Félénkség gyerekeknél? Kinövi?
„Kissé meglepő a kislányom félénksége, hiszen sem a férjem, sem én nem vagyunk gátlásosak.”
Ebben a korban az új helyzetekkel, új emberekkel szembeni tartózkodó viselkedés nem a félénkség jele, hanem a gyerek érettségének megfelelő, normális jelenség. Több olyan tényezőből tevődik össze, amelyek a majdnem vagy már járó kisgyerekek többségére érvényesek:
- Félelem az idegenektől: van olyan gyerek, aki már hét hónapos korától ki tudja mutatni, hogy apján és anyján kívül mindenkitől idegenkedik, de a többség csak valamivel egyéves kora előtt kezd félénken elfordulni az idegenektől.
- Félelem az elhagyatottságtól: a társadalmi élet helyzetei gyakran azzal járnak, hogy a gyerek elszakad a szüleitől. Ha a játszótéren megközelíti egy jó ismerős, és fel akarja venni, nem félénkségből kapaszkodik belénk, hanem mert most van abban a korban, amikor minden gyerek fél, hogy eltéved vagy elveszti a szüleit.
- Félelem az ismeretlentől: az immár helyváltoztatásra képes gyerek számára a világ nemcsak az érdekes felfedeznivalók terepe, hanem az ijesztő dolgoké is. A járásnak köszönhető függetlenség lelkesíti, de vissza is riasztja. Ekkora változások közepette nem csoda, ha a nagyobb csecsemők és a már járó gyerekek visszahúzódnak az ismeretlen dolgoktól, és a megszokottból, az állandóságból próbálnak erőt meríteni. Az ilyen visszahúzódó viselkedést szokták összetéveszteni a félénkséggel.
- Társasági (szociális) félénkség: a látszólagos bátortalanság többnyire nem más, mint egyszerű tapasztalatlanság. Ennek még nagyobb a valószínűsége, ha a gyerek szokásai kizárólag az anyja vagy egy másik felnőtt társaságában alakultak ki, és nem került emberek közé (például bölcsődébe). Még korai volna lemondani róla, hogy a csemete – sok tapasztalat és némi biztatás után – gyakorlott társas lény legyen. Sok, eleinte „félénk” kisgyerek hároméves korára remekül beletanul a társasági életbe.
Természetesen vannak alkatilag félénkebb és alkatilag bátrabban barátkozó gyerekek
Tudományos vizsgálatok szerint a személyes jellemvonások legalább részben genetikailag meghatározottak. Egyes kutatók szerint a félénkség 10 százalékban alkat kérdése (90 százalékban pedig a neveltetéstől függ), mások az örökletes tényezőknek még nagyobb szerepet tulajdonítanak. A gyerek akkor is megérzi a szülők félénkségét, ha egyébként nem látszik meg rajtuk.
A szülők sokat tehetnek gyerekük félénkségének enyhítése érdekében, rávehetik, hogy belemenjen a játékba, sőt akár a lelke legyen, de alaptermészetét teljesen kioltani nem lehet. Ám erre nem is szabad törekedni. A félénkségét mint a gyerek egyéniségének részét tiszteletben kell tartani.
Bár sok „félénk” gyerek élete végéig megőriz egy belső tartózkodást, többségük felnőtt korára extrovertált lesz. A félénk gyereket nem szülői noszogatással és kényszerrel lehet kicsalogatni a csigaházból, hanem szeretetteljes és bátorító neveléssel. Ha állandóan az orra alá dörgölik („Ne bántsátok szegénykét, úgyis félénk!”), csak megerősödik benne a zárkózottság;
Ha egyfajta fogyatékosságnak tüntetik fel, az aláássa az önbizalmát, és végül még bizonytalanabbul fog mozogni az emberek között. Ha viszont erősítik az önbecsülését, könnyebben megbarátkozik magával. Ezután már másokkal is könnyebben fog barátkozni, és végül nem fog olyan félénken viselkedni.
Egyelőre mi adjunk neki bátorítást, ha társaságban vagyunk
Telepedjünk le mellé a földre, hogy a születésnapi bulin bátrabban játszhasson, fogjuk erősen, ha egy ismerős felénk tart köszönni. És ne erőltessük. Hadd reagáljon az emberekre a maga módján és tempójában, de úgy, hogy közben tudja: az anyja mindig mellette van, hogy ha kell, belekapaszkodhat a lábába, vagy a vállába temetheti az arcát.
Kapcsolódó cikkek
Szerző: Griffel Tibor
Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.