Babaápolás

Kisbaba – A válasz: nem!

“Eddig a fiam soha nem intett vagy mondott nemet, most meg arra is nemet mond, amiről tudom, hogy valójában kell neki.”

Gratulálunk, a baba kisgyerekkorba lé­pett!

A változás olyan viselkedési for­mákat von maga után, amelyekhez még egy jó évig bőven, sőt egyre erősebb mér­tékben lesz szerencsénk: kibújt a palack­ból az ellentmondás szelleme.

Bár a vételi oldalon kellemetlen, az ellenkezés a gyerek fejlődése szempont­jából normális és egészséges dolog. Most van először lehetősége, hogy ne csak a mama babája legyen, hanem önálló személy, aki már némi erőt is ki tud fej­teni, kipróbálhatja, meddig tartanak a lehetőségei, szembeszállhat a szülői ha­talommal. Ennél is fontosabb, hogy már pontosan, világosan ki tudja nyilváníta­ni a véleményét. S mint látnia kellett, a leghatásosabb vélemény a „nem”!

Szerencsére ebben a korban az el­lenkezésnek több a füstje, mint a lángja

Az esetek többségében nem is gondolja komolyan – például mikor azt mondja, nem kér a banánból, holott az előbb még kunyerálta, vagy a hintánál rázza a fejét, pedig tudjuk, hogy szeretne hintázni. A fölüléshez, járáshoz hasonlóan a szó­ban vagy fej rázassál közölt tagadás ké­pességét is tanulni kell, tehát akkor is muszáj gyakorolnia magát benne, ha nem illik az alkalomhoz. Annak, hogy a gye­rekek előbb tanulnak meg fejet rázni, mint bólintani, nem a tagadás szellemé­hez van köze, hanem ahhoz, hogy ez a kevésbé bonyolult és összehangolt, könnyebben végrehajtható mozgásforma.

A valódi ellentmondást ügyes szó­fordulatokkal sokszor el lehet kerülni

Ha nem akarunk nemet hallani, ne úgy tegyük fel a kérdést, hogy nemmel vála­szolhasson. Például ne azt kérdezzük, hogy kér-e almát, hanem azt, hogy ba­nánt vagy almát kér-e, s két kezünkben nyújtsunk felé egyet-egyet, hogy valame­lyikre rábökhessen. Ne azt kérdezzük, akar-e csúszdázni, hanem hogy hintázni akar-e vagy csúszdázni. Mindamellett legyünk tudatában, hogy a kisgyerekek több választást kínáló kérdésre is képe­sek nemmel válaszolni.

Néha már tizenegy-tizenkét hónapos gyerekek is be tudják mutatni a „rette­netes kétévesekre” jellemző dührohamok kezdetleges változatát. Bár nevetni kell tőle, az előadást nem tanácsos megmo­solyogni (ahogy a heves ellenkezést, fej-rázást sem), mert csak prolongálást váltunk ki. Egyéveseknél még be­válhat az a taktika, hogy ha nincs hálás közönségük, előbb-utóbb felhagynak a viaskodással, s megjuhászodva elolda­lognak valamivel játszani (a nagyobbak azonban a szülők végkimerüléséig teljes gőzzel szokták folytatni a tombolást). A figyelemelterelés, egy nagy ölelés vagy egy kis humor is segíthet.

Ne vegyük a szívünkre

A „nem” még jó egy évig állandó vendég lesz a háznál, s mielőtt eltűnne, valószínűleg még rosszabbodni fog. A viharos időket úgy a legkönnyebb kiállni, ha nem vesszük nagyon a szívünkre: minél többet veszekszünk miatta, annál többször fogjuk hallani. Számoljunk a tagadás szellemével, és közben igyekez­zünk megőrizni a humorunkat. Ezzel ugyan nem fog csökkeni a nemek szá­ma, de legalább könnyebben megbirkó­zunk velük.

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.