• gyereknevelés
• gyermek

Mindennapi szabályok a gyermeknevelésben

Nagyon dicséretes, hogy igyekszünk komoly és fennkölt gye­reknevelési elvekhez tartani magunkat, ám a szülői hivatás még­sem ilyen egyszerű. Meg kell ugyanis birkóznunk a mindennapi hajszával, amely főként a gyerekek keltegetéséből, tisztába raká­sából, öltöztetéséből és iskolába furikázásából áll. Mindezt meg­tűzdeljük az egészséges ételeket dicsőítő monológjainkkal és a méregdrága sportcipő megvásárlásának szükségességét meg­kérdőjelező szentbeszédekkel.

Egyszóval úgy vélem, valamennyiünknek szüksége van néhány hasznos, mindennapi szabályra, melyek megkönnyítik a napi rutint, hatékonyabbá teszik a gyermekünkkel folytatott kom­munikációnkat, és gondoskodnak arról, hogy a gyereknevelés csupa móka és kacagás legyen – ne pedig a lehető legrosszabb eshetőségek miatti állandó rettegés.

Ebben a cikkben azokat a szabályokat gyűjtöttem össze, amelyek segítenek nekünk abban, hogy csemeténkből intel­ligens, érdeklődő és segítőkész felnőttet neveljünk – egy kis szerencsével

Hagyjuk őket kibontakozni

Nem akarok pánikot kelteni, de mire gyermekünk tizennyolc éves lesz, önállóan tevékenykedő felnőtté kell válnia, vagyis önálló döntéseket kell tudni hoznia, például arról, hogy kikkel barátkozik, hogyan alakítja ki saját életét, stb. Bizony, nem kis feladatot vállaltunk magunkra.

Ha még négyéves korában is mi etetjük, és tizennégy évesen is ellenőrizzük az iskolatáskáját, valószínűleg nagyon nehezére fog esni, hogy magáról gondoskodjon, amikor eljön az ideje. Ne csináljunk meg helyette semmi olyat, amit egyedül is el tud végezni. És ez nem csupán szobája kitakarítására és a házi feladat megírására vonatkozik (a gyerekek nyolcéves koruk után amúgy is jobban meg tudják írni a házi feladatukat, mint mi). Tízéves koruktól alkalmanként a lurkókra bízhatjuk a vacsora elkészíté­sét, még akkor is, ha így be kell érnünk néhány szelet pirítóssal. Nem árt, ha segítenek a házimunkában, és egyedül pakolják be bőröndjüket a nyaralás előtt.

De nem is ezek a legfontosabbak. Van még két másik készség, amelyet igyekeznünk kell minél előbb elsajátíttatni velük: a pénz kezelése és az önálló döntéshozatal képessége.

Pénz kezelése (zsebpénz) és önálló döntéshozatal

Ha a kezdetektől fogva mi kezeljük a gyermek összes pénzét, és csupán egy kevéske költőpénzt bízunk rá, abból semmit nem okul. Sokkal jobb megoldás, ha egy idő után átadjuk neki a ruhá­zatra fordítandó összeget, vagy csak minimális zsebpénzt folyó­sítunk, a többit pedig magának kell előteremtenie.

És persze arra is meg kell tanítanunk őket, hogy önállóan is képe­sek legyenek döntést hozni. Hagyjuk, hogy kétévesünk maga döntse el, milyen ruhát vesz fel reggel, kamaszgyerekünknek pedig engedjük meg, hogy egyedül válassza ki, melyik tantárgya­kat akarja emelt óraszámban tanulni. Rá kell szoktatni őket arra, hogy előbb-utóbb meg kell tervezniük saját életüket.

Ehhez hozzátartozik, hogy vállalniuk kell egy esetleges rossz döntés következményeit, úgyhogy ne avatkozzunk közbe, még akkor sem, ha úgy látjuk, hibát követnek el. Természetesen tanácsokkal és javaslatokkal segíthetjük a döntést – bár idősebb gyerekek ese­tében jobban tesszük, ha ezzel is várunk, amíg maguktól kikérik a véleményünket -, de semmiképpen sem kényszeríthetjük őket. Ez az ő életük. Jusson eszünkbe, hogy hamarosan egyedül is meg kell tudni állniuk a lábukon.

Hagyjuk, hadd csatangoljanak szabadon

Emlékszünk még, milyen volt, amikor a szünidőben elmentünk otthonról, és egész nap szabadon csavarogtunk úgy, hogy a szü­leink nem is tudták, hol vagyunk? És ez így is volt rendjén, mert sok olyan dolgot csináltunk, amelyről a szülők jobb, ha nem tud­nak. Búvóhelyet építettünk, botokkal kardoztunk, fára másztunk, becsöngettünk a mogorva szomszédhoz, és aztán elszaladtunk.

A gyerekeknek mindezt meg kell tapasztalniuk. A mai gyerekeknek is. A szülők viszont egyre inkább félnek őket szabadon engedni. Félünk attól, hogy fizikailag megsérülnek, de az üvegbúra alatt tar­tás sokkal súlyosabb érzelmi sérülést okoz. Az élet bizony veszélyes üzem, viszont ha a gyerekek nem tanulják meg önállóan felmérni a kockázatokat, akkor felnőttként borzasztó nehéz dolguk lesz.

Igaz, a gyerekek súlyosan is megsérülhetnek, ha a mezőn sza­ladgálnak vagy a barátaikkal lógnak a parkban. De ha soha nem hagyják el a házat, ugyanúgy leeshetnek a lépcsőn. Ki tudja, miért, de az utóbbi néhány nemzedék elveszítette azt a képes­ségét, hogy ezeket a dolgokat józanul szemlélje. Pedig a helyzet az, hogy amikor a gyerekek egyedül vannak, érzik a felelősséget, és sokkal jobban vigyáznak magukra, mert tudják, hogy mi nem tudjuk őket megvédeni.

Így sokkal többet tapasztalnak és tanul­nak. A gyerekeknek meg kell tanulniuk, milyen fára mászni, tüzet gyújtani, búvóhelyet építeni, kötélen hintázni és ruhában jól elázni. Persze időnként mindenféle sérülésekkel, horzsolásokkal, vérző sebekkel jönnek haza, de biztosan tanultak egyet s mást, aminek később hasznát vehetik.

Az aggodalmaskodó szülők gyermekei

Magamon és másokon is megtapasztaltam, milyen az, ha a gye­rekeket a manapság szokásosnál kicsit jobban szabadjára engedik, vagy éppen a biztonságuk érdekében lakat alatt tartják őket. Az aggodalmaskodó szülők gyerekei azok, akik a leginkább hajla­mosak a szorongásra, és nem állnak meg a saját lábukon, hiszen soha nem lehettek önállóak. A lazább, „hajrá, fiam!” típusú szülők gyerekei viszont magabiztosak – az önbizalom pedig elengedhe­tetlen az önálló élethez. Lehet, hogy most azt gondoljuk, kockáza­tos helyzetben az önbizalom nem éppen életbiztosítás, de ez nem igaz. Nem vakmerőségről, csak egészséges önbizalomról van szó.

Ha egy teli bögrét adunk egy kisgyerek kezébe, és azt mondjuk: „vigyázz, ki ne öntsd a teát!” sokkal valószínűbb, hogy kiönti, mintha nem szóltunk volna semmit. Az ilyesmivel csak stresszeljük a gyereket, és arra kényszerítjük, hogy a veszélyre figyeljen. Gon­doljunk inkább arra, hogy egy magabiztos gyerek nagyobb eséllyel hoz ésszerű döntéseket, mint egy félénk. Aki a széltől is óvja a gyerekét, mert biztonságban akarja tudni, igazából rontja az esé­lyét annak, hogy a gyerek magabiztos, önálló felnőtté cseperedjen.

Tanítsuk meg őket önállóan gondolkodni

Gyermekeinknek nemcsak saját döntéseiket kell meghozniuk, hanem képesnek kell lenniük önállóan gondolkodni is. Bár rettentően idegesítő, ha csemeténk vitába száll velünk, ez mégis arra utal, hogy gondolkodik, és megpróbál önálló véleményt formálni. Mi pedig pontosan ezt akarjuk elérni (igaz, talán nem éppen abban a pillanatban).

Hogyan lehet önálló gondolkodásra szoktatni a gyerekeket?

Azzal, hogy kérdéseket teszünk fel nekik. Nem számít, hogy arról faggatjuk őket, miért szeretik jobban a krikettet, mint a focit; hogyan kellene megszervezni egy százfős lagzit; mit lehetne tenni a globális felmelegedés lassítása érdeké­ben. Lényeg, hogy legyen min gondolkodniuk.

Elképzeléseiket nyugodtan megkérdőjelezhetjük. Persze semmi­képpen sem durván; elég, ha feltesszük a kérdést: „és miért gon­dolod így?” kétéves gyermekünktől megkérdezhetjük, vajon miért ugatnak a kutyák. Egy tizenkét éves kamasz már arról is elmond­hatja a véleményét, hogy szerinte reális-e a márkás sportcipők ára.

Újra és újra tegyünk fel kérdéseket. Vegyük rá őket, hogy érvel­jenek véleményük mellett, bizonyítsák be igazukat – akár vita útján is. És amikor már anélkül is elgondolkodnak a világ dol­gain, hogy nekünk kérdésekkel kellene bombáznunk őket, akkor már jó úton járunk.

Használjuk bölcsen a dicséreteket

Mi, szülők, tudjuk, hogy amennyiben jól végezzük munkánkat, gyermekeink számára a dicséretek jelentik majd az egyik legfontosabb ösztönzést. Ahogy csemeténk születésnapját is mindig megünnepeljük, ugyanígy a sikeres eredményeit sem hagyhatjuk szó (vagyis dicséret) nélkül.

Ez azért mégsem ilyen egyszerű, ugye? Hány olyan szülőt isme­rünk, aki fele olyan bölcsen sem használja ki a dicséretek ösz­tönző erejét, mint amennyire lehetne. Fontos, hogy a gyerekeket mindig a megfelelő időben, a megfelelő módon és a megfelelő dolgokért dicsérjük meg.

A „jóból sohasem elég” elve a dicséretekre nem alkalmazható. Ez nem azt jelenti, hogy szűkmarkúan kellene osztogatnunk a dicsé­reteket, hanem hogy a jutalmazásnál figyelembe kell vennünk a gyermek adott teljesítményének jelentőségét. Ha túl sok dicsé­retben részesülnek, a jutalmazás e formája elveszti jelentőségét számukra. Ha egy teljesen mindennapi dologért is megdicsérjük őket, mit teszünk majd, ha valami kiemelkedő eredményt érnek el? Ha minden kis sikert hatalmas dicsérettel jutalmazunk, a gye­rekek aggódni kezdenek, hogy előbb-utóbb csalódnunk kell ben­nük. Folyamatos szorongásra viszont nincs szükségük.

Mikor dicsérjük a gyermeket?

Végiggondoltuk már valaha, hogy mik azok a dolgok, amelyekért megdicsérjük gyerekünket? Ha mindig csak iskolai eredménye­ikért részesülnek dicséretben, jó magaviseletükről pedig sosem ejtünk szót, azzal milyen értékrendszert alakítunk ki bennük? Az igyekezet helyett inkább a győzelemért dicsérjük meg őket? Természetesen nem, hiszen szabályismerő szülők vagyunk. De sokan elkövetik ezt a hibát.

És sok szülő a jó magaviseletért sem dicséri meg csemetéit, ugyanis ezt magától értetődőnek tartja. Azonban a gyerekek szeretik, ha észrevesszük, hogy jól viselkednek. Elég, ha meg­jegyezzük, hogy „biztosan nagyon fáradt lehetsz, még­sem sajnáltatod magadat. Nagyon ügyes vagy” az ilyen elismerő kijelentések miatt legközelebb is hajlandóak jól viselkedni.

Mielőtt a szabály tökéletes ismerőinek nevezhetnénk magun­kat, még egy dolgot megjegyeznék a dicséretekről. Vajon melyik dicséretet hallaná szívesebben gyermekünk: azt, hogy „milyen szép rajz!” vagy azt, hogy „milyen szép rajz! Nagyon jól sikerült ábrázolnod a ló mozgását. Hogyan csináltad?” hacsak lehet, igye­kezzünk az általános elismerés helyett valami konkrét dicsérettel előrukkolni, amit kérdésekkel is megtoldhatunk. Ettől lesznek a gyerekek igazán boldogok.

Értessük meg velük, mi az igazán fontos

Mielőtt tovább haladnánk, ejtsünk még pár szót a dicséretről! Igaz, most már tudjuk, hogyan dicsérjük jól a gyereket, de az sem mindegy, mikor és miért dicsérjük meg. Ezen mindenkép­pen gondolkodjunk el!

Az, hogy miért dicsérjük meg a gyerekeinket, a saját értékrend­szerünkről árulkodik. A gyerekek így tanulják meg, mi az, ami az életben igazán fontos. A szülői dicséretből, akár azért kapják, mert szépek, akár azért, mert versenyt nyertek, vagy mindent rendesen megettek a tányérjukról, ösztönösen arra következtet­nek, hogy ezek a dolgok a legfontosabbak a világon. És ahogy igyekeznek rendszeresen elnyerni az elismerésünket, értékrend­jük ennek megfelelően rögzül.

A mi felelősségünk, hogy olyasmiért dicsérjük meg a gye­reket, ami az életben valóban fontos. Ha a kitűnő bizonyítvá­nyért megdicsérjük, a jó viselkedésért viszont nem, az milyen szülői értékrendről árulkodik? A mi gyerekünk a győzelemért kap dicséretet, vagy azért, mert mindent beleadott? (nyilván az utóbbiért, hiszen mi betéve tudjuk ezt a szabálykönyvet. De nem minden szülő ilyen.)

Természetesen nem kell fukarkodnunk az elismeréssel, amikor a gyerek büszkén újságolja, hogy osztályelső lett, vagy versenyt nyert – csak figyeljünk arra, hogy dicséretünk révén gyermekünk életében a valódi értékek az őket megillető helyre kerüljenek!

A dicséret az egyik leghatásosabb módja annak is, hogy saját elve­inket és értékrendünket bemutassuk és átadjuk a gyerekünknek. Ha megdicsérjük, mert sokat tett azért, hogy egy új, félénk osztály­társát befogadja a baráti kör, akkor azt erősítjük meg benne, hogy a kedvesség, a figyelmesség és mások támogatása fontos értékek. Ugyanígy működik az is, ha elmondjuk neki, milyen csodálatra méltó és bátor dolog volt, hogy a félelmét legyőzve jelentkezett a falmászó tanfolyamra, vagy ha azt mondjuk: „nem számít, hogy nem te lettél az első; láttam, hogy te mindent beleadtál!”

Szülőként persze nem árt egy kis önismeret

Minél inkább tisz­tában vagyunk a saját értékrendünkkel, annál könnyebben talá­lunk alkalmat arra, hogy dicsérettel (persze a túlzásokat kerülve), pozitív módon erősítsük meg a gyerekünkben mindazokat az értékeket – például: szorgalom, figyelmesség, önzetlenség, bátor­ság, kitartás, kedvesség -, amelyek szerintünk fontosak a sikeres és boldog élethez.

Mutassuk meg nekik, hogyan kell veszíteni

A dicséret azonban csak az érem egyik oldala. Gyerekeinknek azt is meg kell tanulniuk elfogadni, ha valamiben nem teljesíte­nek jól. Általában tisztában vannak azzal, ha valamit elrontottak, és hiába mondjuk nekik, hogy ettől nem dől össze a világ, ez a lényegen nem változtat. Szeretnék elhinni, hogy minden rend­ben van, de akkor is érzik, hogy kudarcot vallottak. Ilyenkor ne zavarjuk meg a fejüket azzal, hogy kifogásokkal próbáljuk vigasz­talni vagy mentegetni őket.

Valamit mondanunk kell a gyereknek, azt pedig nem mondhat­juk, hogy béna volt, mint ahogy azt sem, hogy csalódtunk benne. De ha a gyerek nem fogadja el a vereséget, akkor a hibáiból sem tud tanulni. Ha meggyőzzük arról, hogy tökéletesen teljesített, csak azért nem nyert, mert a világ összeesküdött ellene, azzal nagyon rosszat teszünk neki.

Legyünk diplomatikusak!

Ha véleményt mondunk a gyerek teljesítményéről, ne hazudjunk, csak legyünk diplomatikusak! Például mondhatjuk ezt (feltéve, hogy igaz): „nem voltál a legjobb, de azért nagyon ügyes voltál!” de sokkal hasznosabb, ha rávezetjük a gyereket, mit csinálhatott volna másképp, hogy még jobb eredményt érjen el.

Kezdhetjük azzal, hogy megkérjük, mondja el ő maga, szerinte hogy ment. Ez mindig jó megoldás, mert minden relatív: miközben mi azt sajnáljuk, hogy a gyerek nem lett első, őt talán kisebb dolog zavarja, például hogy nem lett dobogós, vagy valami egészen más. Nézzük a gyerek szemszögéből a dolgot, és örüljünk vele együtt annak, amit ő sikernek tart!

Ha a gyerek csalódott, kérdezzük arról, hogy szerinte miért nem ért el jobb eredményt! Ha a bírót, a tanárt, az edzőt vagy a társait hibáztatja, finoman ébresszük rá, hogy ez semmit nem old meg. Kérdezzük meg, mit tesz majd legközelebb, amikor hasonló helyzetbe kerül, de ne feledjük, hogy a gyereknek nem muszáj mindig versenyeznie. Nem minden gyerek egyformán versengő alkat, és a vereség élménye mindenkire másként hat.

Néha az a legjobb, ha a gyerek egyszerűen felhagy a versenysporttal, vagy megtanulja lazábban venni a kudarcokat, az edzést vagy a meccsek hangulatát élvezni, és nem az eredménnyel törődni. Ha viszont tényleg nyerni akar, akkor fel kell ismernie, mit tehet ennek érdekében. Keményebben kell edzenie? Ki kell magát aludnia a meccsek előtt? A technikáját kell fejlesztenie? Amint azon töri a fejét, hogy mit tehet a győzelemért, könnyebben túl tud majd lépni a kudarcélményen. Látni fogja, hogy a sikernek vannak olyan tényezői, amelyeket ő maga irányít, és megtanul ezekre összpontosítani.

Arról is érdemes beszélni a gyerekkel, hogy szerinte ki érdemelte meg jobban a győzelmet, és miért. Ha arra biztatjuk, hogy néz­zen magába őszintén, megtanulja belátni, ha a győztes joggal nyert, és felismerni, mit tanulhat a nála jobbaktól.

Legyünk tisztában a korlátok értékével

Gyerekként a világ ijesztőnek tűnik. Úgy nyújthatunk csemeténk­nek biztonságot, ha kialakítunk bizonyos szabályokat és alapelve­ket, amelyeket betartva nem érheti őt bántódás. Kiskorában igyek­szik feltérképezni a határokat, nem azért, mert mindenképpen ki akarja terjeszteni őket – inkább csak meg akar bizonyosodni arról, hogy még mindig a biztonságot nyújtó korlátokon belül van.

A szülő feladata az, hogy rögzítse a határokat

Vagyis minden egyes alkalommal, amikor a gyermek felmászik a kerítésre, lepa­rancsoljuk onnan; ha pedig nem hallgat a szép szóra, leszedjük valahogy – így szerezve érvényt a szabálynak. Ezáltal a gyerek magabiztos és nyugodt lesz, hiszen tisztában van a korlátokkal. Az állandó határok ismeretében a világot is könnyebben felfe­dezi, és érzi, hogy a szülei szeretik őt.

És ez természetesen mindkét szülőre vonatkozik (hacsak nem egyedülálló anyáról vagy apáról van szó). Nem szerencsés, ha csak az egyik szülő tartja magát a korlátokhoz, mert az össze­zavarja a gyereket. Persze az nem baj, ha a kis részletek eltér­nek – például apu mindig megengedi, hogy a gyerkőc az ölében ülve hallgassa a mesét, míg anyu azt szereti, ha a mese alatt a gyerek már az ágyban fekszik. Összességében azonban mindkét szülőnek tartania kell magát a szabályokhoz, hiszen gyermekeik így lesznek boldogok és kiegyensúlyozottak.

A megvesztegetés nem mindig elítélendő

A megvesztegetésnek igencsak rossz híre van a szülők körében. Legtöbben úgy vélik, ez a lehető legrosszabb dolog, amit egy szülő tehet. De álljunk csak meg egy pillanatra – először is defi­niáljuk, mi számít megvesztegetésnek. Tételezzük fel, hogy gyer­mekünk borzalmasan viselkedik, mi pedig felajánlunk neki egy ötszázast, ha végre megembereli magát. Nos, ez valóban meg­vesztegetés. Ettől mindenki igyekszik távol tartani magát.

És mit szólunk a következőhöz: gyermekünk éppen csodálatosan viselkedik, de azt gyanítjuk, ez az állapot nem lesz tartós. Mond­juk, bevásárolni indulnánk, vagy rá akarjuk venni, hogy csinálja meg a leckéjét, takarítsa ki a szobáját, egye meg a zöldségeket is, kapcsolja ki a tévét, feküdjön le aludni, vagy bármi olyasmire, ami ellen többnyire tiltakozni szokott. Épp ezért felajánljuk, hogy ha továbbra is jól viselkedik, jutalmat kap. Ez is megvesztegetés?

Ne aggodalmaskodjunk gyermekünk ösztönzésének mikéntjén

Amennyiben a rossz magaviselet megkezdődése előtt kerül rá sor, akkor igencsak hatékony nevelési módszer lehet. Természetesen el kell gondolkodnunk, milyen jellegű ösztönzést alkalmazunk. Ha mindig pénzt ajánlunk fel a gyereknek, akkor igen furcsa elképzelései alakulnak ki a világ működésével kapcsolatban. Az ösztönzés mértékét a teljesítendő kérés nagyságához kell igazíta­nunk. Semmiképpen se vegyünk a gyereknek több tucat új ruhát csak azért, mert a régieket szépen felakasztgatta a szekrényben.

Ideális esetben a jutalom mértéke megfelel kérésünk nagyságá­nak. Ha a gyerekek mindig jól viselkednek a boltban, vásárlás után egy kicsit játszhatnak a játszótéren. Ha reggelente hajlandóak noszogatás nélkül kikászálódni az ágyból, a lefekvés időpontját 15 perccel későbbre toljuk.

Ugye, nem feledkeztünk meg a legnagyobb jutalomról sem? Hát persze, hogy nem. Gyerekeink rengeteg dolgot „ingyen” is meg­tesznek, ha tudják, hogy ezzel kivívják elismerésünket. Nem kell több száz ösztönző módszerrel előrukkolnunk naponta, hiszen csemetéinknek legtöbbször az is elég, ha ennyit mondunk: „nagyon boldog/büszke/elégedett lennék, ha…” és persze ha megteszik, amit kértünk, ne felejtsük el megdicsérni őket.

A jó- és a rosszkedv egyaránt ragadós

A gyerek megszületésével családdá alakulunk. Már nem vagyunk sem független lények, sem meghitt pár. Egy család részévé válunk. És egy családban mindenki mindenkivel kapcsolatban van. Vagyis folyamatosan befolyásoljuk egymás hangulatát. Vannak olyanok, akiknek nem okoz gondot, hogy még akkor is megőrizzék jó kedélyüket, amikor körülöttük mindenki őrjöng, ám az emberek többségét nagyban befolyásolja a többiek hangulata.

Szabályismerő szülőként tudnunk kell, hogy a család hangula­táért mi vagyunk a felelősek. Persze nem azt akarom mondani, hogy ha valaki épp szomorú, az feltétlenül a mi hibánk. Viszont ha mindenki apátiába süllyed, vagy ordítozni kezd a többiekkel, akkor nem vezet sehová, ha arra várunk, hogy majd valaki hama­rosan úgyis abbahagyja a siránkozást, ordítást, duzzogást vagy veszekedést. Ha úgy véljük, valakinek végre normális hangne­met kellene megütnie, hogy helyreálljon a béke, akkor jobb, ha magunkra vállaljuk ezt a feladatot.

A gyerekek nem értik meg, hogy a hangulat ragadós

Fogalmuk sincs arról, hogy azért vagyunk olyan feszültek, mert kikészítettek minket a munkahelyünkön. Persze nekiállhatunk elmagyarázni nekik, de évekbe telik, mire ezzel a módszerrel eredményt érünk el. Ha a gyerekeknek rossz kedvük lesz, borzasztóan viselked­nek – még akkor is, ha tudják, hogy ezzel a mi hangulatunkat is elrontják. „majd én megmutatom nekik” – gondolják csemetéink. Ezt a viselkedést csakis egy felnőtt akadályozhatja meg – és ez a felnőtt a szülő.

Nos, a következő tagadhatatlan tényt sajnos nem szívesen vesszük tudomásul: a gyerekeikkel gyakran ordítozó szülők csemetéi is valószínűleg sokszor fognak ordítozni. Ugyanígy a duzzogásra hajlamos szülő gyerekei duzzognak, a siránkozó szülők cseme­téi pedig siránkoznak. Persze nem állandóan, de sokkal gyakrabban, mint ahányszor maguktól tennék.

Az is megtörténhet, hogy a gyerekek – személyiségüktől függően – a másik végletbe esnek, és ahelyett, hogy dühbe gurulnának (mint mi), idegesek lesznek, vagyis – a pszichológusok megfogalmazásában – nem tudják majd megfelelően kifejezni haragjukat. Ha azt szeretnénk, hogy csemetéink éretten kezeljék hangulatváltozásaikat, nekünk kell ebben példát mutatnunk. Így befolyásolhatjuk a gyerekek kedvét, és segítünk nekik úrrá lenni hangulatingadozásaikon. És ezáltal saját hangulatunk is rózsás lesz.

Étkezési szokásaikat egy életre meghatározzuk

Eszemben sincs előírni, miket adjunk enni a gyereknek, hiszen magam sem tudom. Mindenkinek magának kell eldöntenie, hogyan tud a legmegfelelőbb módon gondoskodni a gyerme­kek élelmezéséről, és szerencsére számos egészséges étrendből választhatunk. Persze el kell kerülnünk a kevésbé egészségeseket (mint például a fánkot, sajnos).

Bármilyen ételt adjunk is gyermekeinknek, az általunk kialakí­tott étkezési szokásokkal később majd nehezükre esik szakítani. Vagyis olyan szokásokat kell elsajátítaniuk, amelyeket megtartva felnőttként is egészséges életet élhetnek.

Étkezési szokások régebben…

Gyerekkoromban az étkezési szokások igencsak eltértek a mai­aktól. Arra neveltek például, hogy mindent megegyek, ami a tányéromra kerül. Fel sem állhattam az asztaltól, amíg az utolsó morzsát el nem tüntettem. Ez még rendben is volt, amíg kicsi vol­tam, és az adagok sem voltak nagyok. Ám ahogy idősödtem, az adagok is növekedtek, ami nem tett jót a súlyomnak. Később sem tudtam semmit a tányéromon hagyni, pedig akkor már szeret­tem volna lefogyni. Én már megengedem a gyerekeknek, hogy csak annyit egyenek, amennyit maguknak szednek, és ha még ezt sem bírják megenni, természetesen meghagyhatják.

Vajon megfelelő szokásokra tanítjuk a gyerekeket? Némelyikünk olyan szerencsés, hogy gyermekének sosem lesz egészségügyi vagy súly problémája a rossz étrend miatt. Lehet, hogy az egyik gyereknek egészen más szokásokra van szüksége, mint a töb­binek. Persze a fentieknél vannak sokkal jobb módszerek is a helytelen étkezési minták elkerülésére. Én sem vagyok tökéle­tes. A lényeg, hogy igyekezzünk a lehető legegészségesebb szo­kásokat rögzíteni a lurkókban.

Kommunikáljunk a gyerekkel

Szülőként nagyon könnyű abba a hibába esni, hogy a gyerekeket kihagyjuk a társalgásból. Még kicsik, és úgysem értenék meg. Később már nem akarunk változtatni a remekül működő rend­szeren, hiszen csak komplikáltabbá válna minden. A megfelelő kommunikáció azonban – jó esetben – a gördülékenyen működő, összetartó család kialakításának egyik legfontosabb állomása.

Miféle kommunikációról van szó?

Nos, lássunk néhány pél­dát. Vajon mindig megmondjuk előre a gyerekeknek, ha ven­déget várunk? Természetesen igen, ha olyan valakiről van szó, akit csemetéink nagyon szeretnek. De mi van azokkal, akiket nem is ismernek? Vajon a kocsiba beülve mindig felvilágosítjuk a csemetéinket arról, hogy épp hová megyünk? Nekünk egyértelmű, de nekik nem.

Arról se feledkezzünk meg, hogy a kommunikáció kétoldalú dolog

El kell mesélnünk a gyerkőcöknek, hogy mi fog történni (és-miért), de utána nem árt kikérni – és meghallgatni – az ő véleményüket is. Mindig megkérdezzük a gyerekeket is, hogy hova szeretnének nyaralni menni? A tinédzserkorúak nyilván már külön kérés nélkül is felvázolják saját álláspontjukat, de mi van a hat-hét évesekkel?

És kikérjük a gyerekek véleményét, amikor új kocsit akarunk venni? Persze attól még nem fogunk Lamborghinit venni, mert nekik az tetszik, ám érdemes lehet meghallgatni, ők milyen tényezőket vennének figyelembe az autó kiválasztásakor. Legyen nagy hely hátul? Tetőcsomagtartó a szörfdeszkának? Napfénytető? Ha min­denkinek kikérjük a véleményét, a végén mindannyian sokkal elégedettebbek leszünk a döntéssel.

A gyere­keknek nagyon sokat számít, ha úgy érzik, bevonják őket a család életébe, vagyis teljes jogú tagjai a családnak. És bizony gyak­ran nagyon jó meglátásaik vannak. Tele vannak hasznos – néha kisebb módosításokra szoruló – ötletekkel, melyek magunktól sosem jutnának eszünkbe.

A célok legyenek egyértelműek

Munkahelyünkön tapasztalhatjuk, hogy jó, ha határozott célok felé haladunk, mert így tudjuk, mit várnak el tőlünk, és úgy érez­hetjük, a főnökünket érdekli a teljesítményünk. Ha ez igaz, akkor vajon miért mondjuk azt a gyermekeinknek: „legyen rendesebb a szobád!” vagy „gyakrabban takarítsd ki a nyúlketrecet!”, vagy „ne tölts annyi időt a számítógép előtt!”

A fenti utasítások megfogalmazása azt sugallja, hogy nem is iga­zán érdekel minket az adott kérdés. Melyik tűnik meggyőzőbbnek: „ne tölts annyi időt a számítógép előtt!” vagy „naponta maxi­mum két órát számítógépezhetsz!” és vajon melyiket könnyebb a gyerekben tudatosítani?

Néha nem is próbálunk világosan fogalmazni, gyakran pedig végig sem gondoljuk, hogy gyermekünk vajon tudni fogja-e, mit kérünk tőle. A „gyakrabban takarítsd ki a nyúlketrecet!” felszólí­tás számunkra talán teljesen egyértelmű, a gyereknek azonban elképzelhető, hogy fogalma sincs arról, pontosan mit is várunk. Vajon mit jelent a „gyakrabban”? Hetente vagy havonta egyszer? Ha kétszer egy héten kicseréljük a szalmát, akkor a fűrészport elég kéthetente cserélni? Egyértelmű utasításokat kell adnunk, ha azt szeretnénk, hogy gyerekeink motiváltak legyenek, eleget tegye­nek a kéréseknek, és érezzék, hogy tényleg odafigyelünk rájuk.

Ne nyaggassuk a gyereket!

De hogyan vegyük rá bármire is a csemetéinket, ha nem nyag­gatjuk őket? Nos, a nyaggatással együtt jár a feszült hangnem, és valójában ez az, ami az egészet lehangolóvá teszi. És amikor a nyaggatás igazán rémessé válik – ez olyan, amit mindenkép­pen kerülnünk kell -, akkor már nem a gyerek tetteit kritizáljuk, hanem őt magát. Vagyis a „nem csuktad be az ajtót” vádja még elfogadható, ám a „sosem csukod be az ajtót” már a nyaggatás kategóriájába tartozik. Még rosszabb, ha személyiségük miatt bántjuk őket (például „sosem figyelsz oda másokra” vagy „két­balkezes vagy”). Ezután csak még figyelmetlenebbek és kétbalkezesebbek lesznek – amiért nem is hibáztathatjuk őket.

Semmi szükség arra, hogy ingerült vagy sértő hangnemet hasz­náljunk

Elég, ha egyértelmű utasításokat adunk, és előre tisz­tázzuk, mi történik, ha csemeténk nem tesz eleget kérésünknek. Mondjuk így: „légy szíves, csináld meg a leckédet. Ha nincs készen hatra, kikapcsolom a számítógépet.” ezután csendben várunk hatig, majd megnézzük, elkészült-e a lecke, és ha nem, tényleg kikapcsoljuk a gépet. Ha mindig ezt a módszert követjük, csemetéink komolyan veszik kéréseinket.

Még egy dolgot érdemes megjegyeznünk a nyaggatással kapcso­latban. A gyerekek számtalan feladatot el tudnak végezni egye­dül, azt azonban nem várhatjuk el tőlük, hogy mindig minden maguktól jusson az eszükbe. Tehát ne nyaggassuk csemeténket azért, mert megint elfelejtette megetetni a hörcsögöt. Inkább fog­juk fel úgy, hogy a gyerek feladata a hörcsög etetése, és a mi dolgunk, hogy erre mindig emlékeztessük. Persze így kell valaki, aki minket figyelmeztet a feladatunkra.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.