D-vitamin

Az ősrobbanástól egy nagy durranásig – miért van szüksége mindenkinek némi napfényre?

Ha meg akarjuk érteni, miért van szüksége mindenkinek némi nap­fényre, először is tudnunk kell néhány dolgot az ember evolúciójá­ról, pontosabban arról, hogyan váltunk „állandó karbantartást igénylő, csontvázú”, szárazföldi lényekké. Az ember és elődei létéhez és egész­ségéhez ugyanis azóta van szükség napfényre, hogy távoli őseink ki­másztak a tengerek partjára.

A D-vitamin több mint 500 millió éve létezik bolygónkon

Vagyis jóval régebben, mint hogy az első lények elkezdtek volna gerincet vagy végtagokat növeszteni, vagy két lábra egyenesedtek volna. A Martha’s Vineyard közelében működő, világhírű Woods Hole Tengerbiológiai Laboratóriumban egy olyan növényi planktont tenyésztettek, amely már több mint 500 millió éve él változatlan formában az Atlanti-óceánban.

Kutatási eredmények! Ezt az ősi élőlényt szimulált napfénnyel világították meg, és kimutatták, hogy a növényi planktonok leg­alább e faj létezése óta hasznosítják a napfényt D-vitamin előállításá­hoz.

Cukor előállítása

A cukor fotoszintézissel történő termelése úgy 3,5 milliárd évvel ezelőtt már a prokariótáknál elkezdődhetett – e kezdetleges élőlények DNS-e szabadon úszkál a sejtet kitöltő folyadékban, nem úgy, mint az eukariótáknál, ahol az értékes örökítőanyagot sejtmag védelmezi. Újabb évmilliárdoknak kellett azonban eltelnie Földünk 4,55 milliárd éves történetéből ahhoz, hogy az élőlények bonyolultabb célokra is felhasználják a napenergiát, és elkezdjenek az addiginál sokkal válto­zatosabb lényekké fejlődni.

A kalcium alapú lét

A Föld rendkívül hosszú létezésének egy pontján az élő szerveze­tek beleuntak a tengerbe, és nekiláttak meghódítani a szárazföldet. Ám úgy 350 millió éve, amikor elhagyták a kalciumban gazdag vi­zeket, újfajta nehézséggel szembesültek: a szárazföldön gyakorlatilag egyáltalán nem volt hozzáférhető kalcium – az elem vegyületei a ta­lajban kötött formában voltak jelen, illetve onnan a gyökereken át ju­tottak el a növények testébe.

Korai életformák

A korai, vízi gerincesek a sós tengerből könnyen felszívhatták a kalciumot kezdetleges csontvázukba, vagy bő­ven elegendő D-vitaminhoz juthattak az állati és növényi plankton­alkotó szervezetek (ezek mind mikroszkopikus méretű élőlények) fo­gyasztásával. A szárazföld viszont számos új próbatétel elé állította őket, különösen azután, hogy az élőlények nagyobbak lettek, és olyan megoldásra lett szükségük, amellyel növények fogyasztása nélkül is kielégíthették D-vitamin-szükségletüket. Ez persze még mindig sok-­sok millió évvel az ember színre lépése előtt történt.

Első szárazföldi állatok

Az első száraz­földi állatok talán 350 millió éve jelentek meg, ám a törzsfának az az ága, amely elvezet hozzánk, nagyjából csak 7 millió éve különült el Afrikában. Ekkor történt ugyanis, hogy emberszabású elődeink evo­lúciója végérvényesen különvált a csimpánzok és gorillák őseinek fej­lődésétől. De az első 5-7 millió év még ezután is azzal telt, hogy elő­deink kimerészkedjenek Afrikából, és csak úgy félmillió éve alakult ki belőlük a Homo sapiens. A ma ismert ember pedig csupán 200 000 éve jelent meg. Akkorra a D-vitamin már sok millió éve létezett. Mi viszonylag fiatalok vagyunk, a D-vitamin ellenben ős öreg.

Szárazföldi fejlődés

Végső soron tehát – egyelőre nem teljesen értett okokból – a bőrt érő napfény és a segítségével termelődő D-vitamin tette lehetővé ezen állatok számára, hogy a szárazföldön is tovább fejlődjenek, és táplálé­kukból elegendő kalciumot tudjanak beépíteni a csontvázukba. A kal­cium fő feladata a csontok felépítése mellett az idegek és izmok mű­ködésének fenntartása, és távoli őseinknek köszönhetjük, hogy olyan rendszert fejlesztettek ki, amely lehetővé teszi az étrendi kalcium cson­tokba való felszívását. E biokémiai szállítási folyamathoz D-vitaminra volt szükség, ami a napfénynek kitett bőrben keletkezett.

D-vitamin hiány végzett a dinoszauruszokkal?

Meglehetősen régi az az elmélet, hogy a dinoszauruszok 65 millió éve egy óriás aszteroida becsapódása miatt haltak ki, mivel a kataklizma olyan hosszú időre borította fel a napfény és az élet egyensúlyát, hogy elpusztultak a táplálékforrásaik. De van egy másik, szerintünk ugyan­ilyen hihető elképzelés arról, hogy mi történik, ha valami meggátol­ja, hogy a nap sugarai táplálják a földi élőlényeket. A becsapódás nyo­mán keletkező füst- és porfelhő a légkörben szétoszolva hosszan tartó telet okozott.

Ebben az időszakban nem jutott el a földfelszínre a nap fénye – egészen pontosan az UV-B-sugárzás -, így a dinoszau­ruszok nem voltak képesek D-vitamint előállítani óriási csontvázuk fenntartásához.

Ennek következtében D-vitamin-hiányossá váltak és meggyengül­tek

A nőstények egyre kevésbé voltak képesek olyan tojásokat rakni, amelyek héjában elegendő kalcium lett volna a kikelő fiókák védelmé­re és a környezeti viszontagságok ellen. Mindez gyors hanyatláshoz, s végül ezen állatok végleges eltűnéséhez vezetett. Néha komolyan eltöprenghetünk azon, va­jon nem angolkór és csontlágyulás okozta-e a dinoszauruszok vesztét. Mi lett volna, ha 65 millió évvel ezelőtt már léteznek vitaminnal dú­sított élelmiszerek? Az vajon meggátolta vagy legalább késleltette vol­na a kipusztulásukat?

A D-vitamin evolúciója

Mivel a korabeli éjszakai rágcsálók testét egyébként is nagyon kevés napfény érte, és így alig vagy egyáltalán nem termeltek D-vitamint, úgy alkalmazkodtak, hogy kalcium- és csontanyagcseréjük jelentősebb mennyiségű étrendi D-vitamin nélkül is fenntartható legyen. Az Afrikában élő vakondpatkányoknak például ma sincs szükségük D-vitamin­ra az életben maradáshoz. Elképzelhető, hogy ezek az éjszakai lények voltak a távoli őseink, de aztán az evolúció évmilliói során a többi nagy testű gerinceshez hasonlóan mi is úgy fejlődtünk, hogy ma már csak a napfény energiája segítségével vagyunk képesek kellően erős csontokat felépíteni, és fenntartani egy sor, az anyagcsere és a sejtek működése szempontjából nélkülözhetetlen folyamatot.

A bőrben termelődő D-vitamin kétszer annyi ideig marad meg a vérben, mint a táplálékból származó. Amikor napfény éri a testünket, szervezetünk nemcsak D-vitamint termel, hanem egy sor egyéb, a fény segítségével szintetizálódó anya­got is, amelyekhez nem juthat hozzá a táplálékból. Nem tudjuk, hogy e vegyületeknek vannak-e olyan sajátos biológiai hatásai, amelyek ked­vezőek az egészség szempontjából, de a jelenség mindenképpen elgondolkoztató.

Egy „családi”, otthon tartott iguána számára szükséges a napfény!

Térjünk azonban vissza még egy kicsit a dinoszauruszokhoz. A Jurassic Park című film óriási sikere után nem sokkal a kisállat-keres­kedők jelentős fellendülést tapasztaltak a hüllőeladásban – nem két­séges, hogy ebben fontos szerepe volt az ezen ősi, lenyűgöző lények iránti érdeklődésnek is. A gyerekek egyszeribe azért nyaggatták szüleiket, hogy vegyenek nekik iguánákat, amelyek úgy festenek, mintha az ősi dinoszauruszok kicsinyített másai volnának.

Évente nagyjából 750 000 fiatal iguánát importálnak az Egyesült Államokba és Európába, és sokukon már az első születésnapjukon megfigyelhető az izomgyengeség és a csontok rendellenes fejlődése. A szabadon élő hüllők sokat sütkéreznek a napon, hogy felmelegítsék testüket, és eközben valóságos D-vitamin­gyárrá válnak.

Kutatási eredmények! A Texasi Keresztény Egyetemen dol­gozó dr. Gary Ferguson kimutatta, hogy a kevés D-vitaminhoz jutó hüllők több időt töltöttek a napon, mint azon faj­társaik, akik D-vitaminnal dúsított táplálékot kaptak – ez azt bizo­nyítja, hogy még a hüllők is tudják, mi a jó nekik, ha az étrendjük nem tartalmaz elegendő D-vitamint.

A fogságban tartott egyedek viszont nehezen jutnak a csontjaik egészségéhez szükséges napfényhez, hiszen általában zárt környezetben élnek, sokszor üveg mögött, a hálószobá­ban vagy nappaliban lévő üvegfalú terráriumban. De még ha a lakó­helyüket az ablakba teszik is, ahol süti őket a nap, a hüllők akkor sem képesek D-vitamint termelni, mivel az UV-B-sugárzás nem hatol át az üvegen. Hiába tartalmaz a táplálékuk bőségesen kalciumot, ha nincs mellette D-vitamin, nem lesznek egészségesek. Ezért szükséges minden „házi” iguána számára, hogy a természetes napfényre is kikerüljön!

A terrárium fontos kiegészítője az UV-B lámpa

A háziállatként tartott fiatal hüllők gyakran szenvednek angolkór­tól, idős társaik pedig csontritkulástól, amely annyira súlyos is lehet, hogy a felső csigolyákban bekövetkező törések miatt az állat gerince nyeregszerűen besüpped (ugyanez okozza egyes idős, csontritkulásos nőknél a tevére emlékeztető testtartást). Emiatt egy egészen ártatlan kis baleset – például lepottyannak egy ágról – is csonttörést okozhat, főként a végtagokban.

A fogságban tartott hüllőkről készített felvé­teleken gyakran számos törés figyelhető meg, amelyek sok esetben az állat pusztulását okozzák. A felelős és kellően tájékozott hüllőtar­tók ma már tudják, hogy kedvencük terráriumának nélkülözhetetlen kiegészítője az UV-B-lámpa. Ily módon hatékonyan előzhetők meg a fogságban tartott hüllőkre korábban jellemző törések, mivel az álla­tok csontjai sokkal erősebbek és tömörebbek lesznek.

Ugyanez a jelenség az embernél is megfigyelhető, ha a szervezet nem jut elegendő UV-B-sugárzáshoz a napfényből: a csontok meg­gyengülnek, és ez törésekhez vezet.

Homo sapiens – napfény az egészségért

Tudjuk tehát, hogy elődeinket még nem is nevezhettük Homo sapiens­nek, amikor már javában felhasználták a napfényt arra, hogy D-vita­mint termeljenek, ami azután segítette a csontok egészségéhez szük­séges kalcium beépülését. Vadászó-gyűjtögető életmódú őseink testét szabadon érhette a nap fénye. Bőrük pigmentáltsága az evolúció során annak megfelelően változott, hogy milyen környezetben éltek: a cél az volt, hogy a bőrsejtek elegendő D-vitamint tudjanak termelni, a pig­mentek viszont megvédjék őket a túl nagy mennyiségű napfény okozta károktól. Az első emberek az Egyenlítő környékén éltek, ahol bőven van napsütés, ezért bőrük melaninban gazdag és sötét lett, hogy meg­óvja őket a leégéstől, de a D-vitamin szintéziséhez elegendő napfényt engedjen át.

A napfény tudománya

Később őseink vándorolni kezdtek, és eltávolodtak az Egyenlítőtől. Olyan területekre jutottak, ahol a napsütés kevésbé erős, sőt az év né­hány hónapjában nem is elég erős ahhoz, hogy segítségével D-vitamin termelődjön. Ezen emberek bőrében csökkent a festékanyag mennyi­sége, hogy jobban tudják hasznosítani a napfényt, amikor az kellően nagy erejű. Minél északabbra vándoroltak, annál világosabbá vált a bőrük, hogy ki tudják használni a rendelkezésükre álló napfényt.

Fa­junk egy elkülönülő populációja, a Neander-völgyi ember, amely úgy 30-40 000 évvel ezelőtt halt ki, és csak egy 300 000 éve élt közös ős révén számít a rokonunknak, szétterjedt Európában és Kis-Ázsiában. Elsőként hagyta el a mérsékelt égövet, és telepedett meg olyan terü­leteken, ahol komoly gondot okozott megfelelő mennyiségű D-vita­minhoz jutni. Az észak-spanyolországi El Sidrónnál és az olaszországi Monti Lessininél talált Neander-völgyi-maradványok lehetővé tették számunkra a DNS-elemzést. A vizsgálatok eredményét 2007-ben hoz­ták nyilvánosságra, és ez egy csapásra megváltoztatta a paleontológu­sok és antropológusok Neander-völgyi emberről alkotott képét.

Az egyik legmegdöbbentőbb felismerés

Bár a D-vitamin történe­tének ismeretében egyáltalán nem olyan meglepő – a Neander-völgyi­ek külsejéről alkotott kép átalakulása volt. Bár gyakran ma is a régi ér­telemben vett „barlangi embernek” képzelik el őket – sötét bőr, kicsi agy, majomszerű, durva arc és nehézkes test -, a szakemberek ma már másként látják e korai embereket, vagy legalábbis egyes egyedeiket. A DNS vizsgálata során ugyanis a tudósok mutációt fedeztek fel az úgynevezett MC1R génben, amely egy, a melanin nevű bőrpigment termelésében részt vevő fehérjét kódol.

A melanin védi meg a bőrt az UV-sugárzástól!

A szakértők ennek alapján arra a véleményre jutottak, hogy az északi tájakon túlélésért küzdő eme korai embereknek való­színűleg vörös hajuk és világos bőrük volt, nagyjából úgy, ahogy az a mai kelta eredetű népeknél figyelhető meg. A ma élő, európai szár­mazású emberek körében is az MC1R gén mutációit tartják felelősnek a vörös hajért és a világos bőrért, mivel e változás működésképtelen­né teszi a melanin előállításához szükséges fehérjét. A Neander-völgyi génekben észlelt mutáció nem teljesen azonos a mai embernél kimu-tathatóval, de a hatás feltehetően hasonló.

A Neander-völgyi ember D-vitamin­hiányos lehetett

Egy igen érdekes feltevés szerint a Neander-völgyi ember D-vitamin­hiányos lehetett, ami magyarázatot adhat a közvéleményben kialakult görnyedt „majomember” képre. Bőrszín tekintetében talán kezdett eltá­volodni sötétebb bőrű afrikai őseitől, hogy több UV-B-sugárzást legyen képes hasznosítani, és így több D-vitamint termelhessen. Azt viszont nem tudjuk megállapítani, hogy D-vitamin-hiányos állapota szerepet játszott-e a kihalásában, és ha igen, milyen mértékben.

Ma is heves viták zajlanak arról, hogyan tűnt el bolygónkról az ember ezen alfaja. Sok szakember véli úgy, hogy a Neander-völgyiek egy jégkorszakban éltek, ami hozzájárult szegényes táplálkozásukhoz és napfényhiányos életükhöz. Mások inkább a Neander-völgyiek területeire benyomuló új, a túlélésre alkalmasabb emberi populációkkal magyarázzák a történ­teket, mivel egyvalami biztos: a cro-magnoni ember megjelenését kö­vetően a Neander-völgyiek napjai már meg voltak számlálva. Az észak felé terjeszkedő ember azonban egy idő után nem jutha­tott tovább, mivel ott már nem volt annyi napsütés, hogy szervezeté­ben megtermelődjön az életben maradásához nélkülözhetetlen D-vi­tamin.

Ekkor azonban valami hihetetlen dolog történt:

Az ember olyan módszereket fejlesztett ki, amelyekkel a tengerből szerezhetett D-vi­taminban gazdag zsákmányt: halakat és emlősöket. Az eszkimók és Skandinávia egyes térségeinek lakói ősidők óta ezt teszik, és így olyan éghajlati viszonyok közt is fennmaradhattak, ahol nagyon kevés a D-vitamin termelésére alkalmas napsütés. A világos bőrű embereknek még ma sem kell túl sok napozás ah­hoz, hogy előállítsák az egészségükhöz szükséges mennyiségű D-vita­mint, sötét bőrű társaik pedig természetesen védettek a leégés ellen. A világos bőrűek persze könnyen leégnek és fogékonyabbak a nem melanoma típusú bőrrákra, a sötét bőrűeknél pedig, ha északi tájakra költöznek, sokkal könnyebben alakul ki D-vitamin-hiány.

Dicsőített napistenek

Az ember az ismert történelem kezdete óta mindig is imádta a gyó­gyító és életet adó napot. Ez már a barlangrajzokban is megnyilvánul, amelyek arról tanúskodnak, hogy őseink hite szerint az élethez és egész­séghez nélkülözhetetlen volt a napon töltött idő. A gyógyítók már 6000 évvel ezelőtt, az ókori egyiptomi fáraók – így Ehnaton – idejében is beszámoltak a napozásnak a szív egészségére gyakorolt kedvező ha­tásairól. Az egyik híres korabeli hieroglifikus ábrázoláson Ehnaton, a felesége, Nefertiti és gyermekei láthatók, amint éppen megáldja őket a Nap számos „keze”.

A napterápia kedvező hatásait méltatta a legendás Hippokratész (az orvosi eskü megalkotója) éppúgy, mint az ókori ró­mai és arab orvosok is. Az egyiptomiaknak, a mezopotámiaiaknak és a görögöknek is voltak napisteneik, és a nap vallásos hitre gyakorolt ha­tása tetten érhető a zoroasztrizmusban, a Mithrász-kultuszban, a ró­mai vallásban, a hinduizmusban, a buddhizmusban, az angliai drui­dák, a mexikói aztékok, a perui inkák és számos amerikai indián nép hitében is. Egyáltalán nem meglepő persze, hogy az ősi népek ösztö­nösen érezték, mennyire kedvező hatással van rájuk a napfény.

Magyarázat a napterápia hatásosságára

A napterápia működésére csak jóval később, a 20. század első évti­zedeiben próbáltak tudományos magyarázatot adni. Ez volt a fotobiológia és helioterápia fénykora, amikor Európa és Amerika kórházaiban és szanatóriumaiban egymás után adták át a nyitott vagy üvegezett napozóteraszokat, hogy angolkórral, tuberkulózissal, és pikkelysö­mörrel kezelt betegeik kellemes körülmények között élvezhessék a nap gyógyító sugarait. Amint már az előző fejezetben is említettem, 1903-ban egy fotobiológus kapta az orvosi Nobel-díjat, mert bebizonyítot­ta, hogy a napfény kedvezően hat az egészségre.

Hogyan késztetnek több fényvédő szer vásárlásra?

Az elmúlt negyven évben azonban megváltozott valami. Fajunk több mint 200 ezer éven át különleges kapcsolatot ápolt a nappal, még amikor nem is tudta, hogy pontosan miért is olyan jó érzés napozni, vagy miért van szükség némi napfényre az optimális egészségi állapot­hoz. Ámde kiderült, hogy a napfény elősegítheti a bőrrák kialakulását és a bőr idő előtti elöregedését, és a korábbi hozzáállás az ellenkező­jére fordult.

Óriási anyagi lehetőségekkel rendelkező érdekcsoportok sorakoztak fel azon kampányok mögött, amelyek arról igyekeztek meggyőzni bennünket, hogy a napfény minden esetben ártalmas, mi­vel így lehetett elérni, hogy az emberek állandóan fényvédő szereket használjanak, és rendszeresen járjanak bőrgyógyászhoz. A ránk zúdí­tott – és még ma is ránk zúduló – információ áradat idővel meggyő­zött bennünket erről a „tényről”. A bőrgyógyászok már jó negyven éve azt javasolják, hogy soha, sem­milyen körülmények között ne tegyük ki magunkat közvetlen napsü­tésnek – és ehhez újabban az Egészségügyi Világszervezet (WHO) is csatlakozott.

Ez az egyik fő oka a ma már világméretű D-vitamin-hiány­járványnak!

A félelem jól eladható, a napfény viszont nem, ezért a gyógyszergyárak soha nem tesznek említést az utóbbi kedvező hatásai­ról. Amióta kiderítették, hogyan alakul át a szervezetben a D-vitamin az UV-B-sugárzás hatására aktivált hormonná, látnunk kellett, miként szorul egyre inkább háttérbe a naplobbi.

De semmi sem lehet erősebb a tájékozottságnál. Éppen ezért tartson velünk, és vizsgáljuk meg a szervezet csodálatos D-vita­min-gyártó gépezetét. Akárhogy nézi is, ez tényleg nagy durranás lesz! Kérem, lapozzon tovább!

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.