Kisbaba – A válasz: nem!
„Eddig a fiam soha nem intett vagy mondott nemet, most meg arra is nemet mond, amiről tudom, hogy valójában kell neki.”
Gratulálunk, a baba kisgyerekkorba lépett!
A változás olyan viselkedési formákat von maga után, amelyekhez még egy jó évig bőven, sőt egyre erősebb mértékben lesz szerencsénk: kibújt a palackból az ellentmondás szelleme.
Bár a vételi oldalon kellemetlen, az ellenkezés a gyerek fejlődése szempontjából normális és egészséges dolog. Most van először lehetősége, hogy ne csak a mama babája legyen, hanem önálló személy, aki már némi erőt is ki tud fejteni, kipróbálhatja, meddig tartanak a lehetőségei, szembeszállhat a szülői hatalommal. Ennél is fontosabb, hogy már pontosan, világosan ki tudja nyilvánítani a véleményét. S mint látnia kellett, a leghatásosabb vélemény a „nem”!
Szerencsére ebben a korban az ellenkezésnek több a füstje, mint a lángja
Az esetek többségében nem is gondolja komolyan – például mikor azt mondja, nem kér a banánból, holott az előbb még kunyerálta, vagy a hintánál rázza a fejét, pedig tudjuk, hogy szeretne hintázni. A fölüléshez, járáshoz hasonlóan a szóban vagy fej rázassál közölt tagadás képességét is tanulni kell, tehát akkor is muszáj gyakorolnia magát benne, ha nem illik az alkalomhoz. Annak, hogy a gyerekek előbb tanulnak meg fejet rázni, mint bólintani, nem a tagadás szelleméhez van köze, hanem ahhoz, hogy ez a kevésbé bonyolult és összehangolt, könnyebben végrehajtható mozgásforma.
A valódi ellentmondást ügyes szófordulatokkal sokszor el lehet kerülni
Ha nem akarunk nemet hallani, ne úgy tegyük fel a kérdést, hogy nemmel válaszolhasson. Például ne azt kérdezzük, hogy kér-e almát, hanem azt, hogy banánt vagy almát kér-e, s két kezünkben nyújtsunk felé egyet-egyet, hogy valamelyikre rábökhessen. Ne azt kérdezzük, akar-e csúszdázni, hanem hogy hintázni akar-e vagy csúszdázni. Mindamellett legyünk tudatában, hogy a kisgyerekek több választást kínáló kérdésre is képesek nemmel válaszolni.
Néha már tizenegy-tizenkét hónapos gyerekek is be tudják mutatni a „rettenetes kétévesekre” jellemző dührohamok kezdetleges változatát. Bár nevetni kell tőle, az előadást nem tanácsos megmosolyogni (ahogy a heves ellenkezést, fej-rázást sem), mert csak prolongálást váltunk ki. Egyéveseknél még beválhat az a taktika, hogy ha nincs hálás közönségük, előbb-utóbb felhagynak a viaskodással, s megjuhászodva eloldalognak valamivel játszani (a nagyobbak azonban a szülők végkimerüléséig teljes gőzzel szokták folytatni a tombolást). A figyelemelterelés, egy nagy ölelés vagy egy kis humor is segíthet.
Ne vegyük a szívünkre
A „nem” még jó egy évig állandó vendég lesz a háznál, s mielőtt eltűnne, valószínűleg még rosszabbodni fog. A viharos időket úgy a legkönnyebb kiállni, ha nem vesszük nagyon a szívünkre: minél többet veszekszünk miatta, annál többször fogjuk hallani. Számoljunk a tagadás szellemével, és közben igyekezzünk megőrizni a humorunkat. Ezzel ugyan nem fog csökkeni a nemek száma, de legalább könnyebben megbirkózunk velük.
Szerző: Griffel Tibor
Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.