• allergia
• asztma
• hiperventiláció
• légzés

Légzőgyakorlatok – a hiperventiláció kezelése – Hogyan lélegezzünk?

Helyesen lélegezni valóságos művészet – a sajnos nagyon könnyen kialakuló szabálytalan légvételnek rengeteg oka és típusa van. A helytelen légzés fokozatosan szokássá válhat. A szabálytalan légzési ritmus kialakulásában olykor az allergiáknak és az érzékenységi reakcióknak is szerepe lehet, a rossz légzés kiváltotta tünetek pedig súlyosbíthatják az érzékenységi tüneteket, ördögi kört hozva létre.

Az abnormális légzés légzőgyakorlatokkal történő korrigálása egyeseknél jelentősen javíthatja az egészségi állapotot.

A hiperventiláció: a túl szapora légzés

A leggyakoribb respirációs zavar a túl sok levegő beszívása, amit hiperventilációnak, szapora légzésnek neveznek. Számos meglehetősen furcsa tünetet produkálhat, amit né­ha helyesen diagnosztizálnak és megfelelően kezelnek, de gyakran nem vesznek észre, és tévesen diagnosztizálnak.

A légzés legfontosabb feladata, hogy a vér a légköri levegő­ből friss oxigénhez jusson. A tüdő az a felület, ahol a vér és a külső levegő közti gázcsere lezajlik. A tüdő belsejét borító fi­nom felépítésű nyálkahártyát több millió igen vékony, cérna­szálszerű vérerecske, ún. hajszálér szövi át. A levegő oxigénje a hajszálerek falán át jut be a vérbe. Ezzel egy időben a vérből távozik az anyagcsere során keletkező szén-dioxid.

Ez a légzés „tankönyvi” leírása, és eddig a pontig helytálló is

Ám túlságosan leegyszerűsítő és félrevezető lenne fekete-fe­héren azt állítani, hogy az oxigén a „jó”, a szén-dioxid pedig a „rossz”. A valóság az, hogy a két gáz együtt, meghatározott arányban van jelen a vérben. Ha bármelyikből túl kevés vagy túl sok van benne, az problémákat okoz.

A szén-dioxid hatása

A szén-dioxid – mivel beoldódva gyenge savat képez – fontos szerepet játszik a vér kémhatásának fenntartásában, így a vérben lévő szén-dioxid mennyisége a vér savasságát alapvetően meghatározó tényező. Tekintve, hogy a vér a test minden részébe eljut, nem meglepő, hogy ha összetétele a legcsekélyebb mértékben is megváltozik, annak az egész szervezetre kiható következményei vannak.

Normál körülmények közt a vér enyhén lúgos kémhatású, a szervezet pedig értelemszerűen ehhez szokott hozzá. Míg a test egyes sejtjei jól meg tudnak birkózni a vér kémhatásának kismértékű ingadozásaival, más szövetek – különösen az idegsejtek – rendkívül hevesen reagálnak.

A hiperventiláció tüneteinek hátterében az áll, hogy hatására a vér szén-dioxid-szintje csökkenhet, kémhatása pedig lúgosabb lesz. Ezért a vér széndioxid-szintjének ingadozása jó néhány kellemetlen hatással jár. A legfontosabb az, hogy zavarok állhatnak be az idegsejtek működésében – ez magyarázza a hiperventiláció érzékelést és viselkedést érintő tüneteit.

E tünetek mindegyikének természetesen lehet számos egyéb kiváltó oka is, de ha valakinél többé-kevésbé együtt je­lentkeznek, akkor érdemes megvizsgálni, nem a túl szapora légzés áll-e a háttérben.

Amikor a hiperventiláció rövid ideig tartó, önálló rohamok­ban lép fel, annak hatását gyakran pánikrohamként írják le. Felismerése orvosok számára általában nem nehéz. Ezzel szemben a tartós hiperventilációt kísérő pszichés tünetek gyak­ran megtévesztik őket. A krónikus hiperventilációban szenve­dő betegnél tévesen valamilyen pszichiátriai betegséget állapí­tanak meg, s a helyes diagnózisra gyakran éveket kell várniuk.

A hiperventiláció és az érzékenységi reakciók

Az érzékenységi reakciók és a hiperventiláció közti kapcsolat igencsak bonyolultnak tűnik. Sajnos e problémakörrel kapcsolatban kevés adat áll rendelkezésre, ezért az alábbiak nem szigorú tudományos adatokon, hanem csak esetleíráso­kon és az egyes orvosok beszámolóinak összegzésén alapulnak.

Egyes esetekben az érzékenységi reakció közvetlenül is ki­válthatja a légzésritmus megváltozását. A jelek szerint ez törté­nik némely koffeinérzékenységben szenvedő betegnél. Úgy tűnik, hogy a hiperventiláció komplex tünetei rendre elmúl­nak, ha az érintettek teljesen felhagynak az összes koffeintar­talmú ital (kávé, tea, kóla) fogyasztásával.

Máskor az olyan súlyos érzékenységi problémák, mint a többszörös vegyszerérzékenység, idéznek elő szorongást, a szorongás pedig hiperventilációhoz vezet. Olykor viszont hiperventiláció állhat a vegyszerérzékenységre utaló tünetek hátterében.

A hiperventiláció és az asztma

Hiperventiláció bárkinél kialakulhat, de az asztmások különösen hajlamosak rá. Az asztmás roham során, főleg, ha az súlyos fokú, a normális légzési ritmus felborulása teljesen érthető reakció. Ilyenkor, hogy több levegőhöz jussunk, gyorsabban kezdünk lélegezni, hogy a járulékos (kiegészítő) légzőizmok segítségével a tüdő egyre nagyobb hányada vegyen részt az aktív gázcserében. Ezeket az izmokat normál körülmények között, nyugalmi helyzetben nem használjuk – arra szolgálnak, hogy gyors futásnál megnöveljék a légzési kapacitást.

Ám ha a beteg a roham után is kapkodja a levegőt, akkor túl sok levegő járja át a tüdőt, ezért a vér széndioxid-szintje csökkenni kezd. A gyors légzést egyszerűen a szorongás is előidézheti. Ha az asztmás roham fellépése erős nyugtalanságot vált ki belőlünk, a fellépő hiperventiláció egyszerűen szorongásos eredetű is lehet.

Az asztmásoknál a hiperventilációnak – a szokásos tünetek mellett – néhány olyan hatása is mutatkozik, amely súlyosbíthatják az asztmát:

• amikor a vér széndioxid-szintje csökken, a hörgőfal izom­zata kismértékben összehúzódik;
• a szén-dioxid csökkenésének hatására felgyorsul a hízó­sejtek degranulációja, ez pedig allergiás tüneteket idéz elő.

A dolgot tovább bonyolítja, hogy a hiperventiláció egyik tünete a légszomj. Hiperventilációban szenvedő, de nem asztmás betegeknél olykor ez a legszembeötlőbb tünet; az orvos ilyenkor gyakran csak erre figyel, elsiklik a többi tünet fölött, és téves diagnózist állít fel: asztmát diagnosztizál, noha kizárólag hiperventilációról van szó.

Hegyi levegő a lakásban?

A lakás áporodott levegőjét állítólag friss hegyi levegővé változtató ionizálókat gyakran ajánlják olyan alternatív gyógyászati segédeszközökként, melyek segítségével a levegő megtisztítható az allergénektől. Ám a kutatások kimutatták, hogy asztmában az ionizálók éppenséggel súlyosbíthatják a tüneteket azáltal, hogy ózont termelnek, ami irritálja a hörgők falát. Ez azonban csak az olcsó ionizálókkal van így. A jobb minőségű, drágább típusoknál kevésbé kell tartani ózontermeléstől, ám segíteni ezek sem igen segítenek. Számos tudományos kísérlet igazolja, hogy nincs érdemi hatásuk az asztmások állapotára.

A hiperventiláció kimutatása

A hiperventilációt otthon is egyszerűen kimutathatjuk, ha úgy gondoljuk, hogy tüneteinkben szerepet játszhat. Ha aszt­mánk van, ezeket a teszteket csak akkor végezzük el, ha ép­pen tünetmentesek vagyunk, és csúcsáramlásértékünk is megfelelő. A hörgtágító inhalátor mindenesetre legyen a ke­zünk ügyében, ha a teszt valamilyen nemkívánatos reakciót váltana ki.

Az első tesztet akkor kell elvégezni, amikor tüneteink hiperventilációra utalnak.

Néhány percen belül minden olyan tünetnek el kell múlnia, amit hiperventiláció okoz, ugyanis azzal, ha az éppen kiléleg­zett levegőt lélegezzük be újra, megnöveljük a vér széndioxid­szintjét.

A második tesztet akkor végezzük el, amikor a hiperventilá­ció felsorolt tünetei közül egy sem áll fönn.

Lélegezzünk a szokásosnál gyorsabban, minden belégzés­nél igyekezve úgy venni a levegőt, hogy az minél jobban járja át a tüdőt. Tegyünk így néhány percen át. Figyeljük meg, hogy a szokásos tünetek közül ilyenkor fellép-e bármelyik. Ha igen, ez azt jelzi, hogy e tünetek hátterében hiperventiláció állhat.

Ha e tesztek bármelyike alapján felmerül a hiperventiláció lehetősége, mielőbb keressünk fel orvost! A pontos diagnózis elengedhetetlen ahhoz, hogy szakszerű kezelésben részesül­jünk.

A hiperventiláció kezelése

Hiperventiláció esetén gyógytorna javasolt, melynek keretében megtanítják a beteget a helyes légvételi technikára. A helyes légzés elsajátítására egyes kiegészítő gyógymódok (pl. csontko­vácsolás, Feldenkrais-módszer) is lehetőséget nyújtanak, de ta­pasztalt jógaoktató segítsége is igénybe vehető. Le­hetőleg ne olyan oktatót vagy terapeutát válasszunk, aki merev, előre megszabott légzésterápiát próbál ránk erőltetni, hanem olyat, aki nyugodt tempót diktál, nem túl dogmatikus, és segít abban, hogy saját magunk találhassuk meg a számunk­ra legmegfelelőbb légzési módot.

A hiperventilációban szenvedők többsége nem egyszerűen csak túl szaporán lélegzik, hanem ráadásul légvételi technikája is rossz erőteljes mellkasi légzést végez, rekeszizmát viszont nem használja eléggé. Ezért a légzésterápiák többségénél a probléma két aspektusát próbálják egyszerre ke­zelni. Ebből a szempontból fontos kivétel a Butejko-módszer.

A Butejko-módszer

A Butejko-módszer (más néven Butejko-kezelés vagy -terápia) célja a hiperventiláció megszüntetése. A Butejko-specialisták azonban nem azokkal foglalkoznak, akik a hagyományos orvosi értelmezés szerint hiperventilációs tüneteket mutatnak, hanem kifejezetten asztmás betegekre koncentrálnak – bárkire, aki asztmás, nem csupán azokra, akiknek tünetei hiperventilációra utalnak.

Ennek hátterében az a Konsztantin Butejko professzortól származó okfejtés áll, hogy az asztmát voltaképpen hiperventiláció okozza. (Sőt Butejko a hiperventilációt nem kevesebb , mint 150 betegség – pl. allergiás betegségek, ekcéma, migrén, álmatlanság, hörghurut, magas vérnyomás, aranyér – kiváltó okaként is említi. Ezt a kezelést azonban csak asztmában alkalmazzák.)

A Butejko-módszerrel állítólag látványos sikerek érhetők el az asztma kezelésében. Ebben persze van némi túlzás, ám a Butejko-módszer tényleges eredményei is figyelemre méltóak.

Segít ez a módszer?

A betegek átlagos csúcsáramlásértéke azonban nem változott, és a vizsgált személyek 15 százalékánál kórházi ellátást igénylő, súlyos asztmás roham lépett fel a vizsgálat ideje alatt. A következő nyolc hónapban 30 százalékuk szorult szteroid tablettákra – ami egyértelműen állapotuk jelentős rosszabbodásának jele. Más szóval a Butejko-módszer sok asztmáson többé-kevésbé segít, de az az állítás, hogy szinte minden asztmás számára lehetővé tenné a gyógyszerek elhagyását és a tünetek teljes visszaszorítását, nem más, mint megtévesztés.

Butejko professzor azon állítása pedig, hogy megtalálta volna az asztma alapvető okát, nyilvánvalóan nem igaz. Amit vélhetően felfedezett, az az, hogy az asztmások között sokkal többen szenvednek hiperventilációban, mint azt korábban gondolták, és hogy ezek a betegek általában nem mutatnak nyilvánvaló hiperventilációs tüneteket. Fontos az az észre vétele is, hogy a szájon át történő légzés jóval több problémát okozhat az asztmás betegeknek, mint azt korábban feltételezték.

A Butejko-módszer három célja:

• az orrdugulás megszüntetése;
• a száj helyett az orron át történő légzés;
• kevesebb lélegzetvétel, köztük szünetekkel.

A hiperventiláció más kezeléseitől eltérően az eredeti Butejko-módszer nem terjed ki a rekeszizommal történő hasi légzés megtanítására, ám újabban néhány Butejko-specialistánál már ez is az asztmásoknak nyújtott kezelés része.

Mik közül választahatunk?

Ha úgy döntünk, hogy szeretnénk kipróbálni a Butejko-módszert, számos lehetőség közül választhatunk. A csoportos tanfolyamok a legdrágábbak, ezekért aránytalanul sokat kér­nek. Költségkímélőbbek az oktató videokazetták. Ezeknél jóval olcsóbbak a témában beszerezhető könyvek, melyek részlete­sen elmagyarázzák, hogyan kell végezni a légzőgyakorlatokat.

Nagyon fontos, hogy bármelyik terápia mellett is döntünk, orvosunk jóváhagyása nélkül ne vágjunk bele. A légző-gyakorlatok asztmás rohamot válthatnak ki, ezért hörgtágító inhalátorunk a gyakorlatok végzése alatt legyen a közelben. Rohammegelőző gyógyszerünk szedését sem szabad abbahagy­ni. Ha a terápia hatására állapotunk javulni kezd, és csökkente­ni szeretnénk a megelőző gyógyszeradagot, ezt először orvo­sunkkal beszéljük meg.

Ne kövessük vakon a Butejko-módszert, mert tanácsai ese­tenként kifejezetten veszélyesek. Némelyik ezen alapuló út­mutató pl. azt javasolja, hogy ha súlyos asztmás rohammal kórházba kerülünk, ne hagyjuk, hogy oxigént adjanak. Ezt az­zal indokolják, hogy szerintük a vér oxigénszintje a súlyos ro­ham során nem csökken – ez azonban egyáltalán nem igaz. A mérési eredmények egyértelműen mutatják, hogy az oxi­génszint a roham alatt nagymértékben lecsökkenhet, s gyak­ran ez okozza a beteg halálát.

Mik lehetnek a megfelelő tanácsok?

Egy másik, igencsak furcsa Butejko-elgondolás, hogy nem szabad a légutakban keletkező váladéktól megszabadulni, az ugyanis „megóv” attól, hogy túl sok szén-dioxidot veszítsünk. Ez is veszélyes tanács. A felgyülemlő váladék gátolja a levegő áramlását a hörgőkben, tovább súlyosbítva az asztmatünete­ket, sőt egy-egy hörgőcskét teljesen el is zárhat. Emiatt a tüdő egy része összeeshet – ezt a súlyos szövődményt egyik asztmás­nak sem kívánjuk.

A megfelelő izmok használata

A hiperventilációt gyakran összefüggésbe hozzák azzal, hogy a légzés során nem a megfelelő izmok jönnek működésbe.

Íme az egyik jellegzetes rendellenesség-csoport, ami hiperventilációban felismerhető:

• a fő légzőizom – a rekeszizom – nincs teljesen kihasználva;
• a felső mellkasizmok nyugalmi helyzetben is részt vesznek a légzésben, amikor pedig nem lenne szükség rájuk;
• kapkodó és felszínes lélegzetvételek gyors egymásután­ban;
• a légzés meglehetősen szabálytalan, időnkénti mély, só­hajtásszerű levegővételekkel vagy gyakori ásításokkal.

A kizárólagos mellkasi légzés, ill. hasi légzés hiánya azoknál is problémát okozhat, akik nem szenvednek hiperventilációban. Az ilyen típusú helytelen légvételi technikát olykor szorongással, érzelmi problémákkal hozzák összefüggésbe.

Mi jellemzi a normális légvételt?

A légzés motorja a mellkas izomzata és a rekeszizom. A mellkas izomzata, annak összehúzódása bőrünkön keresztül is jól kitapintható, a rekeszizom viszont nem: ez utóbbi a mellkast választja el a hasüregtől: a tüdő alatt, a gyomor, a máj és a belek fölött helyezkedik el.

Összehúzódott állapotban a rekeszizom egy vastag, enyhén ívelt izomköteg, mely csészealjhoz hasonlít. Amikor elernyed, erősebben begörbül – olyan alakja lesz, mint egy fordított harang. Ebben a formájában csökkenti a mellkas, így a benne lévő tüdő térfogatát.

Normális légzésnél a rekeszizom összehúzódik, valahányszor beszívjuk a levegőt, és minden kilégzésnél elernyed. Az összehúzódás hatására a kupolaszerűén kidomborodó felső része lelapul, tágítva a mellkast, és arra késztetve a tüdőt, hogy kitáguljon.

Ameddig ülünk vagy járkálunk (tehát amíg nincs szükség a nyugalminál jóval intenzívebb légzésre), a kilégzéshez nem kell izomerő. A tüdő rendkívül rugalmas, akár egy léggömb, amint a rekeszizom elernyedve harangalakot ölt, és csökken a mellkas térfogata, automatikusan összehúzódik, és kipréselődik belőle a levegő. A rekeszizmot magát nem tudjuk kitapintani, belégzéskor összehúzódásának a hatása azonban jól érzékelhető. Ahogy összehúzódik, lefelé nyomja a hasi szerveket, t ezért van az, hogy a hasunk minden lélegzetvételnél kissé kidomborodik.

Amíg nem lélegzünk a szokásosnál sokkal intenzívebben („teli tüdőből”), a belégzés izommunkája gyakorlatilag teljes egészében a rekeszizomra hárul. A mellkas felső része alig tágul ki, és a bordaközi izmok nyugalomban vannak, nem végeznek munkát.

Amikor aktívabbá válunk, és ezért több oxigénre van szükségünk, a mellkas felső része minden belégzésnél automatikusan kitágul. Ekkor kapcsolódnak be a bordaközi izmok, a mellkas számos más izmával egyetemben – ezeket hívják járulékos (kiegészítő) légzőizmoknak.

Az asztmás roham hatásai

Súlyos asztmás roham esetén csökken a vér oxigénszintje, ezért a szervezet igyekszik minél több levegőhöz jutni, és így működésbe lépnek a járulékos légzőizmok. Ha gyakran jelent­keznek rohamok, vagy a beteg ezt a fajta légzést megszokja és a rohamok között is így veszi a levegőt, a kiegészítő légzőizmok állandó használata miatt a mellkas deformálódhat. A súlyos asztmásoknál a váll gyakran aránytalanul feltolódik, és hordó­mellkas alakul ki. A panaszokat tovább súlyosbítja a hiperven­tiláció.

Hogyan lélegzünk?

Annak megállapításához, hogy döntően hasi vagy mellkasi lég­zést végzünk-e, azaz a légvételekkor rekeszizmunkat vagy a mellkasi izmainkat és kiegészítő légzőizmainkat használ­juk-e, feküdjünk hanyatt, bal kezünket tegyük a hasunkra, jobb kezünket pedig a mellkasunk felső részére. Feküdjünk így nyugodtan néhány percig, hagyjuk, hogy a karunk ellazuljon, majd figyeljük meg, hogy amikor belélegzünk, melyik kezünk emelkedik meg. Normális esetben a bal kéz – a jobb alig vagy egyáltalán nem mozdul.

A másik módszer, hogy hajoljunk egy szék fölé, és mindkét kezünkkel fogjuk meg a támláját. Hátunk, fejünk és karunk le­gyen egy síkban, vízszintesen, a lábunkra merőlegesen. Marad­junk így néhány percig. Ebben a testhelyzetben a felső mell­kassal nagyon nehéz lélegezni, a rekeszizommal azonban könnyű. Ha ilyen testtartásban nem okoz problémát a légzés, akkor légvételi technikánk nagy valószínűséggel normális.

A mellkasi légzés korrigálása

A hiperventiláció korrigálásának gyakran fontos része, hogy áttérjünk a hasi légzésre, és megtanuljuk a rekeszizmot hasz­nálni. Ezt azoknak is meg kell tanulniuk, akiknek súlyos aszt­ma következtében deformálódott a mellkasa.

A hasi légzés elősegíti az ellazulást, és pihentető hatású. Ez az, ami sokaknak rossz beidegződésük miatt nehézséget okoz, mert hasizmukat állandóan görcsösen megfeszítik. Ami­kor hasi légzésre szeretnénk áttérni, fontos, hogy ne erőlköd­jünk, és ne próbáljuk a beszívott levegőt lefelé nyomni. Tuda­tosítsuk egyrészt azt, hogy miért vesszük rosszul a levegőt, másrészt mindazokat az érzelmi reakciókat, amelyek akkor lépnek fel, amikor ezt az ellenállást megpróbáljuk leküzdeni.

Előfordulhat, hogy amikor először próbálunk így lélegezni, olyan pszichés nehézségekkel találjuk szemben magunkat, amelyek kifinomult megközelítést igényelnek. Ezért jobb a ha­si légzést olyasvalakitől elsajátítani, akinek van ideje az efféle érzelmi problémák kezelésére, és akinek jelenlétében teljesen el tudjuk magunkat engedni – pl. jógaoktatótól vagy természetgyógyásztól, akit kedvelünk és akiben megbízunk.

Amikor elsajátítjuk a rekeszizommal történő légzést, ügyeljünk rá, hogy ne essünk át a ló túlsó oldalára, és ne váljunk kizárólagos „haslégzőkké”, akiknek minden belégzéskor hordószerűen kidudorodik a hasa. A hasizmoknak bizonyos mértékig ellent kell állniuk a rekeszizom lefelé irányuló mozgásának, anélkül persze, hogy túlságosan megfeszülnének.

Az orrdugulás megszüntetése

A száj helyett az orron át történő légzés, mint mindenkire, az asztmásokra is jótékony hatással van, mert az orr tisztítja, párásítja és felmelegíti a rajta áthaladó levegőt. Krónikus mellék üreg-gyulladásban szenvedőknek is használ, mert oxigénnel dúsítja a melléküregekben lévő levegőt, gátolva ezzel az oxigénhiányos környezetet kedvelő kórokozók szaporodását.

Az orrdugulást megszüntető alábbi módszer az operaénekesek légzőgyakorlat-sorának részét képezi, és jól bevált jógagyakorlaton alapul, melyet váltott orrlyukkal történő légzésnek hívnak.

• Üljünk le csukott szájjal.
• Jobb oldali orrlyukunkat tapasszuk be úgy, hogy jobb orr-cimpánkat benyomjuk a jobb kezünk hüvelykujjával.
• Bal orrlyukunkon keresztül lélegezzünk ki.
• Bal oldali orrlyukunkat zárjuk el úgy, hogy a bal orrcim-pánkat benyomjuk a jobb kezünk mutatóujjával. (A kéz csak a minimálisan szükséges mozgást végezze.)
• Jobb orrlyukunkon keresztül lélegezzünk be.
• Ismételjük meg a gyakorlatot.

Ha elsajátítottuk, tízszer lélegezzünk aránylag gyorsan ki-be, úgy, hogy a ki- és belégzések között ne tartsunk szünetet. Ezután pihenjünk.

Ismételjük meg, ezúttal a bal kezünkkel befogva az orrunkat, és a lélegzés irányát felcserélve kilégzés a jobb, belégzés a bal orrlyukon keresztül. Ezt is végezzük el tízszer, majd pihenjünk.

További módszerek

Egy másik módszerrel is próbálkozhatunk, melyet a Butejko-specialisták ajánlanak orrdugulás ellen. E technikát tudományosan eddig még nem vizsgálták, de egyesek szerint gyakran csodákra képes, még olyan gyerekeknél is, akik előzőleg soha nem tudtak az orrukon keresztül lélegezni.

• A hörgtágító inhalátorunk legyen kéznél arra az esetre, ha a gyakorlat asztmás rohamot váltana ki.
• Lélegezzünk a szokásos módon, majd az egyik normál ki­légzés végén csukjuk be a szánkat, és fogjuk be az orrun­kat.
• Maradjunk így, anélkül, hogy belélegeznénk, ameddig bírjuk. Közben járjuk körül a szobát, vagy ha jó kondíció­ban vagyunk, ennél megerőltetőbb mozgást is végezhe­tünk – pl. lépcsőzzünk, vagy többször egymás után gug­goljunk le, és álljunk föl.
• Ha nem bírjuk tovább belégzés nélkül, a szánkat továbbra is tartsuk becsukva, és az orrunkat engedjük el.
• Lassan szívjuk be a levegőt az orron keresztül.
• Ha az orrunk újra eldugul, ismételjük meg a gyakorlatot.

Speciális gyakorlatok az asztmások számára

Megfelelő légzőgyakorlatokkal nemcsak a hiperventiláció, ha­nem az asztmával összefüggő más problémák is leküzdhetők.

E gyakorlatok egyik célja az, hogy a hörgőkben lévő vála dék a légcsőbe, ill. ennél is feljebb, a garatba jusson, ahonnan már némi torokköszörülő köhögéssel eltávolítható. Ne feledjük, hogy ez időbe telik – előfordulhat, hogy csak valamivel a gyakorlat után következik be. A maximális hatékonyság akkor érhető el, ha e gyakorlatokat naponta többször is elvégezzük.

Hogyan birkózzunk meg az asztmás rohamokkal?

Az asztmás roham során a legfontosabb, hogy ne a be-, hanem a kilégzésre koncentráljunk. Ez persze nyilván nagyon nehéz, hiszen az asztmás rohamban szenvedő kétségbeesetten kapkod a levegő után, de ne feledjük, hogy ekkor a fő probléma nem az, hogy nem jut levegő a tüdőbe, hanem az, hogy az utolsó belégzésből származó elhasznált levegő nem tud távozni az összeszűkült hörgőn át, és a tüdőben reked. Ha képesek vagyunk tehát a kilégzésre összpontosítani, arra, hogy az elhasznált levegőt kipréseljük magunkból, több helyet tudunk biztosítani a következő belégzéssel beáramló oxigéndús levegőnek.

Rohammentes időszakokban érdemes néhány olyan gyakorlatot végezni, amelyek segítségével hatékonyabbá tehető a kilégzésünk. Az asztmás roham során a fő probléma az, hogy a tüdő természetes rugalmassága, ami a kilégzés „hajtómotorja”, nem elég ahhoz, hogy az összes elhasznált levegőt a rendelkezésre álló rövid idő alatt kipréselje az összeszűkült légutakon keresztül.

Ilyen helyzetben hasznos lehet a hasizmok megfeszítése úgy, hogy rásegítsenek a rekeszizom munkájára, azt feljebb nyomják, és ezzel elősegítsék az elhasznált levegő kiürülését a tüdőből. A fentebb leírt, váladékmentesítést célzó két gyakorlat – a „szusszantás” és az ajakcsücsörítéses légzés – erősíti azokat a hasizmokat is, melyek az asztmás rohamok során segítik a kilégzést.

Az erősítő gyakorlatok

A légzőizmokat erősítő számos különféle gyakorlatról, ill. tevékenységről bizonyosodott be, hogy enyhítik az asztmás tüneteiket. Ennek oka nem tisztázott.

Azok az asztmások, akik valamilyen fúvós hangszeren, pl. fuvolán játszanak, gyakran számolnak be arról, hogy állapotuk sokat javul. Ugyanez figyelhető meg rendszeresen azoknál is, akik hivatásszerűen énekelnek, ill. hagyományos módszerekkel énekelni tanulnak.

Az egyik gyakorlatsor hatását, melyet befutott operaénekesek végeznek, és amelynek célja kifejezetten a rekeszizom erősítése, tudományosan is vizsgálták, és kiderült, hogy segítségével enyhülnek az asztmás panaszok, és csökkenthető a gyógyszerek dózisa. Ezeket a gyakorlatokat otthon is meg lehet tanulni. Léteznek tornaeszközök is, amelyekkel erősíthetők a légzőizmok.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.