Babaápolás

Barátkozás és osztozkodás gyerekeknél

“Néhány hete játszókörbe járunk, de sajnos az én gyerekem nem akar játszani a többiekkel. Mit tegyek, hogy hajlandó legyen barátkozni?”

Semmit, ne is próbálkozzon vele

Bár minden gyerek születésétől fogva társas lény, legalább másfél éves koráig nem is­meri a kapcsolatteremtés módját. Erről magunk is meggyőződhetünk, ha játék közben megnézünk egy csapat kisgyere­ket. Lehet, hogy a játszókörben sikerül egymással is játszaniuk (legalább addig, hogy kitépjék egymás kezéből az ásót, vagy föllökjék a másik pályázót, aki ugyanarra a tologatós játékra vetett sze­met), többnyire azonban nem egymással, hanem egymás mellett, párhuzamosan játszanak.

Szívesen nézik, ahogy a másik gyerek játszik, de nem feltétlenül szeretné­nek beszállni

A természettől és egészsége­sen egocentrikus kisgyerek még nem képes fölfogni, hogy egy másik gyerek értékes játszótárs lehet. Egyelőre inkább tárgynak nézik egymást, bár a mozgó és érdekesebb fajtából, de akkor is csak tárgynak.

Mindez tökéletesen megfelel az élet­koruknak

Bár a társas létben tapasztal­tabb egyéves gyorsabban haladhat a ba­rátkozás szamárlétráján, végül minden gyerek fölmászik rajta. Ha noszogatjuk a kislányt, hogy játsszon a korcsoportjába tartozó gyerekekkel, mindenestül elvehetjük a kedvét az ilyesfajta helyzetektől. A legjobb eredményt akkor érjük el, ha megadjuk neki a barátkozás lehetőségét, majd hagyjuk a saját tempójában szo­cializálódni.

Osztozkodás

“A kisfiam egy játszókör tagja. Sajnos a többi gyerekkel együtt majdnem mindig játékokon veszekszenek. Meddig kell ennek tartania?”

A többi szülővel együtt készüljön fel, hogy még néhány évig a döntőbíró szere­pét kell játszaniuk. Egy gyerek legfeljebb másfél éves korában kezdi kapiskálni, hogy az a tárgy, amit megkaparintott, esetleg nem az övé, hanem valaki másnak a tulajdona – ennek megértése nélkül az osztozkodásnak sincs számára értelme. Míg kb. Hároméves korában fel nem vir­rad a megvilágosodás napja, tulajdonjogi szótárában az „enyém” marad az egyetlen birtokos névmás.

Ez idő szerint a kisfia kizárólag a saját vágyaival és igé­nyeivel törődik, kortársait pedig vágyak és igények nélküli tárgyaknak tekinti. Ebben természetesen nem áll egyedül. Mivel azonban ebben a korban az önös viselkedés tökéletesen természetes (hiszen egy kisbabának előbb azt kell megta­nulnia, hogy magán segítsen, mások csak később jönnek), a körbe tartozó összes játszótársának is szent meggyőződése, hogy minden játékra korlátlan joggal rendelkezik.

A második év vége felé és a harmadik évben kompromisszumos megoldáshoz lehet folyamodni: például jól szolgálja a békét, ha időre beosztjuk, hogy a tűzol­tóautóval milyen sorrendben játszhatnak a gyerekek; 12 hónaposán ez még túlsá­gosan bonyolult ahhoz, hogy képesek legyenek megérteni és betartani. Jobb megoldás, ha az egyes játékok több pél­dányban állnak a játszó kör rendelkezé­sére (kevesebb időt fordítanának civa­kodásra). Ennek hiányában nem marad más, mint egy felnőtt beavatkozása, aki a vitatott játékról eltereli a figyelmet, és áttereli egy másikra.

Tanítsuk példamutatással a dolgo­kon való osztozást!

Amikor megenged­jük, hogy belenézzen a képeslapunkba vagy adunk neki egy falatot a tányérunk­ról, mindig szögezzük le, hogy a sajátun­kat „osztjuk meg” vele, de ne várjuk, hogy egyik napról a másikra jószívűvé váljon, a kívánt értékrend majd lassan­ként ivódik bele.

Ha rákényszerítjük, hogy megossza a tárgyait, azt úgy értel­mezi, hogy mások igényeit fontosabbnak tartjuk, mint az övéit, és mélyen meg­sérül a még csak szárnyait bontogató öntudata. Sőt az is lehet, hogy ettől az élménytől zsugori lesz. Az olyan gyerek, aki úgy érzi, hogy mindenétől folyton megfosztják, nagyobb korában irigy lesz, nem pedig jószívű.

Akkor is őrizzük meg a józanságun­kat, ha a gyerek a kis vendéget hozzáérni se engedi a traktorjához vagy a macijához, a játszótéren egy darab nápolyit se ad a másik gyereknek, és ordít, ha az unoka­húgát az ő babakocsijába merik tenni. Gondoljunk bele, mi magunk hányszor adjuk kölcsön a barátainknak – hát még idegeneknek – a kocsinkat vagy a drága nyakláncunkat, hányszor engedjük át a kedvenc karosszékünket?

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.