa ezt nagyon szé­gyellte. Folyton arról panaszkodott, milyen borzalmas ilyen fia­talon megőszülni. Gondolom, mindenki sejti, mi történt: a fia is megőszült harmincévesen. És mivel egész gyerekkorában mást sem hallott, csak azt, hogy ez mennyire borzalmas és ciki, ő maga is szégyenkezni kezdett miatta. Édesapja megpróbálta megnyugtatni – sikertelenül. Ha huszonöt éven át azt mondogatjuk, hogy valami mennyire szörnyű, senki nem fogja elhinni nekünk, hogy egyik napról a másikra teljesen megváltozott a véleményünk.

Mi az, amit nem szeretünk magunkon?

Túlsúlyosak vagyunk (vagy legalábbis annak tartjuk magunkat)? Kopaszodunk? Görbe az orrunk? Göcsörtös a térdünk? Ne adj’ isten dadogunk? Bármi is az, tartsuk meg magunknak. Ha nem emlegetjük, a gyerekeink nem fognak negatív véleményt formálni róla. Márpedig könnyen lehet, hogy öröklik tőlünk az adott vonást. Bármit mondunk is magunkról, a gyerekek fülében még húsz-harminc év múlva is visszhangoznak majd a szavaink.

Képzeljük el, mi lett volna, ha iskolatársam édesapja büszkén viseli ősz hajkoronáját (vagy legalábbis úgy tesz, mint aki büszke rá). Tegyük fel, hogy humorosan áll a dologhoz, és azzal viccel, hogy az ősz haj valójában előnyös, mert elegánsabbnak tűnik tőle az ember. Ez esetben barátomnak biztosan nem torzult volna el az önképe az őszülést követően.

A szülőknek egymást sem szabad kritizálniuk a gyerekek füle hallatára (igazából kettesben sem), hiszen ennek is negatív követ­kezményei lehetnek. Ne ugrassuk párunkat azért, mert szemüve­ges, még kedvességből se hívjuk őt „kis kopaszká”-nak, és ne tegyük szóvá, ha felszaladt rá pár kiló. Ezzel tudat alatt beprogra­mozzuk gyermekünket, és ennek káros hatását csak akkor fogjuk tapasztalni, amikor már késő lesz. Biztos, hogy nem fog hinni nekünk, ha harminc évvel később a következőkkel próbálunk bele lelket önteni: „jaj, drágám. Én akkor nem rád gondoltam. Neked sokkal jobban áll a kopaszság, mint nekem.”

Ha arra számítunk, hogy egy bizonyos vonást csemeténk nagy valószínűséggel örökölni fog, célszerű az adott tulajdonságot pozitív megvilágításba helyezni. Dicsérjük meg a párunkat, hogy milyen műveltnek látszik szemüvegben, illetve emeljük ki, milyen előnye származik egy nőnek abból, ha magas. Sosem tudhatjuk – még lehet, hogy önmagunkat is sikerül meggyőzni egy kicsit.

Ne akarjunk tökéletes gyereket

A szülőnek nem kell tökéletesnek lennie. Ugyanez igaz a gyerekekre is. Ha tökéletes gyerekeket akarunk nevelni, akkor nyilvánvalóan kudarcot vallunk majd. Emellett igazságtalanul nagy nyomást helyezünk rájuk, ám szabályismerő szülőként mi már tudjuk, hogy ezt mindenképpen tanácsos elkerülni.

Ki akarna tökéletes gyereket? Vagy ami még jobb kérdés, milyen a tökéletes gyerek? Szerintem ilyen nem létezik. Azok a gyerekek, akik mindig kifogástalanul viselkednek, soha­sem tesznek rossz fát a tűzre, a szüleiknek és tanáraiknak egy­aránt meg akarnak felelni, jól tanulnak, és mindig időben bead­ják a házi dolgozatokat, többnyire rémesen unalmasak.

Az általam leginkább kedvelt gyerekek igazi egyéniségek, ám mindegyiknek van valamilyen hibája. Ez csak még érdekesebbé teszi őket. Csintalanok, lobbanékonyak, olykor kicsit túllőnek a célon a vicceikkel, vagy egy picit lusták (de mindezt bájjal feled­tetik velünk). Számos csodás gyerkőccel ismerkedtem meg az évek során, akiből rendkívüli felnőtt vált, ám őszintén szólva egyikről sem állíthatom, hogy ifjú titánként tökéletes lett volna. Hála istennek!

A gyerekek nem kisméretű felnőttek!

Nem tragédia, ha személyi­ségük tele van olyan tökéletlenségekkel, amelyek a felnőtté válás során lecsiszolódnak. Ha egy gyerek már tízévesen tökéletes, akár el is költözhetne otthonról, és bankárként kereshetné kenye­rét. Ezzel tulajdonképpen megszűnne a következő évek nevelési célja. A gyereknek ki kell élveznie gyerekkorát. Én személy szerint úgy vélem, hogy a gyerekekből akkor lesznek igazán elbűvölő felnőttek, ha a korai tökéletlenségeikből néhányat megőriznek. Ki akar olyan gyereket, akinek a szemében sosem csillan meg a huncutság szikrája, mindig nagyon megfontolt, nincs humora és egy kicsit sem kalandvágyó?

Igazából olyan gyereket érdemes nevelni, aki magabiztosan ala­kítja egyéniségét, ám eközben megértő, és igyekszik elkerülni, hogy bárkit is megbántson. Ilyen az ideális gyerkőc. Örömmel mondhatom, hogy ez a leírás rengeteg csemetére ráillik. És ter­mészetesen egyikük sem tökéletes.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.