• hasnyálmirigyrák
• kezelések
• műtét

A hasnyálmirigyrák sebészeti kezelése

Műtét nélkül a legkoraibb stádiumú hasnyálmirigyrák sem gyógyítható meg, ezért ebben a betegségben a sebészi kezelés a komplex onkológiai ellátásnak pótolhatatlan eleme. A pancreasreszekció még ma is átlagon felüli felkészültséget és sebészi gyakorlatot igénylő beavatkozás. A műtéti radikalitás fokozása azonban önmagában nem hozza meg a túlélésben remélt eredményt.

A pancreasrák sebészetében az általános daganatsebészeti elvek egyelőre csak korlátozottan érvényesülnek. Az egyéb szolid tumorok sebészetében mindennapos gyakorlatnak, mint pl. a neoadjuváns kezelésnek, kiterjesztett nyirokcsomó-disszekciónak, többszervi reszekcióknak, áttétek műtéteinek ezen a területen alig van létjogosultsága.

Amíg a felsorolt, komplett daganatsebészeti szemléletváltozást jelentő elvek alkalmazása a vastagbél, emlő, fej-nyak régió tumorainak ellátásában a kezelési eredmények szignifikáns javulásához vezetett, addig a hasnyálmirigyrák gyógyeredményeit az elmúlt két-három évtizedben csak az adjuváns onkológiai kezelés fejlődése tudta érdemben javítani. A kellő sebészi gyakorlat azonban az elérhető maximális eredményesség elengedhetetlen, mással nem pótolható követelménye, a pancreasműtétek sporadikus („low-volume”) végzése egyáltalán nem ajánlatos.

Az amerikai rákregiszter szerint manapság azoknak a pancreastumoros betegeknek, akik radikális műtétre kerültek, az összesített ötéves túlélési esélye 15-25%-os, míg műtét nélkül ez csak 1-5%-ra tehető. A reális túlélési esély még ennél is szerényebb, egyes szkeptikus szerzők szerint teljes gyógyulás reálisan csak 1-2% körüli arányban remélhető.

A reszekciós műtéti típus megválasztásának elvei

A pancreasrákok 60-70%-a feji lokalizációjú, ezért hasnyálmirigy-daganat esetén az ún. pancreatoduodenectomia (PD) a leggyakrabban végzett műtét. (E megnevezéssel manapság tulajdonképpen a duodenum és a pancreasfej együttes eltávolítását illetjük.) Kisebb radikalitású, módosított formája esetén a pylorus utáni 1-2 cm-es duodenumszakaszt megőrizzük, ilyenkor ún. pylorusmegtartásos pancreatoduodenectomiát (PPPD) végzünk.

A vena mesenterica superior (VMS), vena portáé (VP) vonalától balra eső daganatok distalis panc-reasreszekcióval (DPR) történő eltávolítása kielégítő radikalitású megoldásnak tekinthető. A szerv középső harmadára lokalizálódó gócok technikailag ún. centrális pancreasreszekcióval, tehát a hasnyálmirigyfej, illetve egy kisebb-nagyobb farokrész visszahagyásával is eltávolíthatóak. Ez a műtéttípus adenocarcinoma esetén onkológiai szempontból azonban nem ajánlott, legfeljebb neuroendokrin daganatok esetén vagy speciális megfontolások alapján jöhet szóba.

A ductalis adenocarcinoma gyakran többgócú, ezért a hasnyálmirigy teljes eltávolításának (pancreatoduo-denecomia totális) elméletileg lenne létjogosultsága.

A gyakorlatban azonban bebizonyosodott, hogy a módszernek nincs hatása a túlélésre. A mirigyállomány teljes eltávolítása legfeljebb akkor megfontolandó, ha a reziduális állomány kis tömege vagy a fokozott kockázatú, igen idős beteg esetében teljesen ki akarjuk küszöbölni a pancreasanasztomózis elégtelenségének esélyét. A pancreasrák műtéti standardja tehát mai is a PD és a DPR.

A kétféle fejreszekciós technika, tehát a PD és a PPPD a legtöbb fontos vizsgálati végpontot (radikalitás, ápolási idő, túlélés, recidíva) tekintve egyenértékű. A műtéti idő, műtéti vérvesztés tekintetében, valamint a késői életminőség, munkaképesség visszanyerése szempontjából a PPPD mérsékelten jobb esélyt kínáló megoldás. Az eredmények értékét tekintve azonban óvatosságra int az a körülmény, hogy egyes vizsgálatokban az operált betegek között vegyesen voltak pancreascarcinomások, illetve periampullaris rákban szenvedők is. Jelen ismereteink alapján a pancreasfej carcinomájának radikális műtéti megoldására mind a két megoldás választható.

A pancreasdaganat műtéti kezelésének kulcskérdései:

• Gyógyítható-e – a sebészi ellátásra épülő komplex onkológiai kezeléssel – a daganat? („kurabilitás”)
• Eltávolítható-e gyökeresen a daganat? („reszekabilitás”)
• Van-e célja daganatmegkisebbítő („debulking”) műtétnek?
• Van-e javallata tüneti („palliatív”) műtétnek?

E négy sebészi-onkológiai alapkérdést többnyire a sebészi staging, tehát a műtét első fázisában zajló exploráció során kell megválaszolni, és ez a feladat pancreasrák esetében többnyire még az átlagosnál is nehezebb, mert a felsorolt dilemmák feloldására bizonyítékon alapuló adatok alig vannak.

A „kurabilitás” és „reszekabilitás” – egyébként is gyakorta keveredő – fogalmainak pontos ismerete ebben a betegcsoportban különösen fontos. Biztosan meggyógyíthatatlan („inkurábilis”) stádiumú az a pancreasrák, amit carcinosis és/vagy máj áttét kísér, vagy „okkult” Ml-stádiumú, azaz már távoli, mikroméretű áttétet adott, illetve szerven túli – pl. perineuralis vagy ‘per continuitatem’ – terjedést mutat. Ezek az önmagukban objektív körülmények azonban eltérő módon befolyásolhatják a műtéti döntést.

Peritonealis áttét bizonyítása műtét közbeni szövettani vizsgálattal egyet jelent a gyógyíthatatlanság igazolásával, ezért a technikailag egyébként eltávolítható primer daganat reszekciója is indokolatlan. A masszív perineuralis terjedést, vagy érinváziót viszont intraoperatív vizsgálattal egyelőre rutinszerűen nem vizsgáljuk, ezért általában csak a végleges szövettani lelet birtokában válik nyilvánvalóvá, hogy a távoli áttét nélküli, reszekábilis és mindezért gyógyíthatónak remélt tumor esetén az R0- értékkel elvégzett műtét ellenére a végleges gyógyulás esélye legfeljebb ezrelékes nagyságrendű.

A műtét idején már fennállt, „okkult” Ml-stádiumot később sem tudjuk egyértelműen bizonyítani, legfeljebb csak a kórlefolyás alapján utólag valószínűsíteni. Az ilyen stádiumú betegeket általában mégis kitesszük a reszekció valamennyi perioperatív, valamint késői veszélyének és következményének: a pancreasrák ugyanis abszolút műtéti javallatot képez, a gyógyulás esélyét pedig kizárólag radikális műtéttel lehet biztosítani, ezért még a nagy kockázatú betegek esetében is nagy felelősség eltekinteni az operációtól.

Reszekabilitási „határhelyzetben”, tehát a mesocolont „kicsit megfogó”, a VMS-t „épp csak infiltráló”, az antrumot „magára húzó” tumorstádiumban nincsen evidence based’ döntés. A technikailag kivihető műtéti kiterjesztést alapvetően befolyásolja az adott beteg kora vagy a sebész habitusa. Objektív, elfogulatlan elemzések szerint viszont a hasnyálmirigyrák miatti reszekció többszervi kiterjesztése sem a megnyert életidőben, sem életminőségben nem jelent igazolható előnyt.

Egyszerűbb a helyzet a tumortömeg-megkisebbítés elvi lehetőségével, mert a ‘debulking’ sem irodalmi ajánlások, sem tapasztalati alapon nem megalapozott, semmiképp sem indokolható beavatkozás ebben a betegcsoportban, sőt, túlélés tekintetében inkább hátránnyal jár.

A palliációk kérdése már alaposabb sebészi elemzést indokol. Irreszekábilis daganatok eseteiben tüneti megoldást az epeelfolyási, illetve a gyomorürülési akadály igényel. A két szövődmény csak az esetek kisebb hányadában áll fenn egyidejűleg, a szóba jöhető megoldások pedig egymással nem egyenértékűek sem időzítés, sem tehertétel, sem hozzáférhetőség tekintetében. Az epeútelzáródás palliatív megoldására az endoszkópos ellátás biztosan előnyösebb, mint a sebészi. Kizárólag epeútelzáródás miatt tehát nem indokolt műtét, hanem endoszkópos belső drenázst kell végezni. Biliodigesztív anasztomózis képzése csak akkor javasolt, ha az irreszekábilitás műtét közben vált nyilvánvalóvá, vagy ha az endoszkópos intervenció sikertelen volt.

Sokkal kevésbé látunk tisztán a gyomorürülési zavar palliációja, elsősorban is annak időzítése tekintetében. Irodalmi adatok állnak rendelkezésre arról, hogy az epeúti elzáródással kísért irreszekábilis betegek 20%-ának később gyomorürülési zavar miatt gasztroentero-anasztomózist (GEA-t) is készíteni kell. A sárgasággal, mint első klinikai jellel egyidejűleg ugyancsak az esetek mintegy 5%-ában áll fenn a gyomorürülési zavar is, de az epeúti palliáció után igen hamar, minden ötödik, hatodik esetben egy hónapon belül kialakul.

Miután a GEA-képzés a műtéti terhelést számottevően már nem növeli, ezért a palliatív műtétekkel foglalkozó sebészek álláspontja szerint több hónapos várható túlélés reménye esetén a biliodigesztív anasztomózissal egy műtétben „profilaktikus” GEA készítése is indokolt lehet. A duodenalis fémstent előnyösebb táplálkozásélettani hatása azonban ezt az álláspontot kétségessé tette.

A palliatív műtétek kérdéskörét vizsgálva még egy gondolatot kell felvetnünk. Az onkológiai sebészet sok területén ismert ugyanis a palliatív reszekció fogalma, ami azt jelenti, hogy a helyileg előrehaladott vagy távoli áttétekkel kísért daganatot annak ellenére eltávolítjuk, hogy a betegség már nyilvánvalóan inkurábilis stádiumú. Palliatív reszekció általában életet veszélyeztető obstrukció, vérzés esetén javallt – ilyen helyzet a pancreasrákokkal kapcsolatban gyakorlatilag soha nem áll elő.

Ezen túl a hosszabb túlélés vagy jobb életminőség reménye indokolhat még palliatív reszekciót. Bár egyes szerzők Rl, tehát mikroszkópos dimenziójú reziduummal elvégzett reszekciók után jobb túlélést tapasztaltak, mint a csakby-passpalliációban részesített betegeiknél, általános tapasztalat, hogy távoli áttétek (májmetasztázis, carcinosis) mellett a panc-reassebészetben a palliatív reszekció haszontalan.

A lymphadenectomia szerepe

A más daganatsebészeti területeken már hatékonynak bizonyult, kiterjesztett lymphadenectomiának a pancreassebészetbe történő bevezetése után EBM-szintű vizsgálatokkal nem sikerült igazolni a túlélésben remélt hasznot. A korai és késői szövődményeket, az ápolási időt ez a műtéti kiterjesztés szignifikánsan emelte, sőt, egyes közlemények szerint mind a médián, mind az ötéves túlélést rontotta! Ennek oka nem teljesen világos, csak feltételezhető, hogy hátterében egyidejűleg több tényező is áll.

A kiterjesztett nyirokcsomó-disszekciók során óhatatlanul jelentősen károsodik a belek beidegzése, ami a műtét után gyorsan kialakuló, és késői szövődményként gyakran fenn is maradó hasmenést, májabszorpciót okozhat. Az alapbetegség mellett ez is oka a betegek malnutríciójának, ami azután nem csak önmagában az életminőséget, de az adjuváns kemoterápia hatékonyságát is jelentősen rontja. Mindezek alapján még az elvi lymphadenectomia legelkötelezettebb hívei, a japán daganatsebészek is felhagytak ezzel a gyakorlattal. Egyöntetű mai álláspont ezért, hogy a radikális pancreasrákműtétek részeként a kiterjesztett nyirokcsomó-disszekció nem indokolt.

Műtéti szövődmények

A daganat miatt végzett hasnyálmirigy-reszekciók szövődményaránya ma is magas, az egyik több százas esetszámot elemző közlemény szerint 43%! Részletes adataik szerint a korai posztoperatív szakban leggyakrabban cardiopulmonalis szövődmény lép fel (15%), gyakoriságban ezt követi a hasnyálfisztula (9%) és a szepszis (6%). A vezető késői szövődmény a makacs gyomorürülési zavar (7%). A PD halálozása az 1980-as évekig 20% körüli, vagy akár azt is meghaladó volt. A műtéti technika fejlődésével, a gyakorlat növekedésével ez az arány jelentősen, 5% alá volt csökkenthető sőt, egyes kiemelkedő centrumokban már ez alatt, 2,0-3,9% között van.

A halálozásért elsősorban a maradék pancreasállomány anasztomózisának varratelégtelensége a felelős. Az ép, törékeny parenchyma ugyanis a legkíméletesebb sebészi technika mellett is sérülékeny, aminek hasnyál-csorgás, fisztula a következménye. Az érintett felszíneken a proteo- és lipolítikus enzimhatás nekrózist okoz, és ez felülfertőződve tályogképződést eredményez. Ennek a mechanizmusnak a megelőzéséhez elvileg két út vezet: az anasztomózistechnika javítása, illetve a korai posztoperatív időszakban alkalmazott hatékony szekréciógátlás.

A pancreatogastricus, illetve pancreatojejunalis anasztomózisok varratelégtelenség szempontjából való összehasonlítását vizsgáló közlemények vegyesen mutatnak mérsékelt előnyt egyik vagy másik módszer javára. Az EBM-kívánalmakat mindenben kielégítő prospektiv, randomizált vizsgálatokkal eddig nem sikerült egyik módszer elsőbbségét sem igazolni a másikkal szemben. Nem tekinthető bizonyítottnak az sem, hogy az anasztomózistechnika bármelyik – invaginációs, vég-az-oldalhoz, „ductto-mucosa” – formája biztonságosabb volna a többihez viszonyítva.

Ugyancsak ellentmondásosak az eredmények a reziduális állomány vezetékének átmeneti drenálása vagy az anasztomózisvonal cseplesszel történő fedése tekintetében. A két módszert manapság a hasnyálmirigysebészeknek csak kisebb része alkalmazza. A vezetékokklúzió technikája egyértelműen alkalmatlannak bizonyult: az anasztomózist nem váltja ki, mára ki is ment a gyakorlatból. A fellelhető közlemények, illetve saját tapasztalatok alapján ma úgy tűnik, hogy a varratelégtelenség arányának csökkentésében nem az anasztomózis típusa, hanem elkészítésének technikája és minősége a döntő.

Ma sem teljesen egyértelműen bizonyított, hogy a korai posztoperatív szakban szekréciógátló céllal alkalmazott szomatosztatinanalóg-kezelés hatékony-e. A szerzők egy része szignifikánsan kevesebb anaszto-móziselégtelenséget talált a szekréciógátolt csoportban, más szerzők ezeket a megfigyeléseket nem tudták reprodukálni. Nem volt különbség abban sem, hogy szomatosztatinnal vagy annak hosszú hatású analógjaival (octreotid, vapreotid) végezték a kezelést.

Gyomorürülési zavarok

A leggyakoribb – és súlyához mérten sokszor nem kellő figyelemmel kísért – szövődmény a reszekciós műtét utáni gyomorürülési zavar. Súlyossága is nagyon változó, de még figyelemreméltóbb, hogy közölt gyakorisága rendkívül nagy szórást mutat, 7-70% közötti! A közlemények tanúsága szerint a pylorusmegtartásos reszekciók után jelentkezik gyakrabban, de ha a megőrzött duodenum-szegment vérellátását s ezzel beidegzését gondos preparálással megkíméljük, tartósan nem áll fenn. A kifogástalan technikával végzett PPPD utáni átmeneti gyomorürülési akadályt inkább az anasztomózisvonal nyálkahártyájának ideiglenes ödémája tartja fenn, és egy-két héten belül különösebb kezelés nélkül is oldódik.

Viszonylag gyakori, olykor súlyos szövődmény a 2-15% eséllyel fellépő posztoperatív vérzés. A nagyon korai (1-2 napon belüli) vérzés oka nyilvánvalóan műtéttechnikai hibában keresendő. Az ennél később fellépő vérzések gyakrabban extraluminalisak és másodlagosak, mert fisztulára vezethetők vissza. Intraluminalis vérzés „szabályos” stresszulcusból vagy a pancreatoen-teralis anasztomózis vonalából indulhat ki. Utóbbi esetben is feltehetően a hasnyálhatás a fő etiológiai tényező.

A szekréciót csökkentő gyógyszeres kezelés, sajnos, bizonyíthatóan ennek a szövődménynek a gyakoriságát sem csökkenti. Ellátása sokszor igényel invazív vérzéscsillapítást; a pancreatogastricus anasztomózis híveinek egyik legnyomósabb érve éppen az, hogy az anasztomózis régiójából származó posztoperatív vérzés csillapítása ilyen esetben sokszor megoldható endoszkópos úton, míg a pancreatojejunalis anasztomózis csak újabb műtét árán revideálható. Egyes közlemények szerint masszív vérzések invazív radiológiai módszerekkel is elláthatók. A gyomor stresszfekélye PPI-kezeléssel előzhető meg.

Műtéti javallat

A reális sebészi stádiumbesorolás eredményeképpen megkímélhetjük a beteget egy felesleges feltárástól vagy az invázió indokolatlan kiterjesztésétől: laparoszkópos explorációval észlelt Ml-stádiumban a laparotómia már szükségtelen, tehát ellenjavallt; intraoperativ UH-vizsgálattal bizonyítható érinvázió vagy VMS-thrombosis mellett a (palliativ értékű) reszekció onkológiai szempontból nem jár túlélési előnnyel, tehát szintén indokolatlan. Pontos, alapos staginget követően abszolút és relatív műtéti javallatot állíthatunk fel, illetve kimond-hatjuk a műtét ellenjavallatát is.

Endoszkópos kezelés

Preoperatív epeúti stentbehelyezés

A pancreasrák preoperatív stentkezelése régóta vitatott kérdés. A Cochrane-adatbázis analízise szerint a pancreatoduodenectomia előtti mortalitást nem befolyásolta a stentelés, de a preoperatív szövődmények száma nagyobb volt a stentelt csoportban, mint a csak ERCP-n átesett betegekben, ha az ERCP után a műtéttel nem késlekedtek.

A műtét utáni halálozás nem különbözött a két csoport közt, sőt a posztoperatív szövődmények szignifikánsan kisebb eséllyel fordultak elő a stentkezelésen átesett csoportban. Fontosabb az a dilemma, hogy a súlyos sárgaságban szenvedő beteg azonnali reszekciós műtéte vagy a preoperatív stenteléssel megszűntetett elfolyási zavar utáni sebészi beavatkozás előnyösebb-e a beteg számára. A preoperatív stentelés az epeúti bakteriális fertőzöttség és a gombakolonizáció előfordulását is növelheti, valamint nőhet a posztoperatív szepszis, a sebfertőzés és a kórházi tartózkodás ideje is. Ha azonban cholangitis áll fenn, illetve rövid időn belül a műtétre nem kerülhet sor, akkor elkerülhetetlen a preoperatív endoszkópos epeút drenázs.

Ilyenkor a diagnosztikus célból ERCP-re kerülő pancreasrákos betegekbe plasztikstenteket helyezünk be az epeutak drenázsának biztosítása céljából, ami reszekció esetén eltávolítható a műtét során, inoperabilitás esetén pedig később öntáguló fémstentre cserélhető.

Egy új stratégia szerint a reszekábilitásra való tekintet nélkül helyezhetünk be fedett fémstentet hasnyálmirigyrák okozta epeúti szűkületbe. A fedett fémstent előnye, hogy a cholangitist és a sárgaságot gyorsan rendezi, és a reszekció előtt szükség esetén eltávolítható. Költségelemzés alapján, amelyben a későbbi elzáródás miatti újabb beavatkozások anyagi ráfordításait is figyelembe vették, az első ülésben történő fémstentbehelyezés bizonyult az olcsóbb módszernek, szemben a kezdeti plasztikstenttel. A neoadjuváns kezelés lehetősége további előnyt jelent.

Vater-papilla-adenoma, adenocarcinoma

Adenomyosis, papillasclerosis esetén a kifolyás tartós rendezése papillotomiával az adenoma primer prevencióját szolgálhatja amellett, hogy a fájdalom és a szövődmények (cholangitis, pancreatitis) elmaradnak. Amennyiben már egyértelműen benignusnak tartott, 1,5 cm-nél nem nagyobb és a Vater-papillából kiinduló adenomával állunk szemben, a biopsziák és az EST helyett primer endoszkópos papillectomiát végezhetünk az első, diagnosztikus duodenoszkópia során, polypectomiás hurokkal. Nagyobb adenoma esetén kettős papillotomiát követően a vezetékbe terjedő adenoma eltávolítása is sikeres lehet.

Ampullaris carcinoma, parapapillaris rák

A ductalis pancreasráknál sokkal jobb természetű az ampullaris carcinomay amely a Vater-papilla malignus daganata és a gasztrointesztinális rákok 5%-át, de a reszekábilis pancreatoduodenalis daganatok 36%-át alkotja. Az ampullaris rákok közel 50%-a gyógyulhat időben végzett reszekció után, mert a diagnózist lehetővé teszi a sárgaság korai jelentkezése és a típusos endoszkópos kép, a megelőző adenomatosus stádium.

Az endoszkópos papillectomia műtéti kontraindikáció esetén hosszútávú megoldás is lehet, hasonló a fémstenttel történő áthidalás.

Endoszkópos palliáció

Az elzáródásos sárgaságban szenvedő pancreasrákos beteg a diagnózis időpontjában már legtöbbször inoperábilis. A cél ilyenkor az, hogy megszüntessük, vagy legalább mérsékeljük a sokszor kínzó viszketést, a sárgaságot, csillapítsuk a fájdalmat, hogy a hátralevő élet minőségét a lehetőségek szerint javítani tudjuk.

A nem sebészeti típusú perkután vagy endoszkópos megoldások közül a distalis epeutakat érintő elzáródás esetén az endoszkópos módszer részesítendő előnybe, mert a szövődmények gyakorisága kisebb. Egy, a choledochusba helyezett 10 F átmérőjű műanyag epeúti drénnel átlagosan három hónapig lehet biztosítani az epeelfolyást. A hagyományos plasztikstentek átjárhatósági idejének megnövelése céljából kipróbált különböző formájú, alakú vagy oldallyukas stentek nem váltották be a reményeket.

Egymás mellé helyezett két stenttel azonban növelhető a plasztikstentek elzáródásáig tartó időszak. Ez csökkentette a cholangitises szövődmények arányát, növelte az átjárhatóság idejét. A két egymás mellé helyezett drénnel a két cső által biztosított átfolyási keresztmetszet nem egyszerűen az egy drén kétszerese lesz, hiszen a két drén által kifeszített choledochusban a drének között is lehetőség nyílik az epe elfolyására. Az elzáródás is csak lassan, fokozatosan következik be.

Már az egy plasztikstenttel történő endoszkópos kezelés is kisebb szövődmény veszéllyel jár, mint a sebészi megoldás, de az újra megjelenő epeúti elzáródás esélye egy cső esetén jóval nagyobb, viszont a 30 napos mortalitás a műtét esetén nagyobb.

Az öntáguló epeúti fémstentek szignifikánsan hosszabb ideig maradnak átjárhatók, mint a hagyományos plasztikból készültek. Ez az előny azonban a fémstent drágább volta miatt költséghatékony módon klinikailag csak akkor realizálódhat, ha a beteg várható túlélési ideje eléri a 3-4 hónapot, ellenkező esetben a kettős plasztikstentek a költséghatékonyabbak.

A hagyományos, fedetlen fémstentekbe történő tumorbenövés ellen az ún. bevont fémstentek alkalmazásával védekezhetünk, ilyenkor azonban nagyobb a pancreatitis és meglévő epehólyag esetén a cholecystitis veszélye, de az átjárhatósági idő észrevehetően javul.

A bevont stenteknél elsősorban tumortúlnövés okozhat eldugulást. Emellett a fémdrének behelyezése több-kevesebb submucosalis gyulladást okoz ödémával, főleg a drén végénél. Amenyiben a fémstent a későbbiek folyamán elzáródik, úgy legegyszerűbben a lumenen belülre helyezett plasztikstent(ek) alkalmazásával biztosítható az epeelfolyás.

Máj áttétet adó hasnyálmirigyrák esetén a fémstent olcsóbbnak bizonyult az epeút-elzáródás kezelésére, mint a sebészi drenázsműtét, másrészt a betegek életminősége is jobb volt. Ráadásul a mind hatékonyabb kemoterápia 1-2 nap múlva elkezdhető.

Természetesen, ha fennálló vagy fenyegető duodenumszűkület (18%) miatt amúgy is műtét szükséges, akkor a kettős sebészi bypass választható. Duodenális fémstenttel azonban a gyomorürülési zavar is megoldható endoszkóposán a posztoperatív szövődmények és késlekedés veszélye nélkül.

A nem sebészeti megoldások közül a perkután és endoszkópos módszerek randomizáit összehasonlítása szignifikánsan nagyobb sikerességi arányt, kisebb morbiditást és mortalitást igazolt distalis epeúti szűkületek esetén az endoszkópos módszer javára. Az endoszkóposán egyedül nem megoldható esetekben a perkután módszerrel kombinált, ún. „randevútechnika” lehet eredményes.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.