• gyereknevelés
• gyermek

Krízisszabályok a gyermeknevelésben

Pompás lenne, ha elkerülhetnénk, hogy gyermekünknek valaha is komoly krízishelyzetekkel kelljen szembenéznie. Ez azonban csak nagyon kevés embernek adatik meg. Válás, súlyos betegsé­gek, anyagi gondok, egy családtag halála, komoly szekálás az iskolatársak részéről, munkanélküliség, a lakás elzálogosítása – e krízishelyzetek némelyikébe az emberek többsége élete folyamán átmenetileg belekerül. Ezek a problémák komoly gondot jelentek a szülőknek, akiknek az aggodalmát tovább fokozza, hogy csemetéiket is szenvedni látják.

Komolyabb krízishelyzetek

Lehetnek remek stratégiáink, módszereink, irányelveink és sza­bályaink, melyek segítségével leküzdhetjük a legtöbb hétköznapi akadályt. Komolyabb krízishelyzetek még így is felkészület­lenül érnek minket, bevált módszereink pedig könnyedén csődöt mondhatnak. És természetesen lehet, hogy sokkos állapotba kerülünk, rettegünk, depresszióba esünk, vagy éppen egyedül kell gondoskodnunk csemetéinkről, egyszóval segítségre volna szükségünk a boldoguláshoz.

A következő néhány szabály segítséget nyújt ahhoz, hogy a lehető leghatékonyabban kezeljük a helyzetet, hogy az élet visszatérhessen a normális kerékvágásba. Előbb-utóbb túl fogjuk tenni magunkat a krízisen – hiszen nincs is más lehetőségünk -, és jó esetben mindannyian tanulunk valamit a helyzetből. Próbáljunk gondoskodni arról, hogy a krízis elmúltával gyerme­keink erősebbek legyenek, és saját személyes tapasztalataiknak köszönhetően jobban megértsék mások problémáit.

Ne használjuk a gyereket kényszerítő fegyverként

Ez elsősorban a válófélben levő szülőkre vonatkozik, de válság­helyzetben is aktuális. Felfokozott érzelmi állapotban nehéz kont­rollálni magunkat. Általánosan jellemző, hogy amikor dühösek vagyunk, többnyire mindenbe belekötünk, és igazunk kivívása érdekében bármilyen fegyvert bevetünk.

Sajnos legkönnyebben partnerünknek a közös gyerekeink iránti szeretetét használhatjuk ki. Például korlátozzuk a velük töltött idő hosszát. Vagy direkt csak a partnerünk számára alkalmatlan időpontokban engedjük a találkozást. Vagy minden tervünkről az utolsó pillanatban értesítjük. Vagy ártatlannak tűnő megjegy­zésekkel igyekszünk aláaknázni a gyerekek partnerünk iránti szeretetét. Vagy azt sugalljuk csemetéinknek, hogy tőlük függ a boldogságunk.

Számít egyáltalán, hogy ki kezdte?

Nekünk igen, de a gyerekeknek nem. Ők egyetlen dologra vágynak: hogy a harc véget érjen. Nagyjából tisztában vannak vele, mi folyik körülöttük. Érzik, hogy csapdába estek, és a helyzet nem túl rózsás. Arról azonban fogalmuk sincs, hogyan oldhatnák meg ezt a krízist, úgyhogy igyekeznek tőlünk ellesni az ehhez szükséges módszereket. De vajon megfelelő példát mutatunk nekik?

Nagyon nehéz lemondani a tisztességtelen játszmáról, ha part­nerünk is ehhez folyamodik, mégis ellen kell állnunk a csábítás­nak. Erkölcsi fölényben kell maradnunk. Igen, tisztában vagyok vele, hogy ez embert próbáló feladat, de szabályismerő szülőként képesnek kell lennünk rá. Partnerünk minden trükkjét fogadjuk higgadtan, illedelmesen és konzekvensen. Viselkedjünk úgy, hogy büszkék lehessünk magunkra.

És hogy mi a jutalmunk? Gyermekeink idővel rájönnek arra, hogy mindent az ő érdekükben tettünk, és ez megerősíti kap­csolatunkat, ráadásul őket is boldognak látjuk majd. Ez pedig sokkal több örömet szerez annál, mint ha borsot törnénk volt partnerünk orra alá.

Birkózzanak meg a problémákkal a maguk módján

Előfordul, hogy a gye­rekek sokkal tragikusabbnak értékelnek valamit, mint mi. Lehet, hogy mi tudomást sem vettünk arról, ha csúfneveket aggattak ránk az osztálytársaink, de ez nem jelenti azt, hogy gyermekünk is ugyanilyen könnyedén veszi a szekálásokat. Lehet, hogy ben­nünket nem aggaszt, hogy munkánk egy másik városba szólít, kamasz lányunkat azonban ez rendkívül érzékenyen érinti. És az általa átélt traumát nekünk is komolyan kell vennünk. Nem elég, ha azzal nyugtatjuk, hogy hamar új barátokra talál majd, a régiekkel pedig könnyedén tarthatja a kapcsolatot („bezzeg az én időmben nem volt e-mail vagy sms, Facebook…”).

Amikor meg kell birkóznunk gyermekünk problémáival, akkor teljesen mindegy, hogy mi mit érzünk. Kizárólag az ő érzelmei számítanak. Csak rá koncentráljunk. Egyik barátomnak váratla­nul elhunyt az élettársa. Gyerekei természetesen megdöbbentek, amikor hallották a hírt, de néhány óra múlva játszottak és nevet­géltek. Barátom elmesélte, hogy kezdetben ugyanolyan rossz volt látni, hogy a gyerekei boldogok, mint azt, hogy szomorúak. De jusson eszünkbe, hogy a gyerekek máshogy dolgozzák fel a fáj­dalmat. Reakcióikat ne hasonlítsuk a sajátjainkhoz.

Krízishelyzetben nem érdemes feltételezéseket gyártani arra vonatkozólag, hogyan fognak megbirkózni gyermekeink a válto­zásokkal. Bízzunk abban, hogy őszintén megosztják majd velünk az érzéseiket. Lehet, hogy örülnek, ha a barátaikkal lehetnek, míg mi azt szeretnénk, hogy mindenki békén hagyjon minket. Lehet, hogy szívesen elmennének a nyaralásra, amit mi le akarunk mondani, vagy éppen ellenkezőleg. Ha több gyerekünk van, fel kell készülnünk arra, hogy csemetéink esetleg teljesen máshogy reagálnak ugyanarra a krízisre. Rendkívül fontos, hogy a gye­rekek érzelmeit és krízisfeldolgozási módszereit vegyük ugyan­olyan komolyan, mint a sajátjainkat.

A gyerekeket is megviselik a traumák

Már többször is szembesültem azzal az elképzeléssel, amely sze­rint a gyerekek mindenen gyorsabban túlteszik magukat, mint a felnőttek. Fogalmam sincs, honnan ered ez a feltételezés. Én személy szerint elképesztő ostobaságnak tartom.

Természetesen egyes gyerekek valóban könnyebben túlteszik magukat egyes dolgokon, mint a felnőttek többsége. De a gye­rekek hajlamosak újra és újra átélni a traumákat. Ahogy változ­nak, a múlt eseményei időnként ismét jelentős szerepet kapnak az életükben. Lehet, hogy a gyermek könnyedén megbirkózott egy közeli hozzátartozó halálával, később mégis komoly depresszió keríti hatalmába az eset miatt. Gyermekünket talán még a mai napig is kísérti egy öt éve elhangzott kijelentés. Vagy eset­leg titkon még mindig abban reménykedik, hogy a szülei előbb-utóbb kibékülnek, és teljesen kiborul, amikor ennek ellenkezője egyértelművé válik.

Mi, felnőttek messze nem vagyunk tökéletesek…

Azonban általá­ban képesek vagyunk megbirkózni a negatív eseményekkel, és ott folytatjuk az életünket, ahol félbeszakadt. A szomorúság és a fájdalom talán sosem múlik el teljesen, de megtanultuk, hogyan viselhetjük el. Ugyanez sokkal nagyobb kihívást jelent a gyere­kek számára. Elképzelhető, hogy az első sokkon könnyebben túl­teszik magukat, mint mi (persze ez sem biztos), ám az érzelmeik kezelésével kapcsolatban még nincs elegendő tapasztalatuk, így sokszor hosszabb időbe telik, amíg végleg helyre teszik maguk­ban a történteket.

Gyermekünknek szüksége lesz a segítségünkre, például akkor, ha váratlanul reménytelen anyagi helyzetbe kerül a család. Ezután már nem tud majd lépést tartani barátaival a nyaralás, a ruház­kodás vagy a mobiltelefonok terén. Ezt sok gyerek traumaként éli meg. Mi azzal vagyunk elfoglalva, hogy kijöjjünk a szűkös keretből, miközben gyermekünknek azzal kell megküzdenie, hogy esetleg elveszíti a barátait, az önbecsülését, és lehet, hogy a nyaralásról is le kell mondania. Ez gondot jelent akkor is, ha a család anyagi helyzete később stabilizálódik.

Éreztessük gyermekünkkel, hogy bár érzései olykor teljesen eltér­nek a mieinktől, mi mégis komolyan vesszük őket. Persze nem tudunk ugyanannyi zsebpénzt adni neki, mint régen, a szülei nem fognak kibékülni, az elhunyt családtagok nem támadnak fel, talán az egészsége sem lesz már a régi, de azt mindenképpen tudatosítsuk benne, hogy komolyan vesszük a gondjait. Ne higgyük azt, hogy hamarabb átlép a problémán, mint mi.

Az utóhatás egy életen át is eltarthat

Természetesen idővel gyermekünk túlteszi magát a válságon, vagy legalábbis igyekszik feldogozni a történteket. Előbb-utóbb elfogadja, hogy a szülei elváltak, vagy hogy egy közeli család­tag elhunyt. Ha egy súlyos betegségen esett át, vagy balesetet szenvedett, meg fogja tanulni feldolgozni, hogy elveszítette egyik végtagját, vagy hogy egy speciális étrendhez kell tartania magát. Ha elköltözünk, nemsokára új barátokat szerez, és beilleszkedik az új osztályába.

Mindez azonban nem azt jelenti, hogy a krízishelyzet teljesen lezárult. Előfordul, hogy a válság elmúlta után sok minden visszazökken a régi kerékvágásba, ám az élet mégsem lesz már ugyanolyan, mint előtte. A gyerek meg fog birkózni azzal, ha egyik szülője meghált, de ettől még félárván kell felnőnie. Min­dig más lesz, mint a barátai, és állandóan érzi a helyzetből fakadó hátrányokat, melyek csak még elkeseredettebbé teszik.

Ugyanez igaz a válásra is

Lehet, hogy gyermekünk elfogadta, hogy szülei útjai különváltak, és mi már megnyugodtunk, hogy lezárult az érzelmi válság, ám gyerekünk számára ezzel még nincs vége a krízisnek, hiszen úgy kell felnőnie, hogy szülei külön lakásban élnek, és nem értik meg egymást úgy, mint régen. A nyaralások is másmilyenek lesznek. Egy-egy iskolai színdarab alkalmával azon aggódik majd, nehogy szülei össze­találkozzanak, és kellemetlenül érezzék magukat, ha ez mégis megtörténik. És persze meg kell tanulnia elfogadni a szülők új partnereit.

Szülőként szomorúan kell szembesülnünk a gyerekünkre ható változások hosszú távú következményeivel. Azonban nem min­denki foglalkozik ezekkel annyit, mint mi – ezt pedig néha nehe­zünkre esik elfogadni. Olykor kénytelenek vagyunk felhívni rá mások figyelmét, máskor meg mindenképpen igyekszünk támo­gatásunkról biztosítani gyermekünket, hogy érezze: mi tisztában vagyunk az érzéseivel. A krízishelyzetek hatása általában egy életen át tart, ám még a legtragikusabb eseményeknek is lehet pozitív hatásuk: gyermekünket önállóbbá, együtt érzőbbé vagy éppen kitartóbbá tehetik.

Mondjuk el neki, mi történik

A gyerekek azonnal megérzik, ha valaki súlyos beteg, a szülők viszonya megromlott, vagy a család nehéz anyagi helyzetbe került. A részletekkel persze nem lesznek tisztában – hacsak be nem avatjuk őket -, de azt tudni fogják, hogy baj van.

Ha nem mondjuk el nekik a problémát, saját magyarázattal rukkol­nak elő, amely sokszor még a valóságnál is rémesebb. A kamaszok a szülők közötti kisebb szóváltásokat azonnal a válás előjeleként értelmezik – pedig lehet, hogy apu és anyu csak az anyagi nehéz­ségek miatt aggódik, de eszük ágában sincs elválni. Vagy megne­szelik, hogy valaki beteg, és egyből attól rettegnek, hogy valame­lyik szülőjük az, pedig a nagymamáról vagy a nagypapáról van szó. Persze ez is tragikus, de az ő szemszögükből még mindig jobb, mint ha anyjuk vagy apjuk lenne életveszélyben.

Ha nem mondjuk el gyermekeinknek, hogy valami gond van, azzal csak súlyosbítjuk a problémát. Titkolózással ne is próbál­kozzunk. Nem kell megosztani velük minden részletet, de nagy általánosságban mindenképpen fel kell vázolnunk a helyzetet.

Hogy mikor beszéljük meg velük a problémát, és pontosan mit mondunk nekik, az természetesen rajtunk múlik – igaz, a gyerek életkorát mindenképpen érdemes figyelembe venni. Általában az a legjobb taktika, ha röviden ismertetjük a problémát, majd hagy­juk, hogy feltegyék a kérdéseiket. Minél idősebb a gyerek, annál több kérdése lesz. Csak azt mondjuk el, amit tudni szeretnének. Biztos, hogy amint készen állnak válaszaink meghallgatására, fel­teszik a kérdéseiket.

Célszerű azonnal elmondani a problémát, amint a gyerek meg­sejtett valamit. Ne próbáljuk elkerülni a kényes témákat azzal áltatva magunkat, hogy még úgysem vett észre semmit. Elejtett megjegyzésekkel („mindig én tudok meg mindent utoljára”) vagy akár nyílt rákérdezéssel („minden rendben van?”) amúgy is érzé­keltetik, hogy sejtenek valamit. Ha pedig a krízis elkerülhetetlen – például az egyik családtag halálos beteg -, fontos, hogy a gye­reknek legyen ideje hozzászokni a gondolathoz.

A legjobb szülők sosem titkolóznak a gyerekek előtt, hanem min­dig tájékoztatják őket a problémákról. Persze mindenkinek magá­nak kell eldöntenie, hogy beavatja-e gyermekeit vagy igyekszik kihagyni őket a nehézségekből, ám a gyerekek valószínűleg előbb-utóbb maguktól is rájönnek a problémákra. Ha azonban egyedül fedezik fel a titkot, megdöbbenésük nagyobb lesz, hiszen nem készítettük fel őket. A gyerek a család szerves része, így a családot érintő problémák őt is érintik. Joga van tudni a gondokról.

Tanítsuk meg őket méltósággal veszíteni

Nyilván senki sem szeret veszíteni, de a vereség a gyerekek szá­mára olykor még tragikusabbnak tűnik, mint a felnőtteknek. Szo­morú tény, de néhány gyerek azért követ el öngyilkosságot, mert fél, hogy megbukik a közelgő vizsgáin. Mi, felnőttek persze már tudjuk, hogy egy bukás miatt még nem dől össze a világ. Előbb-utóbb gyermekünk biztosan alulmarad valamiben. Lehet, hogy minden vizsgáját kitűnően teljesíti, de képtelen megtanulni autót vezetni, nem kerül be az iskolai focicsapatba, vagy eltanácsolják az énekkarból, mert hamisan énekel.

Szülőként tudjuk, hogy egyik sem tekinthető tragédiának. De ez a szabály éppen azért került a krízisszabályok közé, mert gyerme­künk a kudarcot gyakran komoly válságként éli meg. És ha éppen az érettségi az a bizonyos vizsga, amelyen megbukott, akkor való­színűleg mi is komoly problémaként fogjuk fel. Lehet, hogy mi tit­kon örülünk, hogy csemeténket nem válogatták be a rögbicsapatba, a helyzetet mégis az ő szemszögéből is szemügyre kell vennünk, ha segíteni szeretnénk neki a krízis feldolgozásában.

Ha azzal nyugtatjuk gyermekünket, hogy az adott probléma nem fontos, úgyis megpróbálkozhat majd újra, és amúgy is számos más dolgot csinálhat a rögbizés helyett, azzal gyakorlatilag azt éreztetjük vele, hogy érzései nem megalapozottak, és nem kel­lene feldúltnak lennie az adott eset miatt. Érzelmeinek lekicsiny­lése azonban rosszul esik a gyereknek, és úgy fogja érezni, hogy szülei nem értik meg. Eszébe sem jut, hogy „tényleg, milyen buta vagyok, hogy aggódom. Ez tényleg nem is fontos.”

Mit tegyünk tehát?

Mondjuk neki azt, hogy nyugodtan érezze pocsékul magát, hisz tényleg összedőlt a világ? Nem egészen, de majdnem. Engedélyt kell adnunk arra, hogy rossz kedve legyen. Nyugtassuk meg, hogy teljesen megértjük, miért érzi rosszul magát. Legyünk együtt érzőek és megértőek – egy öleléssel vagy egy csésze közösen elköltött tea mellett. És egy finom csokis kek­szet is megoszthatunk vele. Vacsorára pedig főzzük a kedvenc ételét, hogy érezze, törődünk vele. Ha hagyjuk, hogy egy kicsit elmerüljön az önsajnálatban, előbb-utóbb magától igyekszik majd kikecmeregni belőle. Amint ez megtörtént, segíthetünk neki talpra állni azáltal, hogy felhívjuk a figyelmét a kudarc pozi­tív oldalára – de csak akkor, ha ő is kíváncsi rá.

Akár ötéves csemeténkről van szó, aki lemaradt a legelőkelőbb helyezésről az óvodai sportnapon, akár tizennyolc éves kamaszgyerekünkről, aki nem került be az egyetemre, ha ők vál­ságként élik meg a történteket, nekünk is komolyan kell vennünk a problémájukat.

Nem az a legfontosabb, hogy mindig igazunk legyen

A gyerekek többsége számára a legnagyobb krízist a szülők válása okozza. A szülők könnyen esnek abba a hibába, hogy úgy gondolják, a válás csak rájuk tartozik – eddig férj és feleség vol­tak, mostantól pedig idegenek lesznek egymás számára. Persze a gyerekek sem elhanyagolható tényezők a játszmában, de a szülők gyakran mégsem érzik azt, hogy elsődleges szerepük volna a kettejük között zajló konfliktusban.

Reálisabb hozzáállás azonban, ha a válást az egész családot érintő eseményként fogjuk fel, melyben a gyerekek ugyanolyan jelentős szereplők, mint bármelyik felnőtt. Persze a végső dönté­seket nem a gyerkőcök hozzák meg, de ők is a játszma részesei. Mi több, bármilyen kellemetlen is egy válás, a legtöbb pár azért dönt mégis mellette, mert még mindig jobb megoldásnak tűnik, mint az, ha továbbra is együtt maradnak. A gyerekek azonban semmi pozitívumot nem látnak szüleik válásában, sőt, gyakran úgy érzik, ennél rosszabb megoldás nincs is a földön.

Egyszóval rendkívül fontos, hogy a két szülő között rekedt gyerkőcök számára minél elviselhetőbbé tegyük a válással járó kellemetlenségeket. Éppen ezért arra kell törekednünk, hogy minél előbb megállapodjunk partnerünkkel. Akár a ház, akár az ingóságok, akár a gyerekek további sorsáról van szó, mindenkép­pen próbáljunk egyezségre jutni. Igen, még akkor is, ha tudjuk, a megállapodásunk nem teljesen igazságos.

Teljesen jogos, hogy megpróbálunk minél több gyerektartást kisajtolni volt párunkból, vagy ragaszkodunk a családi házhoz, de ennél sokkal-sokkal fontosabb, hogy sikerüljön megegyezni vele, és olyan megállapodást kötni, amely mindenkinek elfogad­ható – így a gyerekek szinte azonnal elkezdhetik felépíteni új életüket.

Ez persze nem egyszerű, főleg amikor úgy érezzük – teljesen jogosan -, hogy volt párunk kihasznált és a földbe döngölt min­ket. Gondoljuk meg, vajon hajlandóak vagyunk-e feláldozni a gyerekek nyugalmát az oly édes bosszú érdekében. Természe­tesen nem. Ez az egyik olyan dolog, amely megkülönbözteti a szabályismerő szülőket a többi szülőtől. Mielőtt valami meggon­dolatlanságot követnénk el, gondolkozzunk el azon, vajon tényleg segítünk-e vele a gyerekeken. Ha a válasz nem, akkor már tudjuk is, mit kell tennünk.

Tetteink beszédesebbek szavainknál

A felnőttek mindig azt mondják, a gyerek sosem figyel oda. Ez persze nem teljesen helytálló, bár az tényleg igaz, hogy a gyer­kőcök sokkal inkább odafigyelnek tetteinkre, mint szavainkra. A gyerekek egy kilométeres távolságból felismerik a képmutatást, amit általában nem hagynak annyiban. Viselkedésünket pedig elsősorban tetteink alapján ítélik meg.

Természetesen nem csak negatív dolgokról van szó. Tételez­zük fel, hogy egyetértünk azzal, hogy néha jó érzés kiengedni magunkból a feszültséget, és szabad utat adni a könnyeinknek. Ezt akárhányszor elmondhatjuk gyermekünknek, ám ha azt látja, hogy komoly érzelmi traumán esünk át, és mégsem sírunk egyetlenegyszer sem, ő sem fog sírni, hiszen szavaink helyett a tetteinkre fordít nagyobb figyelmet. Ha tényleg úgy gondoljuk, hogy a sírás teljesen helyénvaló (márpedig miért ne lenne az), akkor mutassuk is meg csemeténknek.

A fenti történet a klasszikus „tedd, amit mondok, ne pedig azt, amit én teszek” típusú szülői magatartás iskolapéldája. Ez a visel­kedés azonban semmilyen körülmények között nem megenge­dett. Ha mi magunk meg tudjuk tenni, tegyük. Ha nem, akkor a gyerekeinktől milyen jogon várjuk el?

Gyermekeink figyelik, hogyan viselkedünk krízishelyzetekben, és magatartásunk példaértékű számukra. Lehetünk mérgesek, féltékenyek, kicsinyesek, civakodók, arrogánsak, szégyenkezők vagy beletörődők – gyermekeink felnőve azt fogják gondolni, hogy ezek elfogadható magatartásformák, még akkor is, ha mi éveken át bizonygattuk ennek ellenkezőjét. Ha viselkedésünk méltóságot, összehangoltságot, emberséget, megfontoltságot és bátorságot sugall, azzal nagyobb hatást gyakorolunk rájuk, mint bármilyen szentbeszéddel.

Tegyünk arról, hogy a gyerekek érezzék: ők a legfontosabbak!

A szülők számára a gyerek az első. Ezt mindannyian tudjuk. De vajon a gyerek is tudja? Az esetek többségében nem nehéz kimu­tatni szeretetünket, és elhalmozni őket figyelmünk megannyi jelével. Ugyanez azonban korántsem ilyen egyszerű, ha gondo­lataink egészen máshol járnak. Gyermekeinkről azonban akkor sem feledkezhetünk meg, ha aggódunk vagy feszültek vagyunk, illetve ha elviselhetetlen szomorúságot élünk át.

A legsötétebb időszakokban nem tudunk időt szakítani az esti mesére, az ölelésre, nem is beszélve a bevásárló-körutakról és a fociedzésekről. Amikor minden rosszra fordul, gyerekeink még kevesebbet kapnak tőlünk, mint általában. Lehet, hogy ingerültségünkből és feszültségünkből több jut nekik, hiszen idegesebbek és kimerültebbek vagyunk, mint máskor, de az biz­tos, hogy kevesebb figyelmet és szeretetet kapnak.

Tudom, hogy ez ellen talán semmit sem tehetünk. Vannak dol­gok az életben, amelyek minden időnket felemésztik, és emiatt ingerlékenyek vagyunk. Ha kénytelenek vagyunk eladni a házat, édesanyánk halálos beteg, veszélyben van az állásunk, vagy az egyik gyerek kórházba került, akkor teljesen természetes, hogy nincs jó hangulatunk. Ezt senki sem várhatja el tőlünk.

Némely krízishelyzetnek hamar vége szakad, míg mások hosszabb ideig is elhúzódhatnak. Előfordul, hogy még saját magunk­ról is alig tudunk gondoskodni. A gyerekeket azonban ilyenkor is az első helyre kell tennünk, hiszen ez nekünk is hasznunkra válik: végre nem csak magunkkal foglalkozunk. Így talán kimász­hatunk a szakadékból, hiszen a gyerekek értelmet adnak az éle­tünknek, értük érdemes folytatni a mindennapi küzdelmet.

Első a gyermek

A legjobb módja, hogy a gyerekekkel éreztessük életünkben betöltött elsődleges szerepüket, ha tényleg az első helyre tesszük őket. Ha hatalmába kerít az önsajnálat, és csak magunkra gon­dolunk, azt a gyerekek is azonnal észreveszik. Csemeténk ösztö­nösen kiszagolja, ha a második helyre szorult. Amennyiben ezt szeretnénk elkerülni, osszuk rá a főszerepet – ezt ő is megérti és értékeli majd. Lehet, hogy időnként panaszkodik, ha valamit nem úgy intézünk, mint régen, de elsődlegességével tisztában lesz.

Természetesen ezt tudatosítanunk is kell magunkban. Nem elég, ha továbbra is csak sajnáltatjuk magunkat, és azt mondogatjuk magunknak, hogy „persze, hogy a gyerek az első”. Ez nem segít a helyzeten. Ám ha mindig figyelembe vesszük a gyerek érdekeit, és gondoskodunk arról, hogy megkapja, amire szüksége van, még akkor is, ha ez a döntés nekünk olykor nehéz, érezni fogja, hogy mennyire szeretjük.

Nem lehet mindent rendbe hozni

Ez nem lesz egyszerű. Mi, szülők többnyire azon fáradozunk, hogy a gyerek minden gondját orvosoljuk. Ha lehorzsolta a kar­ját, puszit adunk a sebre. Ha bajba került, igyekszünk kihúzni belőle. Ha szomorú, megölelgetjük. Ha valaki kegyetlenül bánik vele, közbeavatkozunk.

Gyermekünknek olykor olyan komoly gondokkal kell megküz­denie, amelyeket nem tudunk megoldani helyette. Ilyenkor a tehetetlenség érzése a szülő számára szinte elviselhetetlen. Kevés dolog fájóbb az életben, mint szenvedni látni a gyermekünket úgy, hogy nem tehetünk ellene semmit. De sajnos számolnunk kell ezzel. Ha valaki meghal, nem tudjuk feléleszteni, akármennyire is szerette őt csemeténk. Előfordulhat, hogy gyermekünk­nek olyan betegsége van, amelyet nem lehet meggyógyítani. Vagy az egyik szülő otthagyja a családot, és nincs a gyerekkel akkor, amikor a legnagyobb szükség volna rá.

Persze ez nem egyszerű, főleg, ha mindezt fiatalon kell megtapasztalniuk. A szülőknek pedig a szívük szakad bele. Előbb-utóbb azonban a gyerekeknek mindenképpen meg kell ezt tanulniuk – az időzítésbe viszont nincs beleszólásunk. Mivel a fájdalmat nem tudjuk elmulasztani, igazából egyetlen dolgot tehetünk – igyekszünk átsegíteni őket a szomorúságon.

Ez a szabály tehát arról szól, hogy fogadjuk el, hogy olykor nincs mit tennünk. Ez nem a mi hibánk; más szülő sem tudná ügye­sebben kezelni a helyzetet. Fájó dolog, de ez van. Ne emésszük magunkat miatta, hiszen nem csináltunk semmi rosszat. Hely­zetünk amúgy sem rózsás – főleg, ha magunkat okoljuk minde­nért. Feltehetőleg mi magunk is szenvedünk, emellett még gyer­mekünk szomorúságát is végig kell néznünk, tehát ne vállaljuk magunkra a bűnbak szerepét. Képzeletben öleljük meg magun­kat, és igyekezzünk együttérzéssel kezelni saját problémáinkat

Jusson eszünkbe!

Csemeténk nem vár csodákat tőlünk. Nem ostoba, ezért tisztában van azzal, hogy nincs mit tenni. Ilyenkor nem tehetünk mást, mint hogy kimutatjuk a szeretetün­ket, és jól megölelgetjük őt. Ha így teszünk, valószínűleg min­denki jobban érzi majd magát.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.