Vigasztárgyak, a baba ragaszkodása pokróchoz
„Az utóbbi néhány hónapban a gyerekünk egyre jobban ragaszkodik a takarójához. Még mászás közben is magával vonszolja. Ez azt jelenti, hogy nem érzi magát biztonságban?”
Igen, ő egy kis bizonytalan, és jó okkal
Az elmúlt néhány hónapban felfedezte, hogy ő önálló lény, és nem a szülei karjának a kiterjesztése. A felfedezés tagadhatatlanul izgalmas (mennyi lehetőség!), de meglehetősen ijesztő is (mennyi veszély!). Sok kisbaba, amikor rájön, hogy a mama és a papa mostantól fogva nem áll mindig készenlétben, hogy rájuk lehessen támaszkodni, egyre jobban ragaszkodik egy átmeneti vigasztalást nyújtó tárgyhoz (egy puha takaróhoz, egy aranyos, kitömött állathoz, egy cuclihoz vagy cumihoz) mint egyfajta helyettesítőhöz.
A szülőhöz hasonlóan a tárgy is vigasztalást nyújt
Főleg amikor a baba csalódott, beteg, fáradt, újdonságokat kutat vagy bármiféle átmeneti állapotban van, de ezek felett, a szülőktől eltérően, ő maga rendelkezik. Azoknál a kisbabáknál, akiknél nehézséget okoz a szülőtől való elválás, a vigasztárgy ágyba vitele megkönnyíti az egyedül elalvást.
Néha egy olyan gyerek, aki korábban nem kötődött vigasztárgyhoz, most, amikor új, nyugtalanító helyzettel szembesül (új pótmama vagy bölcsőde, új otthonba költözés stb.), hirtelen ragaszkodni kezd valamihez. Az átmeneti vigasztalást nyújtó tárgyat általában valamikor két- és ötéves kor között elhagyja (körülbelül akkor, amikor az ujj szopási, egy másik, vigasztalást nyújtó cselekvést is elhagy) – de gyakran csak akkor, amikor az elvész, tönkremegy vagy bármilyen más okból hozzáférhetetlenné válik. Egyes gyerekek egy vagy két napig siratják, majd megbékélnek a helyzettel, mások alig veszik észre öreg barátjuk eltűnését.
A vigasztárgy miatt soha ne gúnyoljuk ki!
Bár a szülőknek (vagy más gondviselőknek) a vigasztárgy miatt soha nem szabad csúfolni vagy kigúnyolni a babát vagy gyereket, vagy kényszeríteni annak elhagyására, idejében korlátokat lehet szabni a használatának, hogy a szokás kevésbé legyen kifogásolható, és segítse felkészíteni a picit az elkerülhetetlen elválásra.
- Ha a szokást nemrég vette fel, és nem gyökeresedett meg, megkísérelhetjük elejét venni a későbbi vitáknak, ha a vigasztárgy használatát otthonra vagy a lefekvésre korlátozzuk. (Ne felejtsük azonban magunkkal vinni vakációra, vagy ha nem otthon éjszakázunk.) Ha azonban már olyan szokássá alakult, ami nélkül a baba nem tud meglenni, ne próbálkozzunk korlátok felállításával; hagyjuk, hadd vigye magával a vigasztárgyát (a babakocsiba, az autóba, a bölcsődébe, bárhova).
- Ne várjuk meg, hogy a tárgy a kosztól valamilyen szagot vegyen fel, mossuk ki, különben lehet, hogy a baba inkább a szaghoz fog ragaszkodni, mintsem magához a tárgyhoz, és igen zokon veszi, ha a mosásból visszakapva a tárgy friss illatot áraszt. Ha ébrenléte alatt nem tudjuk elvenni tőle, mossuk ki, amikor alszik.
- Ha a tárgy egy játékszer, érdemes még egyet vásárolni. Ily módon rögtön helyettesíteni lehet, ha elvész, felváltva lehet mosni, és cserélgetni, hogy egyik se legyen túl piszkos. Ha ez a tárgy egy takaró, szintén megfontolandó, hogy még egyet vásárolunk-e, vagy több részre vágjuk, így az elveszett vagy elnyűtt darabot szükség esetén pótolhatjuk.
- Bár annál jobb, minél kevesebbet beszélünk a tárgyról, ahogy a gyerek nő, olykor-olykor emlékeztethetjük őt arra, hogy ő már „nagyfiú/nagylány”, és már nincs szüksége a takarójára (vagy más vigasztárgyra).
- Egy üres cumisüveg vagy egy üveg víz még elfogadható, de ne engedjük, hogy egy üveg (vagy csőrös pohár) gyümölcslevet vagy tejet használjon a baba vigasztárgynak. Ilyen folyadékok szopogatása hosszabb időszakon keresztül, főleg éjjel, a fogak romlását okozhatja, és gátolja a baba hozzászoktatását a szilárd ételekhez.
- Gondoskodjunk róla, hogy a baba a szükséges vigasztalást (szeretetet és osztatlan figyelmet) megkapja a szüleitől, nemcsak ölelések és csókok formájában, hanem gyakori beszélgetéssel és együttes játékkal is.
A kötődés egy vigasztárgyhoz sok (de távolról sem valamennyi) baba számára normális a fejlődés során; annak a gyereknek azonban, aki annyira megszállottja lesz a tárgyának, hogy nem tölt elég időt az emberekkel való kapcsolatfelvétellel, játékszerekkel való játékkal, fizikális képességeinek gyakorlásával, lehet, hogy valamilyen érzelmi igénye nincs kielégítve. Ha erre gyanakszunk, vizsgáltassuk meg orvossal.
Szerző: Griffel Tibor
Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.