• vérnyomás mérése

Vérnyomásmérő

Állítólag 1773-ban mérték először kísérleti állat vérnyomását. A kísérleti alany ló volt. Az állat combverőerét kipreparálták, és élesre kihegyezett lúdgégét szúrtak bele, amely merőlegesen álló, három méter hosszú üvegcsővel volt összeköttetésben. A ló vére a felül nyitott üvegcsőben 250 cm magasra szökött, és – a szív összehúzódásával, elernyedésével szinkronban – a vér­oszlop mindaddig, amíg meg nem alvadt, lüktetve emelkedett és süllyedt. Már akkor nyilvánvalóvá vált, hogy a ló verőereiben -és természetesen az emberében is – a vér viszonylag nagy nyo­mással áramlik, és hogy szisztoléban a nyomás magasabb, mint diasztoléban.

Vérnyomás mérése

A véres úton történő vérnyomásmérés kísérleti laboratóriu­mokban ma is mindennapos jelenség. Erre a célra az higanyos manométert használják. A manométer maga U alakú üvegcső, amelyben egyharmadáig higany van. A cső egyik végét alvadásgátló folyadékkal töltve összekötjük a kísérleti állat verőerébe szúrt tűvel. Az érrendszerben uralkodó nyomás az addig egyenlő magasságban álló higanyoszlopok állását megváltoztatja. A két higany szál közötti különbség mutatja a vér-nyomást.

Ha a szabadon mozgó higanyoszlop végéhez írószerke­zetet csatolunk, amely kormozott papírral érintkezik, akkor a nyomás, illetőleg a nyomásingadozás folyamatosan regisztrál­ható. A regisztrálást természetesen bonyolultabb és költségesebb technikai berendezéssel fotoelektromos úton is el lehet végezni.

Az orvosi gyakorlatban a véres úton történő vérnyomásmérés, érthető okokból, nem terjedhetett el. Csakis az egyszerű, ve­szélytelen, fájdalmat nem okozó és egyben vértelen vérnyomás­mérés volt az előfeltétele annak, hogy a vérnyomásmérő az or­vosi vizsgálat mindennapos eszközévé váljék.

Riva-Rocci-féle eszköz

A leggyakrabban alkalmazott vérnyomásmérő a Riva-Rocci-féle eszköz. Kettős falú, kívül vászonnal bevont gumimandzsettával szorítjuk el a felkart. A mandzsettába a vele összeköttetésben álló szelepes gumilabdával addig pumpálunk levegőt, amíg a mandzsettában uralkodó nyomás meg nem haladja a verőérben uralkodó nyo­mást. Ez után a pumpa szelepét megnyitva lassan, fokozatosan levegőt engedünk ki úgy, hogy a manométer higanyszála lassan, egyenletesen süllyedjen.

(A higanyos manométer helyett gyak­ran aneroidol alkalmaznak. Ebben acéllemez közvetíti a nyo­más változásait a körben elforduló mutatóhoz. A vérnyomás itt is skáláról olvasható le.)

Közben a könyökhajlatban a verőér fö­lé helyezett hallgatócső (fonendoszkóp vagy sztetoszkóp) segít­ségével figyeljük az első pulzushang megjelenését. Ez adja a szisztolés értéket. Ha lassan továbbengedjük ki a mandzsettából a levegőt, egy bizonyos nyomásnál a pulzushang ismét el fog tűnni. Ahol eltűnik, az a diasztolés vérnyomás értéke. A vérnyomás jelzéseként a vérnyomásmérő feltalálójának, Riva-Roccinak kezdőbetűjét, az RR-t használjuk (pl. RR = 120/70 Hgmm). Sok véres úton végzett ellenőrzés igazolta, hogy a mandzsettával, vértelen úton mért vérnyomásérték gyakorlatilag azonos azzal, amit véres méréssel kaptunk.

A mindennapos gyakorlat céljaira tehát alkalmas a vértelen úton történő vér­nyomásmérés, mivel teljesen megbízható eredményeket ad. Igaz, mint minden biológiai értékmeghatározásnak, a vérnyomás­mérésnek is megvannak a maga hibalehetőségei vagy hibaforrásai. így a nagyon kövér vagy nagyon izmos embereknél, akik­nek felkar körmérete – amit a mérőeszköz mandzsettájával körülveszünk – a 40 cm-t meghaladja, a tényleges vérnyomásnál magasabb értéket kaphatunk. Ezt a hibalehetőséget azzal kerül­hetjük el, hogy a szokásos (13 cm széles) mandzsettánál néhány centiméterrel szélesebbet használunk.

Tulajdonképpen közömbös, hogy a jobb vagy a bal karon mérjük a vérnyomást, mindkét oldalon közel azonos értéket ka­punk.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.