Magasvérnyomás kezelése

A vérnyomásmérés története

Távolkeleti orvosok már az ókorban megfigyelték, hogy a szív dobog. Tapintották a pulzust, és felismerték az érhálózatot. Időszámításunk után 162-ben már alkal­mazták az érvágást az „értolulással” járó állapotokban, később a kezelés alapját a piócák alkalmazása jelentette. Ókori görög orvosok feltételezték, hogy a vér áramlása az erekben egy keringési rendszert alkot, s e feltételezést 1627-ben William Harvey megfigyelései bizonyították.

Elsőként írta le a nagy- és kisvérkör létezését. Igazolta, hogy az ütőér a szív összehúzódásakor (szisztole) nagyobb erővel löki ki a vért, mint a szív elernyedésekor (diasztole). Kimutatta, hogy a vér az artériákból (ütőerekből) a vénákba (visszerekbe) folyik, és a vér körkörös mozgását a szív pumpaműködése (dobogása) biztosítja.

Az erekben áramló vér nyomása

Az erekben áramló vér nyomásának erejét és annak ingadozását egy angol lelkipásztor, Stephen Hales igazolta állatkísérletében, 1733-ban. Egy kanca lábszárának artériájába rézcsövet vezetett. A rézcsőhöz üvegcsövet rögzített, majd az ütőeret elszorító kötelet kioldva, a vér nyolc láb és 3 cm magasra (kb. 300 cm) emelkedett a balkamra magasságához képest. A kísérletet többször megismételte; megfigyelte, hogy a vérnyomást folyama­tos ingadozás jellemzi. Majd amikor a nyomás már túl alacsonnyá vált ahhoz, hogy az állat keringését biztosí­tani tudta volna, az állat elpusztult.

Ötven évvel később 1783-ban Poiseuille továbbfejlesztette Hales módszerét, s megalkotta i hemodinamometert. Egy U-alakú csőbe higanyt öntött, majd a cső egyik szárába egy könnyebb fajsú­lyú folyadékot, mely elválasztja a higanyt a vértől. Ezt a csövet vezette be az állat artériájába, s a cső másik szárán figyelte a higanyszint változását miliméterben kifejezve. A higanyszint változásából következtetett a vérnyomás változásaira.

Az 1800-as években számos szerkezet látott napvilágot, mely a vérnyomásváltozás és a pulzus mérésére szolgált. A tudománytörténeti leírásokban szellemes módosítások sorát olvashatják az érdek­lődők. Vierordt komplex szfigmográfja, majd Etienne-Jules Marey (1860) bonyolult emelőrendsze­rekkel továbbított pulzushullám-elemző íróeszköze még nem volt alkalmazható a mindennapokban, azonban a pulzushullám kísérletes kutatására, elemzésére kiváló volt.

Baker (1867)  a westminsteri kórházban, Mahomed (1870) Londonban számlapon rögzítette a vérnyomás emelkedését veseszövőd­ményekkel társuló skarlátos betegben. Pound (1878) Vermontban hordozható mérőt alkotott, majd a bécsi von Basch (1880) három ponton alkalmazható vérnyomásmérő készüléke a kézfej pulzusának hidrosztatikus nyomás változását mérte.

“Vértelen” vérnyommérés

Az emberi vérnyomás indirekt (vértelen módon) mérésére szolgáló eszközök hosszú kísérletek során tökéletesedtek. 1896. december 10-én jelent meg a Gazetta Medica di Torino nevű orvosi folyóiratban Scipione Riva-Rocci „Un nuovo sfigmomanomet-ro” (Egy új vérnyomásmérő) című közleménye. Scipione Riva-Rocci olyan elméletileg is új eszközt vezetett be, mely a nyomáshullám tovaterjedését gátol­va a pulzálást megszüntető erőt mérte.

A kart elszorító felfújható mandzsettában akkora nyomást hozott létre, hogy a mandzsetta alatti területen megszűnt a pulzus, majd a mandzsettában lévő nyomást addig csökken­tette, míg a pulzus ismét tapinthatóvá vált. Az ekkor mért nyomásérték a szisztolés vérnyomást jelezte. A kar kerülete és a mandzsetta szélessége valamint hosszúsága közti összefüggést, illetve a mandzsettában lévő nyo­más leengedési sebességének jelentőségét 1901-ben von Recklinghausen ismertette. Nyikolaj Szergejevics KorotkofF 1905-ben a felfújható mandzsetta alkalma­zását és a kar ütőereinek hallgatását kombinálta, ezzel a diasztolés vérnyomás meghatározása is megvalósult.

1923-ban Volhardt már leírja a „vörös” esszenciális eredetű, és a „fehér” veseeredetű magas vérnyomás – betegség jellemző tüneteit. A század elején Ambard és Beaujard tudományos vizsgálattal is megerősítette, hogy a sószegény diéta bizonyos magas vérnyomás – betegségekben kedvező hatású. 1924-ben került bevezetésre az első vérnyomáscsökkentő szer, a hi­ganyt tartalmazó vizelethajtó mersalil. Ettől az idősza­któl kezdve a gyógyszergyárak és a világ kémikusai, gyógyszerkutatói újabb és újabb felfedezésekkel tették lehetővé a betegség kezelését.

Hordozható ambuláns vérnyomásmérő megjeleníése

1962-ben Hinman elkészítette az első véres (invazív) hordozható ambuláns vérnyomásmérőt (szív­verésről szívverésre regisztrálta a vérnyomást egy katéter segítségével, melyet a kar artériájába vezettek), mely egész nap az előre beállított időben mérte a vérnyomást. 1969-ben Bevan, Honour és Stott az ún. „Oxford technikával” 24 illetve 48 órás időtartamban az EKG egyidejű rögzítésére is képes készüléket állí­tott össze.

A hordozható nem-invazív (nem az érben, hanem a felsővégtag mandzsettás elszorításával mérő) eszközök a vérnyomást kezdetben mikrofonnal (Weiss és Gibson 1941) majd oszcillometriás módon mérték, az értékeket minikomputerrel regisztrálták (Sokolow 1962). Az ultrahang használata (Ware 1965) a pontatlanság miatt nem terjedt el.

Meditech Kft. – ABPM

Magyarországon 1990-ben került bevezetésre a Meditech Kft. ABPM ambuláns vérnyomásmérő mon­itor (ambulatory blood pressure monitor – ABPM) család első tagja (ABPM-01). Az egyre újabb és újabb fejlesztések eredményeként hazánkban már több ezer készülék biztosítja a korszerű diagnosztika lehetőségét. Az utóbbi néhány évben újabb műszergyártó cégek is megjelentek a hazai piacon (pl. Spacelab, Innomed stb).

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.