• gyereknevelés
• gyermek

Hogyan fegyelmezzük gyermekünket?

Nem tudom, a kedves olvasó hogy van ezzel, de én személy sze­rint idegenkedem a „fegyelmezés” szótól. A fegyelmezésről min­denkinek a szidás, büntetés és a verés jut eszébe. A gyerekek mindig legyenek szem előtt, és a legjobb, ha a hang­jukat sem halljuk. Ismerjük ezt a hozzáállást.

Mindazonáltal, ha túltesszük magunkat a kifejezés negatív fel­hangjain, a megfelelő fegyelmezés a szülők egyik legfontosabb eszköze. Ha sikerül elsajátítanunk a fegyelmezés csínját-bínját, nekünk és gyerekeinknek is sokkal könnyebb lesz az életünk. Bizony, gyerekeink nagy hasznot húznak a fegyelmezésből. A fegyelmezés nem más, mint a korlátok betartatásának eszköze. Ideális esetben nem lesz szükség szidásra, büntetésre és verésre. És mindenki elégedett lesz.

Alkossunk egységes frontot

Ha főnökünktől még egy nap szabadságot kérünk, és ő erre nemet mond, csalódottan visszakullogunk az irodánkba. Végül is nincs jogunk követelőzni. De mi van akkor, ha ahelyett, hogy beletörődnénk a döntésbe, felkeressük főnökünk főnökét, előadjuk neki a kérésünket, és ő beleegyezik?

Nem tudjuk majd, hogy most kivegyük-e azt a napot, vagy sem. Persze a főnökünk szava kevésbé számít, mint a feletteséé. És ha főnökünk a későbbiekben megint nemet mond valamire, tud­juk, kihez forduljunk majd. Sőt, lehet, hogy az a legegyszerűbb, ha főnökünket legközelebb meg sem kérdezzük. Mindeközben ő úgy érzi, semmibe vesszük, és dühös lesz a felettesére, mert tudja, hogy elvesztette tiszteletünket. Főnökünk felettese pedig úgy véli, főnökünk megbecsülését vesztette el, és fél, hogy ezután állandóan a nyakára járunk majd, és azt várjuk, hogy minden fel­vetésünket támogassa.

Zavaros, nemde? Ha a szülők nem következetesek a fegyelmezés­ben, azzal frusztrációt okoznak, és félő, hogy elveszítik gyerekeik megbecsülését. Hiszen minden milyen egyszerű lett volna, ha főnökünk felettese egyetért főnökünk döntésével.

Fontos, hogy a gyermek tisztába legyen a határokkal!

Amikor megengedünk valami olyat, amit párunk megtiltott a gye­reknek, azzal nem teszünk jót, és a gyermek nem fog ezért job­ban szeretni minket (valljuk be, hogy ez a titkos vágyunk). Sajnos csak összezavarjuk őket, és azt érjük el, hogy nemcsak bennünk, hanem a felállított korlátokban is megrendül a bizalmuk.

Ezzel a problémával akkor is szembesülünk, ha egyedülálló szülőként neveljük csemeténket, hiszen a fentiek mindig érvé­nyesek, ha valaki más is kiveszi a részét a gyereknevelés felelős­ségéből – a nagyszülők, a gyerekfelvigyázó vagy a barátunk, aki keddenként hazahozza a gyerkőcöt a suliból.

Ha azt szeretnénk, hogy gyermekünk biztonságban érezze magát, egységes frontot kell alkotnunk. Vagyis osztoznunk kell a rossz zsaru szerepén. Mindenképpen megéri: a gyerekek boldogabbak lesznek, mert tisztában vannak a határokkal, valamint tisztelni (és szeretni) fognak mindkettőnket.

Természetesen nem kell előre megállapodnunk minden kis rész­letben – elég, ha abban megegyezünk, hogy bármit mond is az egyik, a másik támogatni fogja. „ha apa azt mondja, nem, akkor a válaszom: nem!’ a legfontosabb dolog, amit meg kell értenünk, hogy a főbb irányvonalak meghatározása után (lásd a 13. Sza­bályt), sokkal fontosabb, hogy egyetértünk egy kérdésben, mint az, hogy pontosan mi is az a kérdés.

Büntetés helyett dicsérjünk

Emlékezzünk gyerekkorunkra! Tegyük fel, hogy tanárunk piros pontot / jutalmat / cukorkát ígér, ha jól sikerül a helyesírás-dolgozatunk. Most képzeljük el, hogy ehelyett azt mondja, ha rosszul sikerül a dolgozat, nem mehetünk ki a szünetben a teremből, vagy nem vehetünk részt a közös játékban (vagy éppen minden játékban részt kell ven­nünk – attól függően, melyik tűnik szigorúbb büntetésnek). Vajon melyik esetben tudnánk jobban teljesíteni?

Én egyik esetben sem! És ön? Mindenesetre biztosan jobban igyekeztem volna, ha jutalmat helyeznek kilátásba a sikerért. És ezzel szinte mindannyian így vagyunk. A kutatók és gyerekpszi­chológusok egybehangzó véleménye szerint jutalommal sokkal hatékonyabban ösztönözhetjük a gyerekeket, mint büntetéssel.

Ettől még nem kell minden alkalommal megdicsérni gyerme­künket, amikor elhagyja a száját egy „köszönöm”, és nem kell adnunk neki egy százast, ha kitakarítja a szobáját. Legtöbbször már az is elég, hogy megdicsérjük őket. Ilyenekre gondolok, mint „nagyon szépen megköszönted vagy „kitakarítottad a szobádat, pedig nem is kértelek rá. Nagyon ügyes vagy” vagy „köszönöm, hogy csendben voltál reggel, így ki tudtam pihenni magamat”. Ezután már mindig szívesen megteszi, amit szeretnénk. Minden­képpen meg kell említenünk, hogy észrevettük, milyen ügyes volt, különben nem érünk el eredményt (és következő vasárnap hajnali hatkor már kukorékol).

Jutalom a büntetés helyett

Ha előre szeretnénk tisztázni velük néhány komolyabb dolgot, akkor is érdemes jutalmat ígérni büntetés helyett. Ígérjük meg, hogy ha jól viselkednek a parkban, megfőzzük nekik a kedvenc ételüket, vagy hogy megemeljük a ruházkodásra szánt keretet, ha legalább egy hónapig rend van a szobájukban.

Csak komoly magatartásbeli problémák esetén alkalmazzunk büntetést, ám ekkor is érdemes összekapcsolni valamiféle juta­lommal. Tinédzser gyermekünknek például megmondhatjuk, hogy ha mindig később jön haza, mint amit megbeszéltünk, akkor egy hétig nem mehet sehová, ám ha egy hónapig tartja magát az időpontokhoz, akkor a takarodót tizenöt perccel későbbre toljuk.

Még egy dologra hadd hívjam fel a figyelmet. Ne helyezzünk nyomást a gyerekre azzal, hogy túlzott jutalmat ígérünk olyan­kor, amikor nagy a kudarc esélye. Ha saját kocsival kecsegtetjük őket, amennyiben kiváló érettségi eredményt érnek el, azzal csak növeljük a gyerek feszültségét. És ha nem sikerül jól a vizsga, akkor kettős büntetést kell elszenvedniük – egyrészt azért, mert leszerepeltek, másrészt pedig, mert nem lesz kocsijuk.

Legyünk következetesek

Gyerekkoromban olykor nyugodtan feleselhettem édesanyám­mal, mert ő csak nevetett, és azt mondta, örül, hogy ki tudok állni magamért. Másnap ugyanazért a visszaszólásért olyan pofont kaptam, hogy a fal adta a másikat. Sohasem lehettem biz­tos abban, hogy éppen mit reagál majd. Ez persze nem csupán a feleselésre volt igaz, hanem szinte mindenre.

Emiatt fogalmam sem volt arról, mit szabad és mit nem. Egyszó­val nem igyekeztem jól viselkedni. Végül is ugyanannyi esély volt arra, hogy megbüntetnek, mint hogy megúszom.

Saját gyerekeink is ugyanígy működnek. Tudni szeretnék, mit szabad és mit nem. Ezt pedig abból próbálják kikövetkeztetni, hogy tegnap, tegnapelőtt vagy két hónapja mit engedtünk meg, és mit nem. Ha az üzenet nem egyértelmű, nem fogják tudni, hogyan viselkedjenek, és emiatt korlátok sérülni fognak. Vagyis a gyerekek összezavarodnak, sőt, olykor még abban is kételkedni fognak, hogy szüleik valóban szeretik-e őket.

E szabály legnehezebb része a következő: ha következetesek aka­runk lenni, akkor nem szeghetjük meg a szabályokat, bármennyire szeretnénk is. Az nem lenne fair a gyerekekre nézve. Ha eldöntöttük, hogy a gyerkőc nem aludhat velünk a nagyágyban, akkor ragaszkodnunk kell ehhez (kivéve, ha a szabályt végleg módosítani akarjuk).

Csak azért, mert csemeténk picit elszomo­rodott, és amúgy is olyan kicsi és aranyos, és mi sem vagyunk túl jól… Nem és nem! Ha egyszer beengedjük őket az ágyunkba, legközelebb tízszer olyan nehéz lesz nemet mondani, és ők sem fogják megérteni, miért lettek kiutasítva. Inkább most mondjunk nemet (persze egy kedves ölelés kíséretében), és nyugtassuk magunkat azzal, hogy „szívtelenségünk” hosszú távon mind­annyiunknak jobb.

Szabályok megváltoztatása?

A szabályok megváltoztatására mindig van lehetőség. Lehet, hogy egyszer csak rádöbbenünk, milyen jó lenne, ha a gyermek velünk egy ágyban ébredne min­dennap, és már nem is tudjuk, korábban miért tiltakoztunk ez ellen. Ilyenkor megváltoztathatjuk a szabályt (célszerű persze előbb párunkkal is egyeztetni), ám ezután már az új szabályhoz kell tartanunk magunkat. Mindegy, hogy naponta vagy havonta módosulnak a szabályok – a folyamatos változtatás mindenkép­pen megzavarja a gyerekeket. De meddig kell kitartanunk az új szabály mellett? Ha nem is örökké, legalább addig, amíg a gye­rekek elfelejtik a korábbi verziót. És ahogy idősödnek, ez egyre hosszabb időbe telik.

Csak derűsen

Tizenéves koromban egyik este segítettem a családi vacsora elkészítésében. Az ételeket tulajdon­képpen édesanyám készítette, én pedig elővettem a mélyhűtött borsót. Nem tudom megmagyarázni, miért, de úgy nyitottam ki a csomagot, hogy megfogtam az egyik csücskét, majd egy olló­val lenyisszantottam. Természetesen az egész zacskó (leszámítva az ominózus csücsköt) leesett a padlóra és fagyott borsószemek gurultak szét a szélrózsa minden irányába – többek között a hűtő, a tűzhely, a mosógép alá.

Rettegve néztem édesanyámra, aki már így is éppen elég ide­ges volt, hogy minden időben elkészüljön – egyszerre aprította a húst, keverte a szószt, és főzte a zöldségeket -, és vártam az elkerülhetetlen lelki fröccsre, de anyukám épp hétrét gör­nyedve nevetett.

A lényeg, hogy nem volt szükség komoly szidásra ahhoz, hogy tanuljak a hibámból. Édesanyámról alkotott véleményemnek és kettőnk kapcsolatának is jót tett, hogy ahelyett, hogy rám pirított volna az ügyetlenségemért (ami tökéletesen nyilvánvaló volt szi­dás nélkül is), inkább nevetett egy jót a helyzeten.

A fenti történetben baklövésem véletlen baleset volt. De mi van akkor, ha gyerekeink szándékosan idegesítenek minket, vagy feleselnek velünk? A problémát ilyenkor is célszerű humorral kezelni. Elsüthetünk egy viccet, a megfelelő pillanatban finoman ugrathatjuk őket – így próbálva meggátolni életünk elkövetkező öt percének megkeserítésére szőtt terveiket. Mindenki jobb kedvre derül majd, és a szülő-gyerek kapcsolat is erősebbé válik.

A problémára koncentráljunk, ne a személyre

Legyen ez az alapelv:  „ő nem rossz gyerek – jó gyerek, csak rosszat csinált”.  Ha azt mondjuk gyermekünknek, hogy rossz, önző, lusta, dagadt, buta, akaratos, figyelmetlen vagy bármi hasonló, azzal egy cím­két ragasztunk rá. És ha elfogadják a címkét (márpedig miért ne tennék? – arra neveljük őket, hogy higgyenek nekünk), hamaro­san eggyé válnak vele. Azt gondolják majd: „minek strapáljam magamat, úgyis lusta vagyok” vagy „úgysincs veszteni valóm, hisz rossz vagyok”. Persze, nem ilyen logikus gondolatmenet pörög le a fejükben – legalábbis amíg kicsik, addig biztosan nem. Ha címkéket ragasztunk rájuk, akkor a címkének megfelelően viselkednek majd.

Mit tegyünk?

A cél az, hogy a viselkedésüket ítéljük el, ne pedig őket. „Ez igen önző dolog” vagy „otromba dolog így lökdösődni”. E kijelentésekkel nem őket bíráljuk, hanem a visel­kedésüket. Ha ezen a ponton néhányan felkiáltanak, hogy „de ha egyszer tényleg lusta!?” nem állítom, hogy ez nem igaz, csak azt mondom, soha, semmilyen körülmények között ne mondjuk ezt a gyereknek, se olyan személyeknek, akik esetleg elárulnák neki. Természetesen megfordul a fejünkben, hogy lusta, amikor sokadszor iszkol el vacsora után, hogy ne kelljen segítenie az asz­tal leszedésében és a mosogatásban – ezt a gondolatot azonban tartsuk meg magunknak.

Pozitív címkék…

A pozitív címkék már egészen más megítélés alá esnek. Amennyi­ben helytállóak (ne helyezzünk túl nagy nyomást a gyerekre azzal, hogy olyan címkét aggatunk rá, amelynek sosem tud majd megfe­lelni), arra ösztönzik a gyereket, hogy igyekezzen a címke szerint viselkedni, vagyis legyen kötelességtudó, figyelmes és bátor.

A pozitív címkéknek akkor is nagy hasznát vehetjük, amikor a helyes viselkedési mintákat akarjuk megerősíteni. Például így: „nagyon megdöbbentem, hogy ilyen otrombán viselkedtél. Eddig úgy gondoltam, udvarias vagy”. Ezzel kinyilvánítjuk, hogy még nem adtuk fel a pozitív címkében való hitünket, így könnyen korrigálhatják az esetleges bakit.

Ne szorítsuk sarokba magunkat!

Előbb-utóbb nem fogják komolyan venni nyilvánvalóan üres fenyegetéseinket. A gyerek tévétől való eltiltása természetesen azért problémás, mert a fenyegetésekkel kapcsolatos első számú szabály, hogy mindenképpen be kell őket tartanunk. Ha azt mondjuk cseme­ténknek, hogy addig nem veheti elő az építőkockákat, amíg el nem pakolta a játékgolyókat, akkor gondoskodjunk róla, hogy valóban így is legyen. Ha nem ragaszkodunk ehhez, nem fogja komolyan venni nyilvánvalóan üres fenyegetéseinket.

Egyszóval mindig váltsuk be a fenyegetéseinket. A kivitelezhe­tetlen fenyegetőzés mindenképpen kerülendő, hiszen ezzel csak önmagunkat szorítjuk sarokba. Mielőtt kimondunk valamit, min­dig gondoljuk végig (ezen még nekem is dolgoznom kell!).

Ha elveszítjük a türelmünket, elveszítjük a játszmát

Gyermekeink állandóan minket figyelnek. Ha kéréseinkhez min­dig hozzáteszünk egy „légy szíveset, és mindent megköszönünk, előbb-utóbb utánozni fognak minket. Ha udvariasak vagyunk másokkal, ők is azok lesznek majd. És ha elveszítjük a türelmün­ket, amikor mások nem teljesítik a kéréseinket, akkor úgy vélik majd, hogy ez a követendő magatartás.

Az esetek többségében nem nehéz példaértékű magatartást tanúsítanunk. Olykor azonban vérnyomásunk az egekbe szökik – na, épp ekkor kell észnél lenni, hiszen a gyerek árgus szemmel les minket. Persze épp ekkor a legnehezebb példát mutatni (a fenébe!). Hogyan reagálunk a feleselésre? Nyugodtak maradunk, és végighallgatjuk a gyerek mondandóját is? Irtó nehéz, mégis ez az egyetlen járható út, ha ugyanezt várjuk el tőle is.

A legtöbb családban az egyik szülő könnyebben elveszíti a türel­mét, mint a másik. Ne érezzük kudarcnak, ha mi vagyunk a lob­banékonyabbak. Azért jusson eszünkbe, hogy amikor vörös fejjel ordítozunk, éppen azt a hibát követjük el, amelyért a gyereket rendre megszidjuk. Vagyis ránk férne egy alapos letolás. Későbbi kapcsolataiban is gondot jelent majd, ha abban a hitben él, hogy a kiabálás a leghatékonyabb problémamegoldási módszer.

Ugyanez igaz a verésre is!

Akármi legyen is a véleményünk, a verés semmiképpen sem nevezhető hatékony módszernek. A gyerek csak azt szűri le belőle, hogy fizikai erőszakkal bármi elérhető. Ha a pillanat hevében eljár a kezünk, a gyerek számára egyértelmű, hogy nem vagyunk urai a helyzetnek. Azt fogja hinni, hogy nem probléma, ha az ember agresszióhoz folyamodik. Ha hidegvérrel csépeljük csemeténket, azzal csak azt demonstráljuk, hogy szerintünk az erőszak a legmegfelelőbb válasz.

Ha gyakran megverjük a gyereket, azzal érzelmi sérülést okozunk neki, ami miatt valószínűleg kötekedővé válik. Ha szinte sosem ütjük meg őket, akkor mi értelme van annak az egy-két alkalom­nak? és hogy döntjük el, mikor hagyjuk abba a gyerek püfölését? Csemeténknek nem használ a verés, még akkor sem, ha időnként ráférne egy-egy atyai pofon. A szabályismerő szülőknek nem kell veréshez folyamodniuk.

Mit tegyünk, amikor a feszültség egyre növekszik, és várhatóan hamarosan kirobban belőlünk?

Igyekezzünk minél előbb felis­merni a dühroham előjeleit, hogy legyen időnk más megoldáshoz folyamodni. Ha ez nem sikerül, meneküljünk el, amíg lehet. Ha csecsemőkorú gyerekeink is vannak, helyezzük őket biztonságba, majd vonuljunk el – hallótávolságon kívülre -, és vissza se jöjjünk, amíg le nem higgadtunk. Így nyugodtan vághatunk bele a második felvonásba. Ideális esetben ezalatt a gyerekek is lecsillapodnak.

Ha hibázunk, kérjünk bocsánatot

Remélem, egy dolog mostanra már kezd kikristályosodni:* a gye­rekeink a mi viselkedésmintáinkat építik bele saját magatartá­sukba. Már említettük, hogy ha nem szeretnénk, hogy csemeténk elveszítse józan eszét, akkor igyekezzünk mi is józanok maradni, és ha arra vágyunk, hogy a „légy szíves” és a „köszönöm” az aktív szókincsük részévé váljon, akkor legyünk mi is udvariasak.

Sokan attól tartanak, ha bevallják, hogy hibáztak, akkor gyerme­kük már nem fog hinni a szülők mindenhatóságában. Ha bocsá­natot kérünk, a gyerekek rájönnek, hogy mi sem vagyunk töké­letesek. Nos, akik így gondolják, azok számára jó híreim vannak. A gyerekek előbb-utóbb maguktól is felismerik tökéletlenségein­ket. Időnként mi is finoman utalhatunk rá, hogy nem istenségek, hanem – olykor hibázó – hús-vér emberi lények vagyunk.

Ismerjük be a hibáinkat!

Minél kevésbé esik nehezünkre elnézést kérni, a gyerekek annál inkább úgy fogják gondolni, hogy a hibák beismerésétől az ember nem veszíti el a megbecsülést – az általuk nagyra tartott felnőtteknek sem okoz ez problémát. Hamarosan rájönnek, hogy időnként mindenki téved, és ez nem szégyen. Ismerjük fel és ismerjük be a hibáinkat, de semmiképpen se szégyenkezzünk miattuk. A cél az, hogy gyermekeink ösztönösen bocsánatot kér­jenek, ha úgy érzik, megbántottak, megsértettek, felidegesítettek vagy kényelmetlen helyzetbe hoztak valakit.

Hozzátenném, hogy néhány szülő igencsak gondban van, amikor be kell ismernie tévedéseit, nem is beszélve arról, amikor gyerekétől kell bocsánatot kérnie. Ha problémát jelent hibáink beismerése, jobb, ha már most elkezdjük tréningezni magunkat e téren, hiszen ha nem változtatunk hozzáállásunkon, később gyerekeinknek még nehezebben fog menni a bocsánatkérés a gyerekvállalás nagyon jó alkalom arra, hogy szembenézzünk hiányosságainkkal, mielőtt rátestálnánk őket a következő generációra.

Engedjük őket magunkhoz

Veszekedtünk a gyerekkel vagy sikerült jól kezelni a helyze­tet, vagy nem (elvégre mi sem vagyunk tökéletesek). De mivel szabályismerő szülők vagyunk, biztosan nem fajult el a helyzet. Az ügyet elrendeztük, a gyereket pedig beküldtük a szobájába. Mi legyen a következő lépés? A gyermek egy idő után bűnbánó arccal előbújik a szobájából, a szülők meg egyből nekiesnek, hogy milyen borzalmasan viselkedett. Erre a gyerek visszaszól, mire ismét a szobájába zárják. Vagy a szülők egyszerűen hozzá sem szólnak egy darabig a látványosan duzzogó gyerekhez.

Egyik verzió sem ad lehetőséget a gyereknek arra, hogy meg­szabaduljon a veszekedést követő negatív érzelmektől. Nemré­giben hallottam, amint egy szülő ezt mondta éppen bocsánatot kérő gyerekének: „nem az a fontos, hogy bocsánatot kérj, hanem hogy többet ne csinálj ilyet, az időzítés mégsem a legjobb. Sze­gény gyerek úgy érezte, még mindig bajban van, hiszen a szülei nem bocsátottak meg neki – az arcára kiült a csalódottság.

A gyerekek számára nagyon fontos, hogy tudják, még mindig szeretjük őket. Tudatosítanunk kell bennük, hogy a bocsánatkérés nem felesleges, de együtt kell járnia bizonyos magatartásbeli vál­toztatásokkal. Ha úgyis mérgesek vagyunk rájuk, minek strapálják magukat? A veszekedés befejezése után igyekezzünk tudatni velük, hogy szeretetünk mit sem csorbult. Emellett mutassuk ki, mennyire értékeljük bocsánatkérésüket és a vita elfajulásában való felelősségük elismerését.

Beszéljük meg a gyermekkel

Olykor úgy érezzük, a problémát érdemes újra felhozni és meg­beszélni – vagy az adott téma, vagy a gyerek viselkedése miatt. Erre a megbeszélésre azonban ne egyből a vitát követően kerül­jön sor. Várjunk, amíg helyreáll a szülő-gyerek viszony. Idősebb gyerekek esetében már a vitát követően is megemlíthetjük, hogy később még szeretnénk beszélni velük, vagy egyszerűen csak egy megfelelő időpontban újra felhozzuk az ügyet. A lényeg, hogy sose említsük a témát olyanok előtt, akik nem voltak érintettek a veszekedésben – legyenek akár családtagok, akár ismerősök.

Lehet, hogy imádunk mindent alaposan átrágni, most mégis próbáljuk megállni, hogy részletesen kielemezzük a veszeke­dést, főleg ha kamaszkorú gyerekekről van szó. A legtöbb gyerek pontosan tudja, mit követett el, ezért a vita részletes megtárgya­lását szekálásnak érzi. Csemetéinknek nem kellemes a veszeke­dés elemzése, tehát csak akkor folyamodjunk ehhez, ha valóban szükséges. A vita értékelését akkor is hagyjuk későbbre, ha a konfliktus nem oldódott meg magától.

Az érzelmek kifejezésének joga

Életünket egész könnyűnek érezzük, amikor a gyerekek éppen nyugton vannak. Nincs veszekedés, se sírás, se dühkitörés. Igen, ilyenkor valóban vidám az élet. A gyerekeknek azonban nem jó, ha mindig higgadtnak kell lenniük, hiszen rengeteg érzelem kavarog bennük, amelyeket szeretnének kifejezésre juttatni. Ami­kor dühösek, engedjük, hogy ezt ki is mondják. A mi feladatunk nem az, hogy rávegyük őket érzelmeik elfojtására, hanem hogy megtanítsuk őket, hogyan lehet érzéseiket a megfelelő formában kifejezni.

A gyermeknek nem szabad elnyomnia a dühét!

A gyerkőcöknek természetesen meg kell tanulniuk, hogy agresszió, durvaság és fenyegetőzés nélkül legyenek dühösek, de dühüket semmiképpen sem kell elnyomniuk magukban. Az ember többnyire nem ok nélkül gurul dühbe, így gyerekeink is kifejezhetik jogos dühüket – anélkül, hogy szidástól kellene tarta­niuk. Ilyenkor valami ilyesmit célszerű mondanunk: „megértem, hogy ideges vagy, de akkor sem szabad csúnyán beszélned a nővéreddel.”

Ha a gyerek nem fejezheti ki az érzéseit, nem fog tudni meg­szabadulni tőlük – ez még sok felnőttnek is nehézséget okoz. A gyerekek könnyen magukba fojtják és elraktározzák az érzé­seiket, ami hosszú távon érzelmi és fizikai problémákhoz vezet­het. Mi több, felnőttként nem tudják majd kimutatni érzelmeiket; ez pedig minden szoros kötődés kialakítását nagyban gátolja.

Aki úgy nő fel, hogy sosem vesz részt veszekedésekben, el sem hiszi, hogy egy-egy vita után a két szembenálló fél viszonya több­nyire sértetlen marad. Épp ezért nem mer ellentmondani partne­rének, mert attól fél, hogy akkor rövid úton egyedül marad. Így azonban a problémák nem oldódnak meg, és állandó neheztelés érződik a levegőben – ez pedig nem egészséges.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.