• életmód

A kívánt célok elérése

Vannak emberek, akik évekig lottóznak, és egy napon tényleg elviszik a főnyereményt. Ám az álmaiktól eltérően a sok pénz nem teszi őket boldogabbá és elégedettebbé az életben. Sok ember a hazájától távol keres új otthont, hogy nagy kalandot vagy új életet találjon – és két év múlva megtörve jön vissza. Bennük és sok más emberben közös, hogy bár el akartak érni valamit, nem tudják pontosan, hogy tulajdonképpen mi az, amin változtatni szeretnének.

A mi egészségtervünk, a „táplálkozás átállítás és több mozgás” is egy nagy terv, amely csak egyértelmű kívánságokkal és döntésekkel, pontos előkészítéssel, világos célokkal, jó kedéllyel és kitartással vihető véghez. Legyen az házépítés, költözés vagy világ körüli út: minden nagy dolgot meg kell tervezni. Vagy ahogy egyszer Mark Twain mondta: „Aki nem tudja, hová akar jutni, az ne csodálkozzon, ha egészen más világba érkezik.”

Utazás kívánságországba

Van egy egyszerű trükk, amely megkönnyíti, hogy megtaláljuk céljainkat a „táplálkozásátállítás és több mozgás” projektünknél: képzeljük el, hogy hosszú útra szeretnénk menni, egy olyan országba, ahol minden vágyunk valóra válik. Ebben az országban szeretnénk maradni, és örökké ott élni.

Kívánságországok léteznek

Tényleg vannak kívánságországok. Ott élnek a sikeres emberek, akik megvalósítják az álmaikat és a vágyaikat. Emberek, akiket a többiek irigyelnek a sikerük miatt. Mint például Karl Lagerfeld, aki évek óta folyamatosan divatot teremt, vagy a sikeres írónő, Isabel Allende, aki az első bestsellerét esténként a konyhaasztalnál kézzel írta. Számtalan és teljesen különböző kívánságország létezik, és mindenki elutazhat a saját kívánságországába, hogy ott éljen. Sajnos ezt kevesen teszik meg.

Sok ember ugyanis:

• nem ismeri a vágyait,
• annyira határozatlan céljai vannak, hogy ezeket soha nem érheti el,
• fél nekivágni az útnak, mert túl nagynak tűnik a feladat, és ezért azt hiszi, hogy ezt az akadályt nem tudja leküzdeni.

Ezt a célt el tudjuk érni, csak meg kell tenni a megfelelő előkészületeket. „Szeretnék egy kilót fogyni” – ez jól hangzik, de az egészségtervünk céljához képest ugyanolyan határozatlan, mint amilyen „Amerika” a szünidei utazás céljának.

A táplálkozási és a mozgási viselkedésünk olyan, mint egy hatalmas nemzet, amely sok kis államból tevődik össze, s ezek úgy illeszkednek egymáshoz, mint egy kirakójáték darabjai. Egyetlen részt sem lehet megváltoztatni anélkül, hogy ne változtatnánk meg egyúttal a többit is. Ezért egészen világos elképzelésre van szükségünk arról, hogy milyen változtatásokat tervezünk. Nem elég az az elhatározás, hogy kevesebbet eszünk.

Hová utazzunk?

Ahhoz, hogy nekivághassunk az útnak kívánságaink országába az egészségtervünkért, először is természetesen tudnunk kell, milyen vágyakat szeretnénk megvalósítani. És egészen konkrét célokra van szükségünk, mert csak ilyeneket lehet elérni. Minden utazás kudarccal végződik, ha azzal a céllal indulunk el, hogy „Amerikába szeretnék menni”. Amerika hatalmas, és a cél túlságosan pontatlan. Másképp fest a dolog, ha New Yorkba, egy nemzeti parkba vagy egy meghatározott szállodába szeretnénk menni.

Az evés több lehet csak evésnél

Az evés sokkal több pusztán táplálékfelvételnél, amely tetszés szerint növelhető vagy csökkenthető. Az evés szilárdan rögzült az életünkben, és az emberi lét minden területét érinti. A testnek táplálékra van szüksége ahhoz, hogy létezhessen. Hogy mit eszünk, azt a kultúrában sajátítottuk el. Az evés közvetlenül hat a pszichére, ugyanakkor szociális dolog, mert összeköti az embereket. Az evés sok szükségletet kielégít, megvigasztal, hat a stressz ellen, biztonságot teremt.

Alapvető tanulási programok raktározták el, hogy mit eszünk szívesen, és mit nem szeretünk, mi ízlik, és mi nem. Az ízlelőidegek pedig egy kulturálisan elsajátított ízléshez igazodnak. A bioprogramok az akaratunktól függetlenül elegendő táplálék-utánpótlást követelnek azáltal, hogy éhséggel kínoznak minket. Mindezzel szemben csupán azt a határozatlan célt tudjuk szembeállítani, hogy „néhány kilót fogyni szeretnék”. Beláthatjuk, hogy egy ilyen hatalmas projekt ezzel a bizonytalan kívánsággal nem működhet.

A mókustechnika

Ne csüggedjünk, forduljunk tanácsért a mókusokhoz. A mókusoktól ugyanis rengeteget tanulhatunk, ha arról van szó, hogyan kell egy nagy tervet megvalósítani. Ahhoz, hogy felhalmozzák a téli készleteiket, sokszor nagy mogyoróhegyeket kell elszállítaniuk. Soha nem pazarolnak energiát arra az értelmetlen próbálkozásra, hogy az MVSE – vagyis a „Mindent vagy semmit elv” – szerint az összes mogyorót egyszerre el akarják vinni. Mogyoróról mogyoróra viszont még a legnagyobb mogyoróhegyet is eltüntetik.

És mire észbe kapunk, minden rendbe van téve, és jól el van tárolva – minden stressz és probléma nélkül. Sikerük titka nyilvánvaló: konkrét feladatuk van, kiválasztják az egyetlen járható utat, és elszántan követik, míg el nem érik a céljukat.

Mogyoróról mogyoróra

Az emberek többnyire ostobábban viselkednek a mókusnál. Megpróbálnak mindent az MVSE szerint egyszerre legyőzni – és szinte mindig önmaguk túlbecsülése miatt buknak el. Ezen a legmodernebb világban sem változtathatunk: a nagy célokat csak akkor érhetjük el, ha rászánjuk a hozzá szükséges időt. Csak mogyoróról mogyoróra, azaz lépésről lépésre valósíthatjuk meg terveinket. Ezért az egészségtervünk megvalósításához szinte az az ideális, ha a mókusok sikertechnikáját követjük:

1. Azokat a célokat, amelyeket el szeretnénk érni, egészen konkrétan határozzuk meg.
2. Válasszunk egy járható utat, hogy az egész hegyet mogyoróról mogyoróra legyőzzük.
3. Minden kísértés ellenére mindig csak egy mogyorót vigyünk el, és csak utána a következőt.
4. Következetesen haladjunk ezen az úton, míg a célhoz nem érünk.

Kezdetben lesznek még nehézségeink ennél az eljárási módnál, mert nálunk az MVSE gondolkodásmódja dominál, és túl sokat szeretnénk egyszerre. Ám minél többet érünk el a kisebb céljaink közül, annál kisebb lesz a hegy, és annál könnyebben fog menni a kis lépések útja.

Az egészség a fejben kezdődik, élet a diabétesszel

Mogyoróról mogyoróra elhordani a hegyet. Nem lehet megspórolni az utat, de kiválaszthatjuk a legrövidebb utat a start és a cél között – és így kiküszöböljük a kerülőket. Ha cukorbetegeket kérdezünk, hogy mi a legnagyobb vágyuk, amit meg szeretnének valósítani az egészségtervükben, mind egyetértenek: azt szeretném enni, ami ízlik, és nem akarok éhezni. És senki sem szeretné fitneszteremben lestrapálni magát, vagy órákig izzasztó sportot űzni. Ugyanakkor mind készek arra, hogy tegyenek valamit az egészségükért. Szeretnék ellenőrzés alatt tartani a vércukorértékeiket, és összességében újra egészségesebbé, fittebbé és karcsúbbá akarnak válni.

A vágyak valóra válnak

Összegezve, a cukorbetegek kívánságai és velük együtt a hosszú távú céljaik (és valószínűleg a mieink is) négy fő pontban tisztázhatók:

• Mindent ehessünk, ami ízlik, és mindig lakjunk jól.
• Ne kelljen fizikailag kínozni magunkat.
• Rendben legyen a vércukorszint.
• Karcsúbbak, mozgékonyabbak és fittebbek legyünk

Első ránézésre úgy tűnik, mintha ezek a célok ellentmondanának egymásnak. Ez azonban nem a célok hibája, hanem az, hogy még mindig az ismert MVSE-ben gondolkodunk. Az egész mogyoróheggyel ugye nem bírunk egyszerre, akárhogy is szeretnénk. Ám, ha szemenként visszük a mogyorót, és „nálunk van a labda”, életünk hátralevő részében korlátozás nélkül élhetünk a vágyaink szerint.

Enni, ami ízlik

Amivel véghez vihetjük az elhatározásunkat, az az ízlésünk lassú változása. Az ízlésről remekül lehet vitatkozni, vagy nagyon is harsányan egyetérteni. A rendkívüli sokféleség ellenére az ízlésünk jellege nagyon is európai. Minden ember egy ízléskultúrába született, vele nőtt fel, és azt felnőttként az élete szilárd alkotójának tekinti, ezért a legtöbben meg vannak győződve arról, hogy az ízlésük nem változtatható. Szerencsére ez nem igaz. Az ízlésünket ugyanis tanultuk. És minden, amit megtanultunk, újra tanulható és átalakítható.

Ízléskultúra

Szereti az édességeket, a sült krumplit és a süteményt? Már a sült krumpli vagy a sült hús gondolatától összefut a szájában a nyál? Minden ember a saját kultúrkörének a tipikus táplálkozási viselkedését sajátította el, sokunk ízlelőidegei a cukorhoz és a zsírhoz mint ízképviselőkhöz szoktak hozzá. Ha Kínában nőttünk volna fel, akkor elsősorban a rizs, a zöldségek és a fiatal kutya húsa ízlene; és ha Thaiföldön töltöttük volna a gyerekkorunkat, a kedvenc ételeink olyan csípősen lennének fűszerezve, hogy az európai embereknek könnyezne a szemük. Hogy mi ízlik, és mi nem ízlik, azt a világ minden kultúrájában minden gyereknek megtanítják. És senkinek sincs esélye védekezni ellene. Erről a fajfenntartás programjai gondoskodnak.

Ami jót tesz, az ízlik

Az emberiség túlélését mindmáig alapvető tanulási programok biztosították. A pszichológiában ezt kondicionálásnak is nevezik. Mindent kerülni kell, ami kellemetlen – mindent meg kell ismételni, ami kellemes. Ez a táplálkozásnál egy fontos tanulási program, mert a táplálékot így gyorsan feloszthatjuk fogyaszthatóra és fogyaszthatatlanra. Őseinkhez hasonlóan ezért mi is olyan dolgokat eszünk szívesen, amelyeket kellemes érzésekkel kapcsolunk össze, és nem szeretjük azokat a dolgokat, amelyek kellemetlen emlékeket idéznek bennünk.

A szükséglet áll elöl

Szükségletek nélkül az emberek nem cselekednének, mivel minden tevékenységünk és cselekvésünk a szükségletek kielégítéséhez igazodik. Mivel rengeteg szükséglet van, elég rendesen mozgásban tartanak. És mivel nem lehet mindet egyszerre kielégíteni, eltérő erősséggel érzékeljük őket, és egyszer jobban, másszor kevésbé motiválnak cselekvésre. Az éhség és a szomjúság csillapítása az ember alapvető szükségleteihez tartozik. Ezek garantálják az egyes emberek és az emberi faj életben maradását, és emiatt annyira a középpontban állnak, hogy mindig ezeket kell először kielégíteni. A fenti címhez képest egy kicsit másképpen: senkin sem segít egy Porsche vagy akárcsak szerényebb vágyak, ha kínzó éhség gyötri, és nincs tető a feje fölött.

Az éhség motivál

Az éhség az egyik legnagyobb erő, mely az embereket cselekvésre ösztönzi. Már az őseinket is leűzte a fákról, és arra kényszerítette őket, hogy rájöjjenek a földművelés lehetőségére. Az éhség volt a hajtóerő, amikor megszelídítettek és háziasítottak állatokat. Az éhség ugyanis erősebb a félelemnél. Az éhség olyan erős negatív érzéssé fejlődhet, hogy eluralkodik az egész emberen, minden értékét hatályon kívül helyezi, és a közösségi embert bestiává változtatja.

Az ínycsiklandó falatok bevésődnek

Az éhséget senkinek sem kell tanulnia, de hogy milyen táplálékkal csillapítható, azt megtanuljuk – méghozzá a kondicionálással. Minden kultúrában tudatosan táplálják a gyerekeket. Megtanulják életük első napjától kezdve, hogy az éhség negatív érzése kellemes érzésben oldódik fel, ha megeszik, amit a szüleik adnak nekik. A gyerekeket ezenkívül a világon mindenhol megdicsérik a szülők, ha jól esznek. Ilyen módon minden ember megtanulja összekötni az evést a pozitív érzésekkel, azokat az ételeket pedig különösen szereti, melyeket kiskora óta ismer.

A kondicionálást bizonyos ínycsiklandó falatokra az életünk folyamán mindig megerősítjük, és átvisszük a hasonló élelmiszerekre. Aki szereti a sült krumplit, az a hasábburgonyát és a burgonyaszirmot is szívesen megeszi. Aki csokoládéra kondicionálódott, az szereti a pralinét és a kakaós kuglófot. És az ízlelőidegek napi edzése a mindig azonos élvezetekkel végül oda vezet, hogy úgy gondoljuk, mindig is egészen meghatározott ízlésünk volt. Pedig csak kora gyermekkorunk óta arra tanítottuk az ízlelőidegeinket, hogy néhány dolgot szeressünk, másokat viszont nem.

A bioprogramok is beleszólnak

A bioprogramok szintén jelentős mértékben beleszólnak a kondicionálásba. Mindenkinek összefut a nyál a szájában, ha megérzi és meglátja a kedvenc ételét. Az ízlelőidegek beállnak a jól ismert élményre, a gyomor felkészül az emésztésre, és az agyból jelentést kap a hasnyálmirigy, hogy hamarosan munkája lesz. Minden készen áll a finom étel feldolgozására, melyet most el fogunk fogyasztani. Ha a kedvenc ételünket esszük, minden sejtünk elégedett, és jól érezzük magunkat.

Az egészséges nem ízlik

A fajfenntartás alapvető programja nem csak arra vonatkozik, hogy megismételjünk minden kellemes dolgot, hanem arra is, hogy minden kellemetlent kerüljünk. Emlékszik az utolsó fogyási kísérletére? Állandóan kellemetlen éhség kínozta, ingerlékennyé és elégedetlenné tette. És ráadásul semmi nem ízlett. A negatív kondicionálás klasszikus esete: a gyümölcs és a saláta nem ízlik, nem laktat, kellemetlen, és ezért kerülendő. így néz ki az egyszerű képlet, melyet minden diétánál megtanulunk.

És mivel az ember a tanulással szerzett tapasztalatokat képes vonatkoztatni, minden diétával saját magunkat kondicionáljuk arra, hogy semmi sem ízlik, ami a legtágabb értelemben az „egészségesek” közé sorolható be. Ekkor aztán akármit is sugall a logika, mert az a meggyőződés, hogy az egészséges étel kellemetlen, és kapcsolatban áll az éhséggel, mélyebben gyökerezik. Az éhség ugyanis alapvető szükséglet, mely erősebben motivál cselekvésre, mint a dicséret – sőt, még erősebben, mint az a vágy, hogy újra egészségesek legyünk.

A mozgás öröm

A másik nagy mogyoróhegynél, melyet lépésről lépésre kell megközelíteni, arról van szó, hogy több mozgást viszünk az életünkbe. Persze, senki sem szeretné kínozni magát, csakhogy az emberek tulajdonképpen szívesen mozognak. Már a csecsemők is állandóan mozgásban vannak, a kisgyerekeket pedig sokszor szinte lehetetlen megfékezni és nyugton tartani. A testi aktivitás öröme a felnőtteknél sem veszett el, csupán eltemették, és újra napvilágra kell hozni. Az aktivitás örömét pedig kímélő bioprogram temette el, mely a testet a túlterheléstől védi, és a „zsíros időkben” készleteket raktároz, hogy csúcsteljesítmények vagy éhínség esetén elegendő tartalékunk legyen.

És mivel a bioprogram csak akkor tud raktározni, ha az izomsejtek lehetőleg kevés glükózt és zsírt égetnek el az erőműveikben, gondoskodik róla, hogy az ember, amennyiben nem égetően szükséges tevékenykednie, lehetőleg keveset mozogjon. A kitartó testmozgás kényszere és szükségessége sajnos a modern technikának köszönhetően elmúlt. A modern embereknek már a minimális testi program is elég. Már csak a szürkeállományunk kis sejtjeinek kell csúcsteljesítményt nyújtaniuk.

A fogócskából a pamlagra

A legtöbb ember idővel elfelejtette a testmozgás nyújtotta örömet. A normál testsúlyú gyerekeknek ugyanis se nem megerőltető, se nem izzasztó órákon keresztül szünet nélkül játszani, mondjuk vadul fogócskázni. Legkésőbb az iskolában ennek vége. Ott kezdődik az élet komolysága. És ezt azt jelenti: most már hosszú ideig csak nyugodtan kell ülni, és a fejünket megerőltetni. A mozgás a tornaórára korlátozódik, mely többnyire a sportteljesítményt célozza meg, és már nincs benne szórakozás.

A mozgás örömének legutolsó szikrája legkésőbb a pubertás idején elvész. Mindenki, aki „menő” akar lenni, olyan hanyagul mozog, mint az istenített sztárok a vörös szőnyegen, és nem igen hajlandó izzadt hajjal futni a környéken. A testet addig kényszerítjük mozdulatlanságra, míg lusta és rest nem lesz, és már csak a legszükségesebbet tudja elvégezni.

A túlbecsülés frusztrációhoz vezet

Ha a sporteszközgyártók forgalmának adatait és a fitnesztermek tagjainak a számát nézzük, akkor például a németeknek a sportolók nemzetének és a mozgás megszállottjainak kellene lenniük. Ehhez képest csak 13 százalékuk fordítja a WHO szerint szükséges 30 percet naponta ténylegesen az erőnlétére.

Minden új fitneszhullámnak nyilvánvalóan sikerül a lustákat kimozdítani a szobából, és a fitneszterembe vagy legalábbis a sportboltba hajtani. Persze nem maradnak ott sokáig. A fitnesz-hullámok ígéretei ugyanis elérhetetlenek az edzetlen emberek számára, túlságosan teljesítményorientáltak, és túl sokat követelnek a fogyni vágyó, a fotelhez vagy autóhoz nőtt emberek testétől. Sokan hamar megtanulják, hogy a sportolás még a legújabb eszközökkel és a legjobb felszereléssel is negatív visszajelzésekkel, izomlázzal és megerőltetéssel jár, hogy izzasztó és kellemetlen – és emiatt kerülendő. A várt gyors eredménynek közel s távol semmi nyoma. A mérleg mutatója nem szalad lefelé, semmi sem lesz feszesebb, semmilyen érték nem javul.

A kiadásokból nem lett semmi

A legtöbben emiatt frusztráltan visszahanyatlanak a kényelmes foteljükbe, és jól befészkelik magukat. Noha mind tudják, hogy többet kellene mozogniuk, legbelül meg vannak győződve arról, hogy a sport minden formája gyilkosság, és sokkal jobb, ha kipihenik a stresszes napot, mintsem értelmetlenül szaladgáljanak a környéken.

Az egészség a fejben kezdődik

Pszichológusok és pedagógusok bebizonyították: az ember úgy cselekszik, ahogy gondolkozik. És azt gondolja, amit tanult. Az emberek ezenkívül megnyilvánulásukkal egy szándékot követnek, egy szükségletet szeretnének kielégíteni. Ez bonyolultan hangzik, de nem az. Minden csecsemő képes rá. Sírnak, ha éhesek, és gyorsan megtanulják, hogy a szopás laktat, és elégedetté tesz. Mi pedig csak akkor fogunk sportolni (cselekedni), ha elhisszük (gondoljuk/megtanultuk), hogy egészségesebbek leszünk tőle, és örömet okoz (szándék). Ám, ha azt gondoljuk, hogy a sport gyilkosság, hogy túl megerőltető számunkra, és semmi haszna, nem fogunk sportolni, hanem talán a kocsmába megyünk, és iszunk egy nagy korsó sört.

Először tanuljunk, aztán cselekedjünk

Az egészségtervünk sikere tehát döntően attól függ, hogy mit gondolunk és hiszünk. Ez pedig a kondicionálásainktól függ, mert azok irányítják a tevékenységeinket. Nem sok haszna van annak, hogy valamit másképp akarunk csinálni, míg hűek maradunk a régi meggyőződéseinkhez. A projekt elején ezért az újratanulás áll, utána az átgondolás, és csak azután jön az új cselekvés. Ez az ízlésre ugyanúgy vonatkozik, mint a mozgásra. Először újra meg kell értenünk, hogy a mozgás öröm, mielőtt nekiesünk egy sportágnak. Újra meg kell tanulnunk és meg kell tapasztalnunk, hogy milyen szép gondolat, milyen nagyszerű dolog valamennyi felgyülemlett energiát felhasználni, és milyen csodálatos a mozgással szabadnak és könnyűnek érezni magunkat.

Az útmutatók

Minden ember elérheti a céljait, ha a mókusokhoz hasonlóan szemenként viszi a mogyorót, és kerüli a mindent vagy semmit elvet (MVSE). A „táplálkozás megváltoztatása és több mozgás” egészségtervünk hosszú távú céljait azonban csak akkor érjük el, ha megváltoztatjuk a gondolkodásunkat, alapvető irányváltoztatást teszünk, és hadat üzenünk az eddigi pozitív és eddigi negatív kondicionálásainknak. Ezért az egészségtervünk során feltétlenül tartsuk magunkat a következő irányelvekhez:

• Próbálkozzunk az ízlelés lassú átnevelésével.
• Mondjunk le a diéta minden formájáról, ugyanúgy a táplálkozás villámgyors megváltoztatásáról is.
• Mondjunk le a túlzott testi erőfeszítés minden formájáról.
• Rendszeresen ellenőrizzük a vércukorszintet, és jegyezzük fel az értékeket.

Rövid távú célok

Már a név is önálló programot jelöl. A rövid távú célok olyan célkitűzések, melyek nem a távoli jövőre vonatkoznak, hanem belátható időn belül el kell érnünk őket. A rövid távú célok nem kívánságcélok, vágyálmok, hanem az első konkrét lépés(ek) a kívánt célhoz vezető úton. Nem sok értelme van a túl magas mércének, és hagyni, hogy a vágyak vezessenek.

A valóság ugyanis egykettőre utolér. Aki viszont apró és valóságos célokra törekszik, szép sikerélményeknek örvendhet. Mivel az egészségprojekt kezdetén az irányváltoztatás még csak megkezdődött, és még sok odafigyelést igényel, az egészségtervünk okvetlenül legyen realista, és..

rövid távú céljai megvalósíthatók legyenek:

• A táplálkozás átalakítása
• Több mozgás a hétköznapokban
• A testsúlynövekedés megállítása
• Vércukor-ellenőrzés

Középtávú célok

Az elért rövid távú célokra épülnek a középtávú célok. Ezek megvalósítására csak akkor gondoljunk, ha az összes rövid távú célt megbízhatóan teljesítettük. Egyéni tempótól függően ez a szakasz négy-hat hónapot vehet igénybe.

Ezek lennének a középtávú célok:

• a kiindulási testsúly évi 5-10 százalékos csökkenése
• stabil vércukorszint
• a táplálkozás átállítását végleg befejezzük
• a mozgás és a sportolás beépítése a hétköznapokba

Ne feledkezzünk meg a jutalomról

Az iránymutatók segítségével, melyekhez igazodunk, elkerüljük a további negatív kondicionálásokat. A pozitív kondicionálásról mi magunk gondoskodhatunk: jutalmazzuk meg magunkat! Méghozzá mindig akkor, ha elértünk egy célt. Ez szórakoztató, és bátorságot ad a következő lépés megtételéhez. Erősíti a bizalmat, hogy azt is teljesítjük. A figyelmünket pedig a sikerre irányítja, mindenre, amit már elértünk. A mérlegünk ugyanis az első időkben nem fog eredményt jelezni, senki sem fogja mondani, hogy milyen jól lefogytunk. Csak az orvos és mi fogjuk észrevenni a változásokat.

A vércukorszinten fogjuk ezt látni, amely állandóan javul, én magam pedig ezenkívül a ruháimon veszem észre, melyek lassan, de biztosan túl nagyok lesznek, és lötyögni fognak. Tehát minden kis győzelem után dicsérjük és jutalmazzuk meg saját magunkat. Mit szólnánk egy szép sálhoz, egy színházi előadáshoz, egy remek szabadnaphoz vagy egy jó könyvhöz? Adjunk magunknak valamit, még akkor is, ha tulajdonképpen spórolnunk kellene. Célonként egy jutalomnak lennie kell – legyen az egy egészen kellemes délután a család és mindenféle kötelezettség nélkül.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.