• bűntetés
• gyereknevelés

A fegyelmezés kezdete gyerekeknél

Nagyon örültünk, amikor a babának először sikerült felállnia, és büszkén él­jeneztünk a partvonalról, amikor a csúszásból végül mászás lett.

De mit is ünne­peltünk?

Az új mozgásképességgel együtt arra is képessé vált a gyerek, hogy mint Dennis, a komisz, bajba kerüljön. Ügyesen kikapcsolja a tévét, diadalitta­san lerántja az étkezőasztalról az asztal­terítőt (a rajta lévő gyümölcsöstállal), vidáman legömbölyít egy egész tekercs vécépapírt, szorgalmasan a földre ürítge­ti a fiókok, szekrények és könyvespolcok tartalmát. Korábban csak egy biztos hely­re kellett tennünk a babát, és már meg is óvtuk őt meg a házat minden sérüléstől. Most vége a paradicsomi állapotoknak.

Első alkalommal valószínűleg nem leszünk büszkék csemeténk tetteire, ha­nem inkább dühbe gurulunk

És ez az az alkalom, amikor valószínűleg felmerül a fegyelmezés kérdése is. Az időzítés meg­felelő. Ha gyerek fegyelmezését tíz hóna­pos kornál sokkal később kezdjük, nehe­zebb lesz a feladat; ha pedig korábban, az emlékezőtehetségének kialakulása előtt próbálkozunk vele, reménytelen.

Miért kell fegyelmezni a babát?

Elő­ször is, meg kell tanítanunk a jó és a rossz fogalmára. Bár még sokáig eltart, amíg a gyerek a leckét a magáévá teszi, itt az ideje, hogy példával és útmutatás­sal megkülönböztessük a jót a rossztól.

Másodszor, itt az idő, hogy az önfegye­lem csíráját elültessük a gyerekben. Egy ideig még hiábavalónak tűnik a fára­dozásunk, de nem szabad feladni, mert önfegyelem nélkül nem lehet boldogul­ni az életben.

Harmadszor, meg kell taní­tani tiszteletben tartani mások jogait és érzéseit, mert a normálisan énközpontú babából és tipegőből csak így válhat érzé­keny, figyelmes gyerek és felnőtt. És vé­gül azért van szükség fegyelmezésre, hogy megóvjuk a babát, az otthonunkat és a család egészségét most és a következő, csínytevésekkel teli hónapokban.

A gyerek fegyelmezésénél érdemes a következőkre figyelni:

• Bár a fegyelmezés fogalma sokak fe­jében a büntetéssel kapcsolódik össze, sokkal több köze van a tanításhoz.
• Minden gyerek más, a családok is kü­lönbözőek, és nincs két egyforma hely­zet sem. De vannak általános viselkedési szabályok, amelyek mindenkire, minden­kor érvényesek.
• Amíg a kisgyerek nem érti, hogy mi biztonságos és mi nem, hogy milyen cse­lekedetek elfogadhatóak és melyek nem, addig a szülők a felelősek a környezet biztonságáért, valamint a saját és mások javainak megóvásáért.
• A szülői szeretet megvonása a gyerek önbecsülését ássa alá. Fontos, hogy a gye­rek tudja, hogy feltétel nélkül szeretik őt, még ha a viselkedését helytelenítik is.
• A leghatékonyabb fegyelmezés se nem hajthatatlanul merev, se nem túlságosan engedékeny. A teljes mértékben a szülői tekintélyen, és nem az önfegyelem ki­alakulásának elősegítésén alapuló, szigo­rú nevelés általában olyan gyereket ered­ményez, aki feltétel nélkül engedelmes a szüleinek, de kiszámíthatatlan, ha kikerül a szülő vagy más felnőtt ellenőrzé­se alól. A túlságosan engedékeny szülők gyerekei viszont neveletlenek maradnak, és nem fognak boldogulni a világban. Az elkényeztetett gyerekek gyakran ön­zőek, gorombák és kellemetlenek, gyor­san vitába keverednek, és rosszul alkal­mazkodnak.

A gyerek egyik nevelési véglet esetén sem érzi, hogy szeretik

A szigorú szülők durvának és szeretettelennek, az enge­dékeny szülők pedig olyanoknak tűnnek, mintha nem törődnének a gyerekkel. A sikeres nevelési elveket valló szülők va­lahol a két véglet között tevékenykednek, tisztességes szabályokat állítanak fel, ame­lyeket keményen, de szeretettel betartat­nak. Ez nem jelenti azt, hogy a fegyel­mezési stílusok nem különbözhetnek. Egyes szülők egyszerűen rugalmasabbak, mások merevebbek. Ez rendben van ad­dig, amíg nem esünk végletekbe.

A hatékony nevelés mindig egyénre szabott

Ha több gyerekünk van, bizo­nyára már a megszületésüktől kezdve észrevettünk különbségeket a személyi­ségükben. Az ilyen eltérések a hatékony fegyelmezés lehetőségeit is befolyásolják. Az egyik gyerek például egy szelíd fel­szólítás után abbahagyja a dugaszolóaljzat macerálását. Mások rá se hederítenek a figyelmeztetésünkre addig, amíg a hatá­rozottságot – vagy esetleg a félelmet – meg nem érzik a szülő hangjában. A harma­dikat erővel el kell távolítani a veszély­forrástól. Fegyelmezési stílusunkat min­dig a gyerekhez igazítsuk!

Megváltozott körülmények között a gyerek máshogy reagálhat a fegyelme­zésre

Az a gyerek, akinél általában erős dorgálásra van szükség, összeroppanhat, ha olyankor szidják meg, amikor fáradt vagy jön a foga. Ha szükségét látjuk, vál­toztassunk a módszeren, a gyerek aktuá­lis állapotának megfelelően.

A gyerekeknek szükségük van szabá­lyokra

Ha elvesztik a felügyeletet, gyak­ran nem képesek úrrá lenni az ösztönei­ken, és megijednek. Megnyugtató kötelé­ket jelent, ha a szülők olyan tisztességes, az életkorhoz igazodó szabályokat állíta­nak fel – és követelnek meg és szerető, következetes módon -, amelyek bizton­ságot adnak a gyereknek, és állhatatos­ságra tanítják, amíg növekvő felfedező kedvvel birtokba veszi a világot. Ha eze­ket a szabályokat fellazítjuk azon az ala­pon, hogy „ő csak egy kisbaba”, nem va­gyunk tisztességek sem a gyerekkel, sem azokkal, akiknek a jogait sérti.

A zsenge kor – legalábbis tíz hónap után – már nem jogosít fel arra, hogy a gyerek húz­za a testvére haját vagy széttépje a ma­ma újságját, mielőtt elolvashatta volna. A majdani, kétéves kori lázadások csilla­pításában sokat segít, ha már most előre­látóan arra okítjuk a babát, hogy korlátok között kell élni. A fegyelem a társadalmi életben való boldoguláshoz is nélkülöz­hetetlen, hiszen szabályok vesznek körül az iskolában, a munkahelyen – és a já­tékban.

A korlátok felállítása részben a szü­lőn múlik

Egyes otthonokban kardi­nális kérdés, hogy nem szabad cipőben ledőlni a díványra és nem szabad enni a nappaliban. Másoknál tilos a mama vagy a papa íróasztalát megközelíteni. A leg­több családban alapvető elvárás az ál­talános udvariasság és néhány egyszerű illemszabály betartása („kérem” és „kö­szönöm”, mások érzéseinek tisztelete). Körültekintéssel állítsuk fel a követendő szabályokat, de korlátozzuk a számukat. Ha túl sok szabállyal vesszük körül, akkor nem hagyunk lehetőséget a babának, hogy tanuljon saját próbálkozásaiból és hibáiból.

A szabályok felállításánál – és betar­tatásánál – ne feledkezzünk meg a gye­rek koráról. Egy háromévestől ésszerűen elvárható, hogy kéremet és köszönömöt mondjon, vagy helyére tegye a játékait, ugyanezt viszont nem érdemes elvárni egy egyévestől. Biztos kudarchoz vezet, ha többet várunk el, mint amire a gye­rek képes.

Természetesen sokkal könnyebb be­szélni a korlátok felállításáról és betarta­tásáról, mint mindezt véghezvinni. Nagy a kísértés, hogy meghátráljon az ember, amikor az imádni való csöppség huncut mosollyal válaszol a tiltásra, vagy amikor a tündéri kis mimózalélek könnyekben tör ki a hallatán.

Erősítsük meg magun­kat, és gondoljunk arra, hogy a gyerek érdekében cselekszünk

Most talán nem tűnik létfontosságúnak, hogy a gyerek ne vigyen be ropogtatnivalót a nappaliba, de ha nem tanulja meg a fegyelmet, később sokkal nehezebb lesz a szabályok­hoz alkalmazkodnia. Lesznek még továb­bi tiltakozások, de a gyerek fokozatosan, egyre tárgyilagosabban elfogadja majd a szabályokat.

A csínytevő baba nem „rossz”

Kisba­bák és tipegők nem képesek a jó és a rossz megkülönböztetésére, így a csele­kedeteik sem tekinthetők rosszaságnak. Kísérletezéssel, az okok és okozatok meg­figyelésével, és a felnőttek reakcióinak tesztelésével ismerik meg a világot. Mi történik, ha felfordítok egy pohár gyü­mölcslevet? Megtörténik újra? És megint? Vajon mi van a konyhafiók belsejében, és mi történik, ha mindent kipakolok onnan? Mit szól a mami?

Ha folyton azt ismételgetjük a gye­reknek, hogy ő rossz, azzal károsítjuk az énképét, gátoljuk önbizalmának kialakulását és eredményes fejlődését. Az a gye­rek, aki újra meg újra azt hallja: „Rossz kisfiú (kislány) vagy!”, később, az évek folyamán lehet, hogy valóban rossz lesz. („Ha azt mondják, hogy rossz vagyok, akkor biztosan igaz is.”) A baba cseleke­deteit bíráljuk, és ne a babát. (Mondjuk azt: „Harapni nem szabad!”, és ne azt, hogy: „Rossz vagy!”)

Nagyon fontos a következetesség

Ha felállítottunk néhány, a gyerek életkorá­nak megfelelő szabályt, tartsuk is be kö­vetkezetesen. Semmi sem elbizonytalanítóbb a kisgyerek számára, mint azok a szabályok, amelyek csak időnként érvé­nyesek, vagy amelyek attól függenek, hogy a mama, a papa vagy a pótmama van-e éppen szolgálatban. Ha cipőben tilos a dí­ványra dőlni ma, de holnap szabad, vagy ha a vacsora előtti kézmosás tegnap köte­lező volt, de ma eltekintünk tőle, az egyet­len tanulság az, hogy a világ zavaros, és a szabályoknak nincs jelentőségük.

Fontos, hogy végigcsináljuk

Ha csak annyi időre tekintünk fel a könyvünkből, amíg azt mondjuk a babának: „Nem”, de arra már nem szánunk időt, hogy meg is bizonyosodjunk róla, valóban abba­hagyta-e a tévézsinór huzigálását, hatás­talan a tiltás (és nem is biztonságos). Ha cselekedeteinkkel nem nyomatékosítjuk szavainkat, a figyelmeztetés célt téveszt. Ha az első „nem” hatástalan, azonnal közbe kell lépni, főleg ilyen veszélyes hely­zetben.

Tegyük le a könyvet, kapjuk fel a gyereket, és vigyük el a csábító tévé­zsinórok közeléből, lehetőleg jó messzi­re, például egy másik szobába. Majd te­reljük el a baba figyelmét egyik kedvenc játékával. A babák többsége hamar elfe­lejti azt, ami kikerül a látóköréből, bár egyesek megpróbálnak visszatérni a tett színhelyére, és ilyenkor ismét be kell avatkozni. A figyelemelterelés az olyan babának is lehetőséget ad a tisztes vissza­vonulásra, aki egyébként egyenesen fel­pezsdül a „nem” szó hallatán.

A kisbabáknak és a tipegőknek rövid az emlékezete

Ne várjuk el, hogy rögtön az első alkalommal megtanulja a leckét, sőt készüljünk fel rá, hogy a helytelení­tett cselekvést újra meg újra ismételni fogja. Legyünk türelmesek, és álljunk készen, hogy heteken keresztül unos-untalan ismételgetni kell az efféle mon­datokat: „Ne nyúlj a tévéhez!” vagy „Ne edd meg a kutya ennivalóját!”, mielőtt elmúlik az újdonság varázsa.

A kisbabák kedvelik a „nem szabad” játékot

A legtöbbjüknek ugyanúgy ki­hívás a szülői tiltás kiprovokálása, mint a lépcső megmászása vagy egy karika be­leillesztése a megfelelő helyre. Bármennyire igyekszik is a gyerek, ne hagyjuk, hogy a tiltás játékba vagy nevetésbe ful­ladjon, különben a gyerek nem fog ko­molyan venni.

A túl sok tiltás azonban elveszti az ér­telmét, és ellenkező hatást vált ki. Mi magunk sem szeretnénk olyan világban élni, ahol egy kérlelhetetlen diktátor az úr, akinek a három legkedvesebb szava: „Nem! Nem! Nem!”, így nem akarhat­juk, hogy a gyerekünk ilyen világban él­jen. A tiltásokat korlátozzuk azokra a helyzetekre, amelyekben maga a baba vagy más ember, vagy az otthonunk fo­rog veszélyben. Nem érdemes mindenért harcolni. Kevesebb tiltásra van szükség, ha a gyerek számára biztonságos kör­nyezetet alakítottunk ki otthon (lásd a 415. Oldalt), ahol sok lehetőség van felfe­dezésre biztonságos körülmények között.

Minden egyes „nem” mellé tegyünk egy „igent” is

Például: „Nem, apa köny­vével nem játszhatsz, de ezt megnézhe­ted.” Vagy: „Nem ürítheted ki a kukoricapelyhes polcot, de kipakolhatod a fazekakat és a lábosokat.” Ha a baba né­hány dolgot már kirámolt a padlóra, nem érdemes ezt mondani neki: „Ne nyúlj azokhoz a papírokhoz a mami asztalán!”, inkább így próbálkozzunk: „Azok a pa­pírok a mami fiókjába valók. Nézzük meg, vissza tudjuk-e tenni a papírokat, és be tudjuk-e csukni a fiókot.” Ez a hely­zetmentő akció pontosan közvetíti az üze­netet anélkül, hogy a baba „rossznak” érezné magát.

Ha nem nagy a tét, vagy ha utólag vesszük észre, hogy hibát követtünk el, hagyjuk, hogy a baba győzzön. Egy al­kalmi győzelem segít feldolgozni a sok csatavesztést, amit nap mint nap el kell szenvednie.

Hagyni kell, hogy a kisgyerek néha hi­bákat kövessen el – és tanuljon belőlük

Ha minden lehetséges eszközzel meg­akadályozzuk, hogy hibázzon (például mindig minden csecsebecsét elteszünk előle), akkor kétségtelenül nem kell túl gyakran tiltani, de elszalasztjuk a tanítás lehetőségét is. Engedjünk teret a hibák­nak, hogy a gyerek tanulni tudjon belő­lük (de legyünk megfontoltak, tegyük a gyerek számára biztonságossá a lakást, és kerüljük azokat a helyzeteket, amelyek veszélyesek vagy túl sokba kerülhetnek).

A helyreigazítás és a jutalmazás hatá­sosabb, mint a büntetés

A büntetés ér­téke eleve megkérdőjelezhető, ráadásul kisgyerekeknél teljesen haszontalan, mi­vel nem értik meg, miért büntetik őket. Egy kisbaba a járókába való száműze­tést nem tudja kapcsolatba hozni az ép­pen kiborított sótartóval, nem érti, hogy a cumisüveget azért nem kapja meg, mert megütötte a testvérét. A helytelen viselkedés büntetése helyett inkább dicsérjük meg a babát, amikor jól viselke­dik.

A pozitív megerősítés és a jó viselke­dés jutalmazása sokkal eredményesebb. Építi az önbizalmat és további jó visel­kedésre ösztökél. Ugyancsak hasznos az a megközelítés, amely megtanítja a gye­reket a tettei következményeire: helyes, ha a csínytevő segít rendbe tenni a fel­fordulást, feltörölni a kiömlött tejet, felszedni a szétszórt konyharuhát, és oda­adja a könyvet, hogy visszarakhassuk a polcra.

Az indulat indulatot vált ki

Ha mérges kirohanást engedünk meg magunknak, amikor a gyerek eltöri a kedvenc kistá­nyérunkat, mert azzal labdázott a sző­nyegen, valószínűleg a gyerek is dühvel fog reagálni, nem pedig megbánással. Előbb csillapodjunk le, és csak aztán szólítsuk meg a „bűnöst”. Ha visszanyer­tünk a hidegvérünket, magyarázzuk meg a babának, hogy amit csinált, hely­telen volt, és azt is, hogy miért. („Ez nem játékszer, ez a mama tányérkája volt. Eltörted, és a mama most szomorú.”) Akkor is így kell cselekedni, ha a gyerek látszatra elengedi az intést a füle mellett, vagy már rég nem figyel oda.

Az erős felindulás pillanataiban pró­báljunk meg arra gondolni (nem lesz mindig könnyű), hogy hosszú távú cé­lunk a helyes viselkedési szabályok rög­zítése; a sikoltozás vagy a verés helytelen viselkedési minta, rossz példa arra, hogy miként kell fellépni, amikor mérgesek vagyunk.

Ne aggódjunk, ha néha-néha nem tudjuk megfékezni az indulatainkat

Minden ember követ el hibát, minden­kinek vannak gyenge pillanatai, a gye­reknek ezt is meg kell tanulnia. Ha ki­rohanásaink viszonylag ritkák, és képe­sek vagyunk hamar úrrá lenni rajtuk, akkor ezek nem homályosítják el szülői erényeinket. Ha ilyesmi előfordult, kér­jünk bocsánatot: „Sajnálom, hogy rád kiabáltam, de nagyon mérges voltam.” Öleljük meg, és tegyük hozzá: „Szeret­lek.” Az ilyen helyzet nemcsak megnyug­tató, hanem azt is a baba tudomására hozza, hogy néha lehetünk mérgesek olyanokra is, akiket szeretünk, és az ilyen érzések teljesen normálisak.

Nevelni nevetéssel is lehet

Semmi sem könnyíti meg jobban az életet, mint a humor, és a nevetés meglepően hatásos nevelési eszköz. Bőséggel folyamodjunk hozzá olyan helyzetekben, amelyek kü­lönben kétségbeesésbe kergetnének, például amikor a baba nem engedi, hogy ráadjuk a téli kezeslábast. Ilyenkor nem kell kilátástalan vitába keveredni a tiltakozás éles sikolyaitól kísérve, hanem ve­gyük elejét a hisztériának és a harcnak néhány meglepő csacsisággal.

Mondjuk azt például, hogy jó, akkor a kutya veszi fel a kezeslábast (vagy a macska, a hajas baba, a mama), és tegyünk úgy, mintha rájuk adnánk. Az ötlet képtelensége valószínűleg egy időre eltereli a baba fi­gyelmét, és a tiltakozása nélkül végre le­het hajtani az eredeti tervet.

A humort számtalan nevelési hely­zetben ki lehet használni

Egy-egy vitás kérdést úgy is meg lehet oldani, hogy kutyának vagy oroszlánnak, játék űrha­jósnak vagy a gyerek bármely más ked­vencének tettetjük magunkat. Népsze­rűtlen műveleteket csacska dalkísérettel hajthatunk végre („így mossuk az arcun­kat, arcunkat”).

A rettegett pelenkázó-asztalhoz fejjel lefelé cipeljük a babát (óvatosan); grimaszokat vágunk a tükör­be ahelyett, hogy egyre reményvesztet­tebben próbálnánk lebeszélni a sírásról. Jó tanács: ne vegyük egymást túlságosan komolyan, a lazaság napfényt hoz az életbe, ami a néha zivataros második év közeledtével egyre fontosabb lesz. Veszé­lyes helyzetben azonban őrizzük meg a komolyságunkat; egyetlen mosoly is alá­áshatja annak a leckének a hatását, ame­lyet meg szeretnénk tanítani.

A véletlen balesetek más elbírálás alá esnek, mint a szándékos rosszaság

Ne feledjük, mindenki hibázhat, de a kis­babák érzelmi, fizikai és szellemi éretlenségük miatt sokkal több hibát követ­hetnek el. Ha a gyerek feldönti a tejes csészét, miközben egy szelet kenyérért nyúl, a helyes reakció: „Hoppá, kiömlött a tej. Légy egy kicsit óvatosabb, drágám.” Ha azonban a csészét szándékosan bo­rítja fel, sokkal helyénvalóbb a követke­ző magyarázat: „A tej ivásra való, és nem arra, hogy kiborítsuk. A kiömlött tej piszkot csinál, és pocsékolás. Nézd, most nincs több tej.”

Mindkét esetben hasznos, ha átnyújtunk a babának egy darab papírtörülközőt, hogy segítsen a kiömlött tejet feltakarítani, vagy ha a jövőben csak kis mennyiségű folyadék­kal töltjük meg a csészét. Teremtsünk továbbá a babának elegendő lehetőséget a folyadékok öntögetésével kapcsolatos kísérletekre a fürdőkádban vagy más, megfelelő környezetben.

A családban a szülő a felnőtt

Ez azt jelenti, hogy meg kell őriznünk a hideg­vérünket, ha a kisgyerek hisztizik, bocsá­natot kell kérnünk, ha hibát követtünk el, nem szabad megkövetelnünk, hogy a dolgok akkor is a mi ízlésünk szerint történjenek, ha a baba ízlése szerint is történhetnek – általában a mama is és a baba is viselkedjen úgy, ahogy a saját élet­korához illik.

Adjuk meg a tiszteletet a babának is

Ne kezeljük tárgynak, tulajdonnak vagy akár „csak egy kisbabának”, hanem be­csüljük meg ugyanúgy, ahogy bármilyen más személyt. Legyünk vele udvariasak (használjuk a „köszönöm” és az „elnézést” szót), adjunk neki egyszerű magyarázato­kat (még ha úgy véljük is, hogy nem érti), ha megtiltunk valamit, legyünk megértőek óhajai és érzései iránt (még ha nem engedhetjük is meg mindig, hogy azok szerint cselekedjen), ne hozzuk zavarba a gyereket (idegenek előtti pirongatással), és figyeljünk arra, amit közölni szeretne.

Ebben a szavak nélküli állapotban, amikor a tagolatlan hang és a mutogatás a kom­munikáció legfőbb eszköze, nagy feladat meghallgatni a gyereket, és addig tart, amíg a beszéd tiszta nem lesz, a nyelv­használat ki nem fejlődik (valamikor há­rom és öt év között), de fontos, hogy vegyük rá a fáradságot. Ne feledjük, a ba­bának is nagy munka megértetnie magát.

A jogokat a szülők és a gyerek (vagy gyerekek) között igazságosan kell elosz­tani

Amikor a kisbaba még kicsi, a szü­lők könnyen eltévednek egyik vagy másik szélsőségbe. Egyesek önmagu­kat teljesen a gyerek alá rendelik, egész életük a gyerek körül forog, mindent eldobnak az első nyikkanásra, a baba érdekeit mindig a magukéi elé helyezik – és ezzel arra tanítják a gyereket, hogy egyedül csak az ő jogai számítanak ezen a világon.

Mások viszont úgy élik az éle­tüket, mintha a gyerek nem is létezne, szinte nincsenek tekintettel a szükségle­teire, a kifáradt babát vendégségekbe hurcolják, az esti mesét kihagyják a futballmérkőzés kedvéért, és vasárnap dél­után otthon lebzselnek, ahelyett hogy a játszótérre vinnék a babát. Ezek a szü­lők arra tanítják a gyereket, hogy az ő jogai egyáltalán nem számítanak. Az igaz­ságosság a legfontosabb, a család élete nem foroghat sem teljesen a baba, sem teljesen a szülők körül. Egyensúlyt kell teremteni.

Senki sem tökéletes, és senkitől sem várható el, hogy az legyen

Ne állítsunk fel olyan mércét, amelyet a baba való­színűleg nem tud elérni. A gyerekévek­re szükség van ahhoz, hogy később tovább lehessen haladni a felnőtté válás útján. A fejlődő és növekedésben lévő gyerekeknek tudniuk kell, hogy a szü­leik semmilyen életkorban nem várnak el tőlük tökéletességet. Inkább a konk­rét eredményeiket dicsérjük, és ne a ter­mészetükről tegyünk általános kijelen­téseket.

Helyesebb, ha azt mondjuk: „Jól viselkedtél az üzletben”, mint ha ezt: „Te vagy a legjobb kisgyerek a vilá­gon.” Mivel senki sem „jó” mindig, az ilyen túlzó dicséretek azt a félelmet kelthetik a gyerekben, hogy nem fog tud­ni megfelelni az elvárásoknak. Dicséret-függővé válhat, aki csak akkor érzi jól magát a bőrében, ha dicsérgetik, vállon veregetik.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.