• gyereknevelés
• nagyszülők

Szülés előtt – Nagyszülők kezelése

„Anyám becsomagolta a bőröndjét, és minden percben indulna, hogy »segítsen« nekem, mihelyt megszü­letik a baba. Már a gondolattól is borsózik a hátam, mivel anyám általában átveszi az irányítást. Ugyanakkor nem akarom meg­bántani azzal, hogy nem kérek a jelenlétéből.”

Lehet egy nő az anyjával (vagy az anyó­sával) szerető és meleg viszonyban, lehet hideg és távoli vagy se hideg, se meleg kapcsolatban, ez mindenképpen az egyik legbonyolultabb emberi kötelék a vilá­gon. A helyzet tovább bonyolódik, ami­kor a lány anyává lesz, az anya nagyanyá­vá. A következő néhány évtizedben a két nemzedék alighanem több százszor kerül majd szembe egymással, és a mos­tani kérdésben megfogalmazott konf­liktus a következő viták kimenetelét is meghatározhatja.

A gyerek érdeke legyen az első

Más szóval a nagyszülők látogatása az egyik első olyan döntés, amelyet az új szülők nem kerülhetnek meg. A fő szem­pont ekkor – és persze az összes későb­bi helyzetben is – az legyen, hogy mi a jó a felnőtt szereplőknek, és persze első­sorban a gyereknek. Ha úgy érezzük, hogy legszűkebb családunkból most nem hiányzik a társaság – különösen olyan tár­saság, amely sok teherrel járhat (és nem csak a bőröndre gondolunk) -, akkor döntsünk ennek szellemében.

Hozzuk a szüleink (és ha kell, anyósunk-apó­sunk) tudomására, hogy az első rokoni látogatás előtt szükségünk van egy kis időre, amit csak mi, a mama és a papa töltünk az újszülöttünkkel. Magyarázzuk el, hogy most fogjuk megtanulni az új fel­adatkör magabiztos ellátását, most szok­juk meg az új életet, most próbálunk kötődést kialakítani az új jövevénnyel.

Segítség elfogadása

Nyugtassuk meg őket, hogy társaságu­kat, valamint a baba és a ház körüli se­gítségüket pár hét múlva köszönettel el­fogadjuk. Szükség esetén emlékeztessük édesanyánkat, hogy addigra a baba már sokkal intenzívebben fog reagálni a kül­ső ingerekre, érdekesebb, éberebb és fo­togénebb lesz (kezdetben amúgy is min­den alvó baba egyforma).

Könnyen lehet, hogy a nagymama megbántódik, megsértődik vagy megha­ragszik, és ahhoz a nem túl titkos szülői fegyverhez folyamodik, amelynek neve bűntudatkeltés. De nem kell aggódni (sem az álláspontunkat feladni). Amikor a nagymama majd a karjában tartja az unokáját, várhatóan mindent elfelejt és megbocsát.

De egyvalamit örökre meg­jegyez: azt, hogy a lánya családjában a szabályokat nem ő, hanem az érintettek hozzák meg. Ezzel a fontos alapelvvel célszerű a szülőket és az anyósékat ide­jében megismertetni (különösen ha erős egyéniségekről van szó).

Másrészt viszont a terhesség alatt vagy után sok újdonsült anya és apa éppen hogy fel kívánja újítani, esetleg meg kí­vánja erősíteni a szüleihez fűződő érzel­meit. Némelyeknek jól jön a tapasztalat, a harmadik pár kéz, a meleg vacsora, a porszívózás, és mindaz a kényeztetés, amit a nagyszülők látogatása ígér. Nem kell bűntudatot éreznünk, ha azt mond­juk: „anya, inkább én magam csinálom”, és nem kell szégyellnünk magunkat, ha elfogadjuk a segítséget, mondván, „in­kább nem én csinálom”. A helyes döntés az, ami nekünk jó.

Kérdés:

„Az anyósomék mindenhez meg­jegyzést fűznek, ami a babánkkal és a leendő nevelési elveinkkel kapcsolatos, az etetési és alvási menetrendtől egész addig, hogy visszamenjek-e dolgozni Szeretem őket, de hogy érjem el, hogy hagyjanak békén?”

Kezdetben nem egyszerű felfogni (majd a hajnali háromkor esedékes etetés vagy a négykor kitört kólikás roham közepén fog leesni a tantusz): most már mi va­gyunk a szülők. Ez az élethelyzet renge­teg örömmel, de rengeteg felelősséggel is jár. Például meg kell mondani az anyó­sunknak: a párunkkal együtt csakis mi vagyunk a felelősek az újszülött gondo­zásáért, etetéséért és neveléséért. Érdemes ezt már a kezdet kezdetén tudatosítani, hogy ki-ki beleélhesse magát az új sze­repbe (mi a szülői funkcióba, anyósék a nagyszülőibe).

Minél előbb szólni kell tehát (ha szükséges, akár többször is), határozottan és főleg szeretettel. Magyarázzuk meg a jót akaró, de mindenbe beleavatkozó anyóséknak, hogy nagyon jó munkát vé­geztek a fiuk felnevelésével, de most raj­tunk a szülői feladatvállalás sora. Lesznek idők, amikor köszönettel fogadjuk a taná­csaikat (különösen ha a nagymama ta­pasztalatainak tárházában akad egy holt­biztos módszer a síró újszülött megnyug­tatására), máskor viszont a gyermek­orvostól, a babakönyvekből és a saját hibáinkból szeretnénk tanulni – feltéte­lezhetően úgy, mint az előző generáció tette a maga idejében.

Mondjuk el, hogy az új szülőknek általában is fontos a sza­bályok lefektetése (ők is így jártak el, ami­kor hasonló helyzetben voltak), ráadásul az ő idejük óta sok szabály megváltozott (a babákat már nem hason fektetik és nem órarend szerint etetik), emiatt az ő módszereik ma már talán nem is aján­lottak. Vegyük elő a humorérzékünket! Vicceljünk el azon, hogy pár év múlva megváltoznak a szerepek, a kisbabából anya lesz, belőlünk pedig régimódi ta­nácsokat osztogató, tolakodó nagymama.

Eközben nem szabad figyelmen kívül hagyni két körülményt:

Egy: a nagyszü­lők bölcsessége pótolhatatlan. Ha úgy érezzük, hogy szüleink (vagy a párunk szülei) jó, sőt nagyon jó munkát végeztek a mi felnevelésünkkel, akkor tanuljunk a tapasztalataikból – ha mást nem, hát azt, hogy mit nem szabad csinálni. Lehet, hogy szükség van apró módosításokra, de nem kell minden generációban újra feltalálni a spanyolviaszt, vagyis a nevelé­si technikákat.

Kettő: ha a szülői fel­adat felelősség, akkor a nagyszülői szerep jutalom, amit egykor majd mi is szeret­nénk élvezni. Amikor tehát kinyilvánítjuk saját szülői függetlenségünket, ne fosszuk meg az anyóst-apóst a jutalomtól.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.