Babaápolás

Dolgozni vagy nem dolgozni?

Nem mindig elhatározás kérdése, hogy egy nő szülés után visszamegy-e dolgoz­ni. Különféle – anyagi, előmeneteli, tár­sadalmi – kényszerhelyzetekben sok anyá­nak nincs más választása. Akinek viszont van, az nehéz döntés előtt áll. A gyerek­pedagógusok véleménye megoszlik, ezért nem sok támpontot adnak. Egye­sek szerint nem baj, sőt akár jót is tehet, ha az anya visszatér az állásába, a gyerek pedig bölcsődei környezetbe kerül. Má­sok éppoly szilárd meggyőződése szerint a kisgyerek megsínyli, ha mindkét szülő állásban van, egyiküknek tehát a gyerek hároméves koráig legföljebb félállást sza­bad vállalnia.

A tudományos kutatások sem segí­tenek igazán

Az eredmények ellentmon­dásosak, főleg mivel ilyesfajta vizsgála­tokat sem lefolytatni, sem kiértékelni nem könnyű. (Miből lehet megítélni, milyen hatást gyakorol a gyerekre az, ha az anya munkába jár? Vagy ha nem dol­gozik? Mely hatásokat kell vizsgálni? Melyeket lehetetlen számszerűsíteni? Vannak-e előre nem látható következmé­nyek? Milyen korán vagy későn, esetleg csak felnőttkorban fognak jelentkezni a problémák?) Ráadásul a vizsgálatok sem elég tárgyilagosak. Az eredménye­ket a kutatók elfogultsága is befolyásol­hatja. Ritkán fordul elő, hogy teljes ké­pet kapnánk.

Az anya munkába járásából fakadó távlati hátrányokra, előnyökre vonatko­zó bizonyítékok hiányában a döntés sú­lya kizárólag a szülőket terheli.

Ha fog­lalkoznunk kell a gondolattal, tegyük fel magunknak a következő kérdéseket:

Fontossági sorrend: Gondoljuk át ala­posan, mi a legfontosabb az életünkben, írásban állítsuk sorrendbe, amit fontos­nak tartunk. Például a gyerek, a család, a hivatás, az anyagi biztonság, a kényel­mes élet, a szabadság, a tanulás stb. – le­het, hogy a mellettünk lakó szomszéd­asszony vagy az íróasztalunk túloldalán ülő kolléganő listáján egészen más szere­pelne. Ha a fontos dolgok listája elké­szült, gondoljuk át, hogy a lista élén álló tételek szempontjából mi lenne jobb: ha visszamennénk dolgozni, vagy ha otthon maradnánk?

Milyen főállású szerep illik hozzánk a legjobban? Az hozza ki belőlünk a leg­többet, ha otthon vagyunk a gyerekkel? Vagy a bezártság türelmetlenné, ideges­sé tesz? Képesek leszünk-e otthon hagy­ni a gyerek gondját, amikor dolgozunk, illetve a munkahelyünkön hagyni az ottani gondokat, mikor hazamegyünk? Vagy ha meg kell osztanunk magunkat, egyik helyen se leszünk képesek jól tel­jesíteni?

Hogy viselnénk, ha más vigyáz a gye­rekre?

Úgy érezzük, senki nem tud vele úgy törődni, mint mi? Vagy nincs kétsé­günk afelől, hogy találni fogunk (esetleg máris találtunk) olyan személyt (vagy cso­portos felügyeletet), akire munkaidőben nyugodtan rábízhatjuk a babát?

Hogyan fogjuk fel, ha lemaradunk néhány fontos lépcsőfokról?

Fogjuk-e bánni, hogy csak másodkézből szerzünk tudomást arról, amikor a gyerek először nevet, önállóan felül, négykéz­lábra áll, mászni kezd, járni kezd, mert éppen dolgoztunk? Vajon rá tudunk-e hangolódni a gyerek kimondatlan kéré­seire, érzéseire, ha csak az estéket és a hétvégéket töltjük egymással? A dolgo­zó anyák ugyanolyan szoros kapcsolatot tudnak kialakítani a gyerekükkel, mint akik otthon maradnak. Bármennyire megszereti a gyerek a bébiszittert, az any­ja helyét senki nem veheti át a szívében.

Mennyi erőd van?

Rengeteg testi-lelki erő kell hozzá, hogy az ember a gyerek­kel keljen, “munkakész” állapotba hozza magát, majd miután egész nap dolgo­zott, ismét a gyerek, az otthon és a házastársa rendelkezésére álljon (bár az otthon maradáshoz is sok energiára van szükség). Másrészt sok nő – főleg ha szereti a munkáját – úgy érzi, mintha munkaidőben szinte megfiatalodna, mintha kimenőt kapott volna hazul­ról, és éppen ennek köszönhető, hogy délután frissen, tettre készen tud hoz­zálátni a gyereknevelés merőben más teendőihez.

Arra is kell azonban gon­dolni, hogy a kétkeresős kisgyerekes családokban az energia hiányát elsősor­ban a házastársak kapcsolata szenvedi meg. Ha visszamegyünk dolgozni, ennek a kapcsolatnak az ápolásával is törődnünk kell.

Mennyire vesz bennünket igénybe a munka és a gyerek?

Ha könnyű a munkánk, a gyerekünk pedig egy angyal, az ilyen párosítás viszonylag könnyen kezelhető. Ha se a munkánk, se a gye­rekünk nem könnyű, vajon képesek leszünk-e minden áldott nap megbir­kózni velük? A teherbíró képesség se mindegy; vannak nők, akik teher alatt nőnek, mint a pálma.

Elég segítséget várhatunk-e a férjünk­től vagy mástól, ha visszamegyünk dolgozni?

Egyedül egyetlen anya sem képes mindent vállalni, ez el se várható tőle, függetlenül attól, hogy dolgozik-e valahol vagy sem. Hajlandó lesz-e a férjünk kivenni a részét (értsd: vállal­ni a felét) a gyereknevelés, a bevásárlás, a főzés, a takarítás, a mosás feladataiból? Megengedhetjük-e magunknak a fizetett segítséget, hogy részben levegye rólunk a terhet?

Milyen az anyagi helyzetünk?

Kerese­tünk nélkül a család megélhetése kerül­ne veszélybe, vagy csak néhány extráról kellene lemondani? Min lehetne takaré­koskodni, hogy ne okozzon különösebb gondot, ha nincs jövedelmünk? Ha visszamennénk dolgozni, a fizetésünk hány százalékát emésztenék fel a bejárással kap­csolatos költségek (ruházkodás, közlekedés, gyerekfelügyelet)? Az összesítés­ből még az is kiderülhet, hogy nem éri meg bejárni egy munkahelyre.

Mennyire rugalmas a munkakörünk?

Kapunk-e szabadságot, ha a gyerek vagy a bébiszitter megbetegszik? Lehet-e kés­ni vagy korábban eljönni, ha otthon va­lami történik? Hosszú-e a munkanap, kell-e hétvégén dolgozni és/vagy utazni? Akarunk-e hosszabb időt a gyerektől tá­vol tölteni?

Milyen következményekkel járna a pályafutásunkra, ha nem mennénk vissza dolgozni? Kihagyás után nem mindig lehet ott folytatni, ahol az em­ber abbahagyta. Ha attól félünk, hogy magunk is ilyen sorsra jutunk (bár mun­kába állás után sok nő félelme alapta­lannak bizonyul), hajlandók vagyunk-e vállalni ezt az áldozatot? Milyen módon tudnánk lépést tartani a szakmával, amíg otthon maradunk, és nem dolgozunk fő­állásban?

Nincs köztes megoldás?

Egyszerre nem lehet két lovat megülni, de valamilyen ügyes kompromisszummal megpróbál­hatjuk mindkettőből kihozni a legjobbat. Sok lehetőség kínálkozik aszerint, milyen szakmával, gyakorlattal rendelkezünk. Bármire essék a választásunk, óhatatla­nul hoznunk kell valamennyi áldozatot!

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.