• allergia
• asztma
• lélek

A lelki tényezők szerepe az asztmában és az allergiában?

Egyesek fogékonyabbak erre a jelenségre (lelki tényezők), mint mások, de senki nem tudja magát teljesen kivonni alóla.

Ivan Petrovics Pavlov orosz tudós a kondicioná­lást – azaz a feltételes reflex kialakulásának fo­lyamatát – először 1889-ben modellezte, híres kí­sérletében a kutyával és a csengővel. Pavlov minden alkalommal, mielőtt a kutyának enni adott volna, megszólaltatott egy csengőt. A ku­tyának végül már a csengő hangjára kezdett cso­rogni a nyála, akár kapott utána enni, akár nem. Sőt a csengetésre a gyomorsavtermelése is bein­dult, annyira összekapcsolódott benne a csengő­hang és az evés.

A meglepő felfedezést részben megmagya­rázza az, hogy rájötte idegek futnak a nyirok­csomókhoz – azokhoz a kulcsfontosságú képle­tekhez, ahol az immunválaszokat koordináló immunsejtek nagy számban vannak jelen. Vagyis kiderült, hogy az immunrendszer és az idegrend­szer között, amelyekről korábban azt gondolták, hogy teljesen függetlenek egymástól, valamiféle kommunikáció zajlik. Ebben a hormonok is részt vesznek. E bonyolult kölcsönhatások megértésé­nek tudománya a pszicho-neuro-immunológia nevet kapta, és még igencsak gyerekcipőben jár.

Valóban allergiáról van szó?

Egy baltimore-i (USA) orvos, dr. John MacKenzie már Pavlov híres kísérlete előtt leírta, hogy az asztali vázájában lévő műrózsa asztmás rohamot és náthás tüneteket váltott ki egyik be­tegénél, aki azt hitte, hogy allergiás a rózsákra. (Az ilyen allergia azonban elég valószínűtlen. Rendszerint az erős illat az, ami a tüneteket kiváltja magáért az allergiá­ért valami más allergén, többnyire a fűpollen a felelős, ami nagy mennyiségben van a levegő­ben, amikor a rózsák is virágzanak.)

Nemrégiben valami egészen hasonló történt -ezúttal véletlenül -, amikor egy súlyos szénanát­hában és pollenasztmában szenvedő fiú állapo­tán hipnózissal próbáltak könnyíteni. A hipnoterapeuta szokásos módszerét alkalmazta: egy zöldellő hegyvidéki rétről beszélt betegének, majd megkérte, hogy képzelje magát ebbe az idilli jelenetbe. A dolog túl jól sikerült – a fiú a rétre a fűpolleneket is odakép­zelte, és ettől súlyos asztmás rohamot kapott. A hipnoterapeuta nagy lélekjelenléttel oldotta meg a helyzetet: rávette a bete­gét, hogy képzeljen el egy helikoptert, amely hirtelen feltűnik az égen, és kimenti őt a rétről – mire a fiú asztmás rohama megszűnt.

A dolog fordítva is működik, ha ugyanennek az asztmás be­tegnek azt mondják, hogy most éppen a hörgtágító gyógyszert lélegzik be, a hörgőgörcs enyhül, noha ugyanazt a levegőt lélegzi be, mint előtte. Ez az alapja a placebohatásnak, ami, úgy tűnik, mindenféle kezelésnél fellép, még hatóanyag nélküli pi­rula beadásakor is – már ameddig a beteg hisz a kezelés vagy a készítmény eredményességében.

Pszichés tényezők

A pszichés tényezők atópiás ekcé­mánál a bőrre, asztmánál a légutak izmaira, rhinitisnél az orra is közvetlen hatással lehetnek. E reakciók egy részéért a vege­tatív idegrendszer a felelős, más ré­szükre azonban egyelőre nincs magyarázat.

E felfedezések megnyugtathatják mindazokat, akik azt észle­lik, hogy allergiájuk és asztmás tüneteik súlyosságát időnként gondolataik vagy érzelmeik befolyásolják. Ez egyáltalán nem ad okot aggodalomra, és egészen biztosan nem azt jelenti, hogy al­lergiánk „pszichés eredetű”. Teljesen természetes, hogy egy na­gyon is valóságos betegség pszichés válaszreakciókat vált ki.

A hipnoterápia azokon az asztmá­sokon is segíthet, akik már egy percig sem tudnak meglenni az inhalátoruk nélkül, pszichésen függővé váltak tőle – ami elég gyakori eset, különösen a súlyos asztmásoknál. Az egyik ilyen beteget idézzük: „Néha már attól rám tört az asztmaroham, ha észrevettem, hogy az inhalátorom otthon maradt. Annyira rettegtem, ha nem volt nálam.” Nyilvánvalóan fontos, hogy a hörgtágító inhalátorunk mindig kéznél legyen, ám a túlzott függőség egyértelműen egészségtelen – extrém esetben az inhalátor túlzott használatához vezethet.

Hogyan lehet kezelni?

Néha az allergiás betegségekben és az asztmában szerepet játszó pszichés hatások ennél sokkal összetettebbek, és nem magyarázhatók egyszerűen a kondicionálással. Nem ritka például, különösen asztmás rohamokban, hogy családi feszültség, szorongás váltja ki, vagy pedig valamilyen elfojtott gyermekkori emlék áll a háttérben. Ez akkor is előfordulhat, ha az asztmának egyértelműen fizikai kiváltó oka is van, pl. poratka-aller­gia. Egyesek arról panaszkodnak, hogy bizonyos helyeken, bizonyos személyek társaságában vagy bizonyos szituációban állapotuk romlik. Az ilyen problémák pszichoterápiával általában hatékonyan kezelhetők.

Noha a hipnoterápia és a pszichoterápiás kezelések olykor kétségtelenül jó szolgálatot tehetnek, nagyon fontos azt tuda­tosítani, hogy az allergiás reakciókban közreműködő mentális tényezők mindig csak valódi élettani reakciókkal együtt hatnak – pl. azzal, amikor az allergének hatására a hízósejtek ingerületbe kerülnek.

Az allergia hatása a lélekre

Az allergia pszichés vonatkozásainak tanulmányozása során a kutatók megfigyelték, hogy elég sok beteg hajlamos helyzetét túlságosan tragikusan megítélni. Ezt nagyban elősegíti a pesszimista magatartás, amely atópiás ekcémában olyan gondolatok formájában nyilvánul meg, mint pl. „ez a szörnyű viszketés már sohasem fog elmúlni” vagy „egyik kezelés sem hoz érdemi javulást”.

A bőr alatt

Nincs szülő, akit ne viselne meg súlyos ekcémában szenvedő kisgyermekének látványa – a kicsi számára az érintés nem megnyugtató vagy kellemes kontaktus, hanem elviselhetetlen gyötrelem. Az ekcémát behatóan vizsgáló pszichológusok szerint hosszan elhúzódó pszichés problémákat idézhet elő, ha valakinek az első néhány életévben erősen viszket a bőre.

Mint mondják, a bőrrel, de különösen az érintéssel összefüggő állandó fizikai kellemetlenség megzavarja a külvilághoz való egészséges viszonyulást és a természetes emberi kötődések kialakulását, ezért nagyon fontos a bőrtünetek mielőbbi csillapítása megfelelően alkalmazott szteroidos krémekkel, bőrápolással, a vakarózás elleni lépések bevezetésével, és szükség esetén étrendi változtatásokkal.

Mitől alakulhat ki?

A nehéz helyzetek dramatizálására, eltúlzására való hajlam a legtöbb embernél egészen korán kialakul (magától kifejlődik vagy másoktól sajátítjuk el), és olyan mentális beidegződéssé válik, amelynek már a tudatosítása is erőfeszítést igényel, nem­hogy a megváltoztatása. Ennek ellenére korántsem lehetetlen a betegségünkről – vagy általában az életről – más módon gon­dolkodni, pl. nehéz kihívásnak tekinteni, amellyel azonban többnyire meg lehet birkózni.

Törvényszerű, hogy minden olyan elhúzódó betegség, amely sok fizikai kellemetlenséget okoz, az életet kiszámítha­tatlanná teszi, és korlátozza cselekvőképességünket, nagymér­tékben befolyásolja a személyiséget. Bármilyen erős egyéniség is valaki, a betegség mély, személyiségformáló hatással lesz a gondolkodásmódjára és az érzéseire egyaránt. Különösen így van ez, ha a betegség csecsemőkorban kezdődik, mert befolyá­solhatja a szülőkkel és a külvilággal való kapcsolatteremtést, a gyermek lelki és érzelmi fejlődé­sét, és gyakran kisebbrendűségi komplexust alakít ki.

Ezen változtatni sohasem késő. Hathatós segítséget nyújthat a lelki tanácsadás vagy a pszichoterápia, különösen akkor, ha a betegséghez való ne­gatív viszonyulás mélyen gyökeredző családi „hagyomány”.

A lelki tényezők szerepe az asztmában

Endogén asztmáról már hosszú ideje nem beszélnek. Az 50-es, 60-as években még sűrűn felállított diagnózis alatt az orvosok „külső ok nélküli” asztmát értettek – ám széles kör­ben az volt a vélekedés, hogy a valódi ok pszichés eredetű. Idő­sebb asztmás betegektől hallhatjuk, hogy ez külön megkeserí­tette az életüket, hiszen betegségükért őket magukat okolták. Sok családban szégyen volt az asztmás gyermek.

E sommás véleménynek az alaptalansága ma már nyilván­való.

Még ott is, ahol nincs igazolt specifikus előidéző tényező, egyértelmű a légúti gyulladás jelenléte. Ma már senki sem állítja, aki egy kicsit is tisztában van az asztmával, hogy teljesen vagy túlnyomórészt pszichoszomatikus eredetű. Ám amint a beteg­ség elkezdődik, a mentális tényezőknek már nagy szerep jut a rohamok kiváltásában vagy súlyosbodásában, ahogy azt sok asztmás saját tapasztalatból jól tudja. Ez teljesen érthető, ha belegondolunk, milyen szoros az összefüggés a légvételek módja és az érzelmeink között – a félelem, szomorúság, izga­tottság mind különféleképp befolyásolja a légzés ritmusát, s ez­által kiválthatja az asztmás rohamot.

A psziché és a légutak közötti kölcsönhatás rendkívül összetett

Ráadásul nincs két ember, akinél teljesen egyforma lenne. A szorongás és a feszültség egyeseknél nagymértékben súlyosbíthatja az asztmát, másoknál a roham csak a stressz elmúltával lép fel, és vannak olyanok is, akiknek stressz hatására éppenséggel javul az állapota. Furcsa módon ez utóbbi reakciót a legkönnyebb értelmezni: a stressz aktiválja a szimpatikus idegrendszert, amely beindítja az adrenalintermelést, az adrenalin pedig tágítja a hörgőket.

Mi köze van mindehhez a stressznek?

Ahhoz, hogy a stressz súlyosbítsa az asztmát, amint az nagyon gyakran előfordul, végbe kell mennie valamilyen másik reakciónak is, amely semlegesíti az adrenalin hatását. Hogy ez mi lehet, azt az orvosok nem tudják pontosan.

Az orr helyett a szájon át történő légzést erős stressz is kiválthatja, márpedig ez rossz a légutaknak, mert a rajtuk átáramló levegő általában szárazabb, porosabb és többnyire hidegebb, mint ha előzőleg az orrüregen haladt volna át. Ez a „nyers” levegő irritálhatja az asztmások érzékeny légúti nyálkahártyáját, és összehúzódásra késztetheti a hörgőfal izomzatát.

Az érzékenységi reakciókkal összefüggő pszichés tünetek

Josey, aki ma 27 esztendős, hét éven át volt nagyon beteg; tünetei annyira súlyosak voltak, hogy nemcsak a munkáját kellett feladnia, de személyes kapcsolatait is. Azóta szerencsére meggyógyult, ahogy ő mondja: „Visszanyertem az életemet”.

Miután felha­gyott a tea, kávé és kóla fogyasztásával, Josey nagyon hamar rendbe jött, s azóta sem esett vissza, kivéve egyetlen alkalmat, amikor véletlenül egy koffeintartalmú fejfájás-csillapítót vett be.

Josey történetének egyik fő tanulsága az, hogy milyen sú­lyosan hatott állapotára környezetének cinizmusa, az empátia hiánya. Úgy érezte, csapdába került azáltal, hogy tünetein nem tud úrrá lenni, miközben körülötte mindenkinek az volt a meg­győződése, hogy az egész probléma csak az ő fejében létezik, és ha akarná, egy csapásra meg tudna tőle szabadulni.

A Joseyhoz hasonló betegeket sok szenvedéstől meg lehet­ne kímélni, ha több háziorvos tudná, hogyan kell felismerni a hiperventilációt. Ez olyan állapot, amelyet a szakirodalom­ban precízen leírnak, ám az orvosi egyetemeken már nem mindig kerül be a tananyagba. Ennek következménye, hogy sok hiperventilációban szenvedő betegnél költséges és időrabló vizsgálatok sorának elvégzése után is képtelenek pontos diag­nózist adni. Ez különösen szomorú azokban az esetekben, ami­kor a hiperventiláció felismerése és kezelése is könnyű lenne.

Mik lehetnek a hiperventiláció tünetei?

Míg a hiperventiláció tüneteit könnyű felismerni, ha egy­szer tudjuk, mi az, amire figyelni kell, ez bizonyosan nem igaz minden érzékenységi reakcióra. Az ételérzékenység olykor egészen váratlan pszichés tüneteket produkálhat, pl. hisztéri­kus sírógörcsöket, amiről a legtöbb orvosnak nem jutna eszébe, hogy ételtől eredhet.

Szinte elkerülhetetlen, hogy kezdetben az ilyen érzékenysé­gi problémákkal küzdő betegeknél szervi baj helyett pszichés betegséget állapítsanak meg. A helyes diagnózis felállításáig igen hosszú idő telhet el.

A vegetatív idegrendszer

A vegetatív idegrendszer egyfajta „robotpilóta” – olyan irányítószerv, amely automatikusan hozzáigazítja a szervezetet a külső körülményekhez anélkül, hogy a helyzetet tudatosítanunk kellene.

A vegetatív idegrendszer befolyásolja a simaizomok, így az emésztőrendszer vagy a légutak izmainak működését. Befolyásolja emellett az erek állapotát, a bőr ereit is, illetve a szívműködést. E feladatait kétféle idegimpulzus-csomag továbbításával látja el – az egyiket azok alkotják, amelyek aktivitásra serkentik a szervezetet, a másikat azok, amelyek nyugalmi állapotot idéznek elő.

E különböző impulzusokat két teljesen független ideghálózat, a szimpatikus és a paraszimpatikus idegrendszer bocsátja ki. Minden célszerv – a légutak, a szív, a bőr stb. – mindkét hálózattól kap impulzusokat.

Az aktivitásra serkentő impulzusokért a szimpatikus idegrendszer a felelős, amely stressz, izgalom, félelem vagy düh esetén lép működésbe. Amikor azt érezzük, hogy a szívünk hevesebben kezd verni, vagy a pulzusunk felgyorsul, ez annak a jele, hogy „dolgozik” a szimpatikus idegrendszer. A légutakat is kitágítja, mert a fokozódó fizikai aktivitáshoz oxigéntöbbletre van szükség, hatására összehúzódnak a verőerek falában lévő izmok, ilyen módon emelkedik a vérnyomás.

A nyugtató hatású impulzusokat a paraszimpatikus idegrendszer bocsátja ki. Ez az ideghálózat akkor lép működésbe, ha az ember nyugalmi állapotba kerül, lazíthat. Lelassítja a szívverést, csökkenti a vérnyomást, serkenti az emésztőrendszer működését. Szűkíti a légutakat, mert inaktív állapotban a szervezet kevesebb levegővel is beéri.

Az adrenalin szerepe

Az adrenalin (egyes országokban epinephrinnek hívják) a szimpatikus idegrendszer által kibocsátott hírvivő vegyület. Szintetikus formában, gyógyszerként is felhasználják. Anafilaxiás reakció esetén például életmentő lehet, megakadályozza a súlyos vérnyomáscsökkenést.

Az adrenalin és származékai, a béta-2-agonista vagy adrenerg vegyületek, asztmás roham esetén segítenek, mivel tágítják a hörgőket a hörgők falában lévő simaizmok ellazítása révén.

A paraszimpatikus idegrendszer hírvivő vegyülete az acetilkolin. Az ennek hatását megszüntető gyógyszerek – az ún. antikolinergek – ugyancsak csillapítják az asztmás rohamokat, a paraszimpatikus idegrendszer légutakat szűkítő hatásának gátlásával.

Az orvos gyakran akkor is szkeptikus marad, ha a beteg megtalálja az összefüggést bizonyos élelmiszerek fogyasztása és a pszichés tünetei között. A diagnózist nehezíti, hogy elég so­kan hajlamosak azt hinni, hogy valódi pszichés problémájuk­nak valamilyen nem pszichés oka van, pl. ételérzékenység. (A legtöbb orvos véleménye szerint az ilyen betegek sokkal gyakoribbak, mint az olyanok, akiknek pszichés problémáját valóban étel- vagy vegyszerérzékenység okozza.)

Az ilyen betegek számára annak elfogadása, hogy problémájuk pszichés eredetű, azt jelenti, hogy elkezdenek gondolkodni, mi is lehet az valójában – és gyakran valami nagyon elkeserítőt találnak, amit legszívesebben elfelejtenének.

Nézzünk szembe a problémával!

Sajnos, aki ilyen helyzetbe kerül, annak a hamis magyarázat egyáltalán nem segít, bár átmenetileg elterelheti a figyelmét. Nem megoldás, ha a kellemetlen, elfojtott emlékekről nem ve­szünk tudomást. Az egyetlen módja annak, hogy megszaba­duljunk tőle, az, ha szembenézünk vele.

Tudatosítanunk kell, ha bármilyen pszichés tünetünk van, a legvalószínűbb, hogy annak tényleg pszichés okai vannak. Az ilyen okok közé tartozhatnak a nehéz életkörülmények, gyermekkori traumatikus élmények, közeli hozzátartozó, barát elvesztése, vagy egyéb, nehezen feldolgozható események. Tar­tósan fennálló problémák esetén idegrendszeri károsodás, ill. az idegrendszerben az ingerületátvivő vegyületek egyensúlyá­nak felborulása is szerepet játszhat, sőt olykor ez lehet a fő ok.

A helyzetet tovább bonyolítja, hogy idővel pszichés okok „rakódhatnak” egy nyilvánvaló érzékenységi problémára. Ez azért van, mert bármilyen betegség kiválthat lelki problé­mát, főleg akkor, ha az illető képtelen a normális életvitelre. A betegség pszichés hatásai minden esetben súlyosabbá vál­nak, ha a beteg az orvosok, a család, a barátok kétkedésével, gyanakvásával találkozik – ami gyakori, ha valakinek étel­- vagy vegyszerérzékenység kiváltotta bizonytalan, de huzamos ideig fennálló tünetei vannak.

A hiperventiláció és a vegyszerérzékenység

A hiperventiláció és a vegyszerérzékenység gyakran együtt jelentkezik. Aki érzékeny bizonyos, a levegőben lévő anyagokra, amelyeknek belégzését nem tudja elkerülni, pl. parfümökre, kipufogógázokra, gyakran feszültté válik, ha megcsapja az orrát egy ilyen szag, és ettől akaratlanul is megváltozik a légzési ritmusa. Ennek egyik megnyilvánulási formája a hiperventiláció.

Ez nemcsak súlyosbíthatja az érzékenységi tüneteket, hanem fokozhatja a szorongást is – ami a hiperventiláció egyik jellegzetes tünete. így a probléma önmagát „gerjeszti”, és kialakul egy nehezen megszakítható ördögi kör.

Előfordulhat az is, hogy maga a hiperventiláció jelentkezik vegyszerérzékenység formájában. Ilyen esetekben az érintett valószínűleg erősen szorong, és szorongása a szintetikus vegyületektől való félelemben nyilvánul meg. Ez a félelem váltja ki nála a hiperventilációt, ami a tünetek elsődleges oka. Maga a beteg azonban nem így értelmezi ezeket a tüneteket – mivel számít a vegyszerek kiváltotta reakcióra, a tünetek az ő szemében megerősíteni látszanak azt, hogy valóban érzékenység álla panaszai hátterében. Itt ismét kialakul egy ördögi kör, amiből nehéz kilépni.

Mi lehet még?

Ugyancsak előfordulhat, hogy valaki, aki érzékeny egy-két anyagra – pl. cigarettafüstre vagy parfümökre -, más anyagokkal szemben is gyanakvóvá válik, és elkezd félni tőlük. Ha az ilyen anyagok kiváltotta szorongásos reakció hatására hiperventiláció lép fel, akkor a tünetek a hiperventiláció következményei. A tünetek megerősíteni látszanak a beteg félelmét a korábbiakhoz társuló újabb érzékenységi reakcióktól. Ilyen módon azok, akik aránylag enyhe vegyszerérzékenységben szenvednek, azt kezdhetik hinni, hogy érzékenységi reakcióik sokkal kiterjedtebbek és súlyosabbak, mint amilyenek valójában. Amikor a hiperventiláció tünetei teljesen összefonódnak a valódi vegyszerérzékenység kiváltotta tünetekkel, a vélemények megoszlanak.

A betegség pszichés felfogása

„Joanna születése pillanatától kezdve egyszer sem volt éhes -meséli az édesanyja. – Az egész napom ráment, mire egy fél deci tejet sikerült belediktálnom, és úgy tűnt, hogy szörnyű gyomorfájdalmak kínozzák. Hat hónapos korában, miután számtalan orvost megjártunk, kórházba utalták, de ott sem tudták kideríteni, mi van vele. A végén a kórházi orvosok azt mondták, hogy egyszerűen csak nagyon öntörvényű a gyerek, és hogy nem is fog enni, amíg magától nem tud. Nem akartam hinni a fülemnek – ilyet mondani egy féléves babára!” Az orvosok a maguk részéről ezzel lezártnak tekintették az ügyet.

Ahogy Joanna nőtt, tünetei egyre súlyosbodtak. Súlyos székrekedés kínozta. Pattanásig feszülő belei annyira nyomták a húgyhólyagját, hogy naponta többször is bepisilt.

„Gyűlölt iskolába járni, mert a társai folyton gúnyolták, hogy büdös. Nem tudott lehajolni se, hogy a cipőfűzőjét meg­kösse, mert állandóan hasfájás gyötörte. Hatéves korában má­sodszor is kórházba került. Ekkor is ugyanazt mondták az or­vosok: nincs semmi kimutatható szervi betegsége, csupán a fejében létezik az egész, nyilván valami traumatikus élmény érte őt odahaza, attól lett ilyen. Pszichiáterhez akarták küldeni. Szörnyű volt. Semmiféle traumatikus esetre nem tudtam visszaemlékezni, ami történhetett vele, de lehetetlen volt őket meggyőzni.” Már az is szóba került, hogy Joannát elveszik a szüleitől, mert gyaníthatóan molesztálják otthon.

Keressük fel a szakorvost!

A pszichiáter felkeresése előtt két héttel azonban történt va­lami, ami megváltoztatta Joanna életét. Édesanyja a tévében látott egy ételallergiákról szóló könyvet. Meg is vette, és ami­kor eszébe jutott, hogy lánya csecsemőként milyen heves un­dorral lökte vissza a tejet, valahányszor megpróbálta beleeről­tetni, megkockáztatta a feltételezést, hogy talán a tej lehet minden baj oka. Azonnal száműzött minden tejterméket Joanna étrendjéből. A hatás elképesztő volt. „Gyomorfájdal­mai fél nap alatt megszűntek, hat hét múltán a bélműködése is teljesen rendeződött, és többé már nem is pisilt be. Határtala­nul megkönnyebbült, életvidám, egészséges gyerek lett belő­le.” Joannának minden tünete elmúlt, s a tejmentes diéta ha­tására panaszai nem is tértek vissza.

Az, hogy a betegség tüneteit pszichés eredettel magyaráz­zák, leggyakrabban olyan betegeknél fordul elő, akiknek prob­lémáját a hagyományos orvoslás képtelen felismerni. Néha azonban a valódi allergiában szenvedők is hasonló helyzetben találják magukat. Vegyünk pl. valakit, aki, miután megcsípte egy darázs, összeesik, de a darázsméregre végzett bőrpróba ne­gatív eredményt ad. Rovarcsípés-allergia esetén a bőrpróbák közül csak nagyon kevés ad álnegatív eredményt – így az orvos szkeptikusan fogadhatja a betegnek a történtekre vonatkozó megfigyelését, és RAST-vérvizsgálatot kérhet, ám ez olykor ugyancsak álnegatív eredményt adhat.

Az orvos – nem éppen indokolatlanul – hajlamosabb azt gondolni, hogy a beteg megbízhatatlan (nem is találkozott a kérdéses rovarral), vagy hogy valójában valamilyen pszichés problémája miatt fordult hozzá, és nem mérlegeli, hogy esetleg mindkét vizsgálat álnegatív eredményt adott.

Ugyanez vonatkozik mind­azokra is, akiknek szokatlan tünetekkel járó allergiás reakciói vannak, és akiket kezdetben „pszichés” esetként könyvelt el az orvosa. Ezekben az esetekben minden a hatékony kommunikáción múlik.

Hatékony kommunikáció az orvossal

Az orvosok olykor nem veszik komolyan azokat a tüneteket, amelyek nem sorolhatók be egyértelműen valamely betegség kategóriájába, vagy amelyeknél a szokásos kezelés nem eredményes. Egyszerűen nincs idejük a komplex problémák kibogozására, és általános tendencia, hogy az ilyen tüneteket automatikusan pszichésnek tartják, „pszichologizálják”.

Ez gyakran nagyon hátrányos a betegek számára, mert olyan helyzetbe hozza őket, amelyből nincs kiút – mennél inkább próbálják meggyőzni az orvost arról, hogy tüneteik valóságosak, és kérnek további vizsgálatokat, vagy kezelést, az orvos annál inkább úgy tekint rájuk, mint pszichés problémával küzdő, követelődző, „nehéz esetekre”. Sajnos a pszichoszomatikus betegségekkel kapcsolatos dogma része, hogy az érintett betegek vehemensen tiltakoznak az ilyen diagnózis ellen. Ezért aztán minél jobban hangoztatja valaki, hogy tünetei nem pszichés eredetűek, ez annál inkább megerősíti az orvosokat, hogy diagnózisuk helyes.

A betegség pszichologizálása

A betegség pszichologizálása igazi rémálommá válhat akkor, ha a beteg gyerek, és a szülőket vádolják azzal, hogy valamilyen módon ők idézik elő a tüneteit. Ilyesmi nemegyszer fordul elő szokatlan érzékenységi reakciókat mutató gyermekeknél.

Hatékony kommunikációval elkerülhető, hogy ilyen szituációba kerüljünk. Először is bármi is a szándékunk, maradjunk teljesen nyugodtak. Ha lobbanékonyan, idegesen, indulatosan reagálunk, akkor az orvos szinte mindig pszichés okokat gyanít a tünetek hátterében. Másodszor, legyünk teljesen nyíltak az orvossal, ne rejtsünk semmit véka alá.

Ha a mindennapi életben hajlamosak vagyunk többé- kevésbé kiszínezve továbbadni a dolgokat, ezt a késztetésünket legalább az orvossal való kommunikáció során igyekezzünk legyőzni.

Harmadszor, ne diagnosztizáljuk magunkat – az orvosoknak azt tanítják, hogy azok a betegek, akik maguknak állítanak fel diagnózist, nagy valószínűséggel hipochonderek. Ha nem va gyunk szakmabeliek, de vannak bizonyos orvosi ismereteink, amelyeket szakkönyvekből vagy az internetről szereztünk, ezeket minél diplomatikusabban adjuk elő. A helyes diagnózis felállításában mindenesetre nagy segítség, ha betegségünket, tüneteinket a megfelelő szavakkal írjuk le az orvosnak.

Mit tehetünk?

„A jó egészség az egyik legfontosabb dolog, amit gyermekeinknek adhatunk – mondja Márta, aki a hatvanas éveiben jár, és két felnőtt gyerek anyja.

– Látva, milyen súlyos asztmában szenved a lá­nyom, és ez mennyire megnehezíti az életét, na­gyon erős lelkifurdalást érzek amiatt, hogy dohá­nyoztam, amikor terhes voltam vele. De hát azokban az időkben ezt még nem lehetett tudni. Még az orvosom is cigarettázott.

Végül magamtól abbahagytam, amikor kicsi volt, mert úgy láttam, hogy mindig rosszabbodik a légzése, amikor rágyújtok. Biztos vagyok benne, hogy jobb volt a semminél, hogy akkor abbahagy­tam. Alighanem valamennyit segített.

Mindegy, ma már kár gyötrődni ezen a dolgon, úgyse változik meg tőle semmi. De ha tudom, mennyit ártok vele, sokkal hamarabb abbahagy­tam volna a dohányzást Márta lelkiismeret-fur­dalása abból ered, hogy az elmúlt évtizedekben világossá vált a dohányzásnak az allergiás betegsé­gekre gyakorolt hatása.

Ma már tudjuk, hogy a terhes nők dohányzása növeli az újszülött véré­ben lévő IgE (allergia antitest) mennyiségét – és ez azzal jár, hogy a gyermek allergiás betegsé­gekre való hajlama fokozódik. Ha a kicsinek világrajötte után is cigarettafüstöt kell belélegez­nie, akkor a vérében továbbra is magas marad az IgE-szint, amellett, hogy a füst irritálja a légutak falát, és elősegíti az asztma kialakulását.

Kiknek kell megtenni ezeket a megelőző óvin­tézkedéseket?

Először is minden olyan leendő szülőnek, aki maga is allergiás vagy az volt gyerekkorában. Náluk (a nem allergiás szülőkhöz viszonyítva) nagyobb a valószínűsége annak, hogy gyermekük hajlamos lesz az allergiákra. Ennek kockázata kü­lönösen akkor nagy, ha mindkét szülő allergiás vagy az volt valamikor az élete során.

Másodsorban ezeket az óvintézkedéseket olyan szülőknek is érdemes alkalmazniuk, akik maguk ugyan nem szenvednek allergiában, de atópiás (allergiára hajlamos) családból származnak. Ha van allergiás testvérünk vagy szülőnk, ül. ha párunk rokonai között van, aki allergiás, akkor az átlagosnál nagyobb valószínűséggel számítha­tunk arra, hogy leendő gyermekünk allergiás lesz.

Végül pedig, ha már van egy allergiás gyerme­künk, bár se nekünk, se a párunknak, se másnak a családból nincs allergiája, az átlagosnál akkor is nagyobb az esély rá, hogy következő gyermeke­ink allergiásak lesznek. Az allergiával születő gyer­mek annak a jele, hogy az allergiáért felelős gének jelen vannak a családban.

Gének szerepe

Mivel a gének döntő szerepet játszanak az allergiás betegségekben, a megelőző stratégiák nagyon fontosak olyan leendő szü­lők esetében, akiknek családjában jelen van a betegség.

Sajnos e problémakört nagyon sok félreértés övezi – egyesek úgy gondolják, hogy ha az aller­giás hajlam genetikus eredetű, akkor az minden­képpen meg is jelenik a születendő gyerekben, anélkül, hogy bármilyen módon meg lehetne aka­dályozni. Ez bizonyos öröklött hajlamoknál való­ban így van, de egyáltalán nem igaz az allergiák esetében.

Ebbe a kategóriába azonban csak igen kevés gyerek tartozik – túlnyomórészt azok, akiknek apja és anyja is súlyos allergiás. De eseten­ként még ezeknél a fokozottan veszélyeztetett gye­rekeknél is segíthet allergiájuk mérséklésében az, ha követjük az itt leírt óvintézkedéseket.

Az allergiára hajlamos gyermekeknél, még ha vannak is az allergia kifejlődését elősegítő génjeik, olyan környezetet kell teremteni, amely nem ked­vez a betegség kialakulásának. A „környezet” itt minden olyan külső tényezőt jelent, amivel a gyer­mek érintkezésbe kerül, az élelmiszereket, a levegőminőséget, az allergéneket, a betegségeket, az orvosi kezeléseket is beleértve. A környezetre már a gyermek megszületése előtt oda kell figyel­ni nagyon fontos, hogy pl. milyen az anya élet­módja a terhesség alatt. A gének és a környezet közötti összjáték dönti végül el, hogy gyerme­künknél kialakul-e allergia vagy sem.

Környezeti hatások

Ez az összjáték azonban meglehetősen bonyo­lult, mert a különböző környezeti hatások más­-más módon hatnak. Egyrészt ott vannak azok a környezeti tényezők, amelyek az allergiára való általános öröklött hajlamot nagymértékben felerő­sítik, pl. ha az anya vagy környezete a terhesség alatt dohányzik, vagy pedig a kiskorban túlzásba vitt higiénia, amely kihat a gyermek immunrend­szerének fejlődésére. Másrészt vannak olyan kör­nyezeti tényezők, amelyek specifikus allergiás reakciók előidézésével okoznak problémát – ideso­rolható pl. az, ha a gyermek már egészen kis korá­ban ki van téve a házipor-atka vagy fűpollen allergénjeinek. Fontos tudni azonban, hogy e tényezők csak akkor válnak veszélyessé, ha az allergiára való hajlam már eleve adott.

Allergia kockázatának csökkentése

Az allergia kockázata mindkét típusú tényező vonatkozásában csökkenthető.

Egyrészt vannak olyan intézkedések, mint pl. a dohányzás abbahagyása vagy a túlzott higié­nia mérséklése, amelyek közvetlenül az allergiás hajlam ellen próbálnak hatni. Másrészt vannak lépések, pl. a poratka-allergének koncentrációjának csökkentése, ame­lyek az allergiás reakciók kialakulását igyekeznek megelőzni vagy megfékezni.

Nyilvánvaló, hogy ha az első kategóriába tarto­zó intézkedések igazán hatékonyak lennének, a második csoportba tartozókra alig, vagy egyálta­lán nem lenne szükség. Ám ezt a hatékonyságot a modern nyugati társadalmakban igen nehéz el­érni. Habár a helyzetet nagymértékben javíthat­juk, és ezáltal mérsékelhetjük az allergiára való hajlamot, jelenleg egyszerűen nem lehet olyan feltételeket teremteni, amelyek megengednék, hogy a folyamat teljesen visszafordítható legyen. Ezért aztán mindkétféle megelőző óvintézkedésre szükség van.

Tegyünk meg mindent, amit tudunk, de ne legyen lelkiis­meret-furdalásunk, ha nem sikerül minden javas­latot a gyakorlatban megvalósítani. Ha pedig gyer­mekünk eleve allergiás, akkor végképp ne kezdjünk azon gyötrődni, hogy ezt mi minden idézhette elő, és ezért mi mennyiben vagyunk felelősek. Az utólagos bölcsességekkel nem sokra megyünk, és biztos, hogy annak idején mindent megtettünk, ami tőlünk telt, az elérhető informá­ciók birtokában meg a sok nehézség ellenére, amelyekkel szembe kellett néznünk. Ez a legtöbb, amit bármelyikünk tehet.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.