• rák

Modern rákdiagnosztika – a korán felismert betegség

A korán felismert rák többnyire sikeresen kezelhető – ezért jár kéz a kézben a diagnosztika és a kezelés: minél ponto­sabbak a leletek, annál jobban tervezhető a terápia.

A rák korai felismerése és a pontos diagnózis nagyban javítja a teljes gyógyulás esélyeit

Az egyre kifinomultabb diagnoszti­kai módszerek megnyitják az utat az innovatív, az egyes bete­gekre szabott kezelési módok számára, és hozzájárulnak ahhoz, hogy a rákos betegségeket mind kíméletesebben és célzottabban, de mindenekelőtt egyre hatékonyabban és sikeresebben lehessen kezelni. Ehhez elsősorban pontos és egyértelmű diagnózisra van szükség.

A technikai fejlődésnek köszönhetően javulnak a diagnosztikai módszerek

Az utóbbi húsz évben lélegzetelállító sebességgel fejlődött a jobb és pontosabb diagnosztikai technikák kidolgozását szolgáló kutatás. Az új módszerek jelentős hatást gyakoroltak a terápiás lehetőségek javulására és fejlődésére, és hozzájárultak a rák kezelése terén elért sikerekhez.

Az onkológiai központok­ban hatékony diagnosztikai eljárások és berendezések állnak az orvosok rendelkezésére – különösen nagy a fejlődés az ún. képalkotó eljárások, azaz a röntgen- és ultrahang-, valamint a CT- (számítógépes röntgentomográfia) és MR- (mágneses rezonanciás) vizsgálatok terén. Míg korábban éppen csak kimutatták a daganat jelenlétét, ma már a jóval korábbi, bizto­sabb és kíméletesebb felismerés mellett lehetőség van a daganat analizálására is.

A pontos diagnózis alapjai

A hatékonyabb képalkotó eljárások csak egyik pillérét jelentik a modern rákdiagnosztikának. Ezekkel a képalkotó vizsgála­tokkal az alkalmazott technikáktól függően csaknem tökéletes térbeli felvételek készíthetők a szöveti elváltozásokról, ám a felvételekből nem derül ki, hogy jó- vagy rosszindulatú daga­natról van-e szó – ezért a képalkotó módszerek egymagukban általában nem alkalmasak a pontos diagnózis felállítására. Mindazonáltal a korai felismerés szempontjából nélkülözhetet­lenek, mivel kockázatmentesek, és kevés kivétellel (mint ami­lyen például a vastagbéltükrözés) nem okoznak kellemetlensé­get a beteg számára.

Szövetminta – biopszia

A pontos diagnózishoz elengedhetetlen a biopszia (szövet­minta vétele), esetleg a vér és a vizelet, illetve más testnedvek elemzése. Végső bizonyosság csak szövettani és citológiai vizsgálatokkal nyerhető. Ha a patológus daganatsejteket talál a szövettani mintában, igazoltnak tekintendő a rák jelenléte.

A háromféle diagnosztikai vizsgálat – képalkotó eljárások, biopszia és laborvizsgálat – együttesen alkotja a pontos tumor­diagnosztika alapját: a kapott diagnózis határozza meg a kezelési tervet. Az egyénre szabott kezelési terv kidolgozása a kezelőorvos feladata.

Képalkotó eljárások

Képalkotó eljárásokon azokat a módszereket értjük, amelyek segítségével az orvos be tud tekinteni a test belsejébe.

Íme:

• klasszikus röntgenvizsgálat, például mammografia,
• számítógépes röntgentomográfia (CT),
• mágneses rezonanciás vizsgálat (MR),
• ultrahangvizsgálat (szonográfia),
• radioizotópos vizsgálat (szcintigráfia),
• pozitronemissziós tomográfia (PET),
• CT-vel kombinált PET,
• belső szervek tükrözése (endoszkópia),
• egésztest-vizsgálat.

Mi történik a képalkotó vizsgálatok során?

A képalkotó vizsgálatok egy részében csak az elváltozás alapján értékel az orvos, más részük során viszont olyan kontraszt­anyagokat használnak, például radioaktív vegyületeket, ame­lyek a ráksejtekben felhalmozódnak. Az eljárás arra épül, hogy a daganatsejteknek más az anyagcseréjük, mint az egészséges sejteknek.

A kétféle sejtet a képernyőn (a sejtműködés különbözőségéből adódó) eltérő színárnyalatuk alapján lehet megkülönböztetni – ilyen módon megállapítható a daganat elhelyezkedése, kiterjedése, és lehetséges a diagnózis felállítása. A képalkotó eljárás kiválasztása függ többek között a feltétele­zett diagnózistól, a beteg kórtörténetétől, valamint fizikai és pszichés állapotától, továbbá nem utolsósorban attól, hogy milyen testrészt kell vizsgálni, például lágy részt vagy csontot, illetve hogy milyen eszköz áll rendelkezésre.

A „klasszikus” röntgenvizsgálat

A röntgenvizsgálat a legrégebbi képalkotó módszer: Wilhelm Conrad Röntgen 1895. november 8-án fedezte föl az „újfajta sugárzást”, amelyet azután róla neveztek el. Ennek a vizsgálat­nak a során a röntgensugarak áthatolnak a testen és megfeketí­tik a beteg mögé helyezett speciális filmet. Ahol több sugár jut át a testen, ott feketébb lesz a film. A csontok nem engedik át a sugarakat, ezért a filmen világos színűek. Bár már több mint 100 éves, a röntgenvizsgálat még mindig nélkülözhetetlen a rák megbízható diagnosztikájában.

Digitális testkeresztmetszet CT-vel

A számítógépes tomográfia alapja szintén a röntgensugár: az elv ugyanaz, mint a röntgenvizsgálaté. A CT azonban egy szervről, testtájról vagy az egész testről készült keresztmetszeti sorozatfelvétel – az egyes felvételeket azután a számítógép háromdimenziós képpé egyesíti.

A CT előnye, hogy térbeli képet készít az érintett szervről vagy testtájról, és hogy a képe jóval nagyobb felbontású, mint a kétdimenziós röntgenfelvételeké, ezért jobban meg lehet ítélni a szöveti elváltozásokat. Hátránya a magas sugárdózis, amely­nek a szervezet a felvétel készítése alatt ki van téve. A dózis ezerszerese annak, amennyi egy mellkasröntgen során éri a beteget, a mammográfiás sugáradagnak pedig az ötvenszerese.

A vizsgált testtájtól függően a CT 10-45 percig tart, és fájda­lommentes

A beteg a vizsgálat teljes tartama alatt orvosi fel­ügyelet alatt áll. A modern készülékek mikrofonnal és hang­szóróval vannak ellátva, hogy szükség esetén a beteg és az orvos kapcsolatba léphessen egymással. A nagy sugárterhelés miatt CT-vizsgálatot csak indokolt esetben szabad végezni. Egyes szerveknek, például a gyomor és a bél bizonyos szaka­szainak a CT-vizsgálatához a betegnek kontrasztanyagot adnak szájon át vagy injekcióban. Előtte közölni kell az orvossal, ha egy korábbi vizsgálat alkalmával a kontrasztanyagnak valami­lyen mellékhatása volt vagy allergiás reakciót váltott ki.

Vizsgálat a csőben: mágneses rezonancia (MR)

A röntgennel és a CT-vel ellentétben az MR-vizsgálat során nem használnak az egészségre káros röntgensugarakat. A képek erős mágneses térben (amely a Föld mágneses terénél 10-30 000-szer erősebb) keltett rádiófrekvenciás hullámok alapján készülnek. A vizsgálatnak nincsenek mellékhatásai.

MR-vizsgálattal jó minőségű, számítógépen megjeleníthető térbeli képek készíthetők, amelyeken jól felismerhetők a külön­féle szövetek. A szöveti elváltozások (daganatok) elhelyezkedé­sét egyértelműen és pontosan ki lehet mutatni. A CT-hez hasonlóan egyes szervek és testtájak vizsgálatához kontraszt­anyag adása lehet szükséges.

Az MR-vizsgálat viszonylag szűk, kb. 60 cm átmérőjű csőben történik, amelyben a betegnek legalább 30, de esetenként 90 percig nyugodtan kell feküdnie és csak felületesen szabad lélegeznie. Klausztrofóbiában szenvedők okvetlenül közöljék ezt a tényt az orvossal. Esetükben az MR helyett általában más vizsgálati módszert alkalmaznak.

A készülék a mérések alatt nagyon hangos fémes kopogó hangokat ad ki, ami ellen füldugóval lehet védekezni. A vizsgá­lat szakszemélyzet felügyelete alatt zajlik, és közben a beteg végig kontaktusban marad a kezelőszemélyzettel. Vészhelyzet esetén a páciens csengővel jelezhet és segítséget kérhet.

MR-vizsgálatra nem kerülhet sor akkor, ha valamilyen fémet ültettek be előzőleg a szervezetbe (például lemezt csonttörés kezelésére, továbbá implantátumot vagy pacemakert). Ilyenkor szólni kell az orvosnak.

Rákdiagnosztika ultrahanggal

Az ultrahangos vizsgálat vagy szonográfia ugyanazon az elven működik, mint a hajózásban alkalmazott szonáros mélység­mérés. Egy detektort (vizsgálófejet) mozgatnak szorosan a test felszínén, amely magas rezgésszámú hanghullámokat bocsát ki. A testben terjedő hullámok visszaverődnek, ha akadályba, például valamelyik szervbe vagy csontba ütköznek.

A detektor érzékeli a visszaverődő hullámokat, és elektromos jelekké alakítja őket – a hozzá kapcsolt képernyőn ennek alapján jelenik meg a vizsgált szövetek képe. A vizsgáló folyamatosan figyelemmel kíséri a képernyőn megjelenő mozgó képet, amelyet szükség esetén ki tud merevíteni, illetve ki tud nyomtatni.

Ultrahangvizsgálatot sokféle rák esetén lehet végezni a daganatok és áttétek kimutatására. Az eljárás hasznos, és nincsenek mellék­hatásai.

Ultrahanggal jól lehet vizsgálni a lágy részeket. Értékes információk nyerhetők a szervek és a szö­vetek elhelyezkedéséről, nagyságáról, aktuális állapotáról – a képernyőn egyértelműen felismer­hetők a szövetek elváltozásai. Az ultrahangot a leggyakrabban a pajzsmirigy, az emlő, a női nemi szervek, a nyirokcsomók, a szív és az erek esetében használják, továbbá alkalmazhatják a nyelőcső, a prosztata és a gyomor vizsgálatára is. Előnye, hogy nem keletkezik káros sugárzás, és a beteg számára nem jár kellemetlenséggel vagy kockázatokkal. A páciensre gyakorolt pszichés hatás is elhanyagolható.

A lényegre tapintás: szcintigráfia

A szcintigráfiát, azaz az izotópos vizsgálatot a nukleáris medi­cina szakorvosa végzi, általában ambulánsán. A betegnek beadnak egy injekciót, amely gyengén sugárzó anyagot (radionuklidot) tartalmaz. A beadott radionuklid feldúsul a vizsgálandó szervekben, az orvos pedig speciális kamerával felfogja a sugárzást, és egy számítógépes szoftver ebből képet, úgynevezett szcintigramot készít. A kép sok apró pontból áll, amelyek tájékoztatnak a vizsgált szövetben vagy szervben mért sugárzásról. Gyakran alkalmazzák a módszert a pajzsmirigy vizsgálatára.

A daganatok és áttéteik nagyobb koncentrációban raktároz­zák el a radionuklidokat, mint az egészséges szövetek – ezt jelzi az adott területen látható nagyobb pontsűrűség. A szcintigramon ezek a területek sötétebbek, ami lehetővé teszi a daga­natok elhelyezkedésének kimutatását.

A ráksejtek szeretik a cukrot: pozitronemissziós tomográfia (PET)

Napjainkban a pozitronemissziós tomográfia számít az egyik legmodernebb és legpontosabb, rákot kimutató eljárásnak.

A PET-et elsősorban akkor alkalmazzák, ha ki akarnak zárni egy olyan rákot, amely korán ad áttétet. Ez főleg az ún. la indi­kációkra érvényes, azaz ha fennáll a hasnyálmirigy-, a pajzs­mirigyrák vagy a melanoma gyanúja, illetve nemkissejtes bronchusrák vagy a röntgenfelvételen a tüdőben látható kerek árnyék, valamint limfóma esetén.

A pozitronemissziós tomográfia a tumorsejtek megváltozott anyagcseréjét használja fel: az elfajult sejteknek szükségük van energiára és tápanyagokra, ezért a szőlőcukor előkelő helyet foglal el étlapjukon. A PET hasonló elven alapszik, mint a szcintigráfia: ebben az esetben is gyenge radioaktív izotópot (radiofarmakont vagy tracert) juttatnak a beteg szervezetébe.

A rákdiagnosztikában ez rendszerint radioaktív fluorral megje­lölt szőlőcukor (fluor-18-dezoxi-glükóz, FDG). A tracer feldúsul a szövetekben, majd rövidesen felbomlik, és pozitronok, pozitív töltésű elemi részecskék szabadulnak fel. A pozitron a negatív töltésű elektron antirészecskéje. A tracerhez hasonlóan a pozit­ronok viszonylag instabilak és hamar megsemmisülnek, miköz­ben energia keletkezik, amelyet detektorral lehet mérni.

A PET-vizsgálathoz nem kell a betegnek szűk csőbe feküd­nie

Helyette egy kb. 15-20 cm széles, gyűrű alakú szkenner pásztázza végig a testét. A mérési adatokat a számítógép képpé alakítja. Minél magasabb a tracer koncentrációja egy sejtben, annál nagyobb a sugárzás intenzitása.

A beteg sejtek a megnö­vekedett anyagcseréjük miatt több cukrot „fogyasztanak”, mint az egészséges sejtek – a PET-vizsgálat során tehát a ráksejtek több, izotóppal megjelölt cukrot vesznek föl, következésképpen több sugarat bocsátanak ki, ezért a PET-felvételeken jól megkülönböztethetők az egészséges sejtektől. A fekete-fehér képeken a megnövekedett anyagcseréjű sejtek sötét foltokként jelennek meg, a színes képeken pedig élénk színű, világító foltokként. (Ezek persze a készülék beállításaitól függően változhatnak.)

A PET-vizsgálat általában nem terheli meg a beteget

Rend­kívül ritkák a mellékhatások, elhanyagolható mértékű a sugár­terhelés, a jelölésre használt izotóp pedig gyorsan elbomlik, és bomlástermékei ártalmatlanok, illetve teljes mértékben kiürülnek.

A PET-vizsgálatot a nukleáris medicinában jártas, szakképe­sítéssel rendelkező orvos végzi. Ma még nem tartozik a rutin onkológiai vizsgálatok közé: csak bizonyos daganatfajták gya­nújának fennállása esetén vagy diagnosztizált daganatokkal kapcsolatos nyitott kérdések tisztázására használják.

Kettő az egyben: pozitronemissziós tomográfia és számítógépes tomográfia (PET/CT)

A pozitronemissziós tomográfia számítógépes tomográfiával való kombinálása a legújabb diag­nosztikai eljárások közé tartozik. A PET az elfajult sejtek megnövekedett anyagcseréje alapján mutatja ki a rákos szöve­teket, míg a CT-vizsgálattal három dimenzióban lehet föltérké­pezni az érintett testtájat vagy szervet. A két korszerű diag­nosztikai eljárás együttes alkalmazásával egyértelműen és nagy pontossággal meg lehet állapítani a primer daganat és az esetle­ges áttétek elhelyezkedését, és még a legkisebb rákos elváltozá­sok is kimutathatók.

A vizsgálat általában 10-12 percet vesz igénybe. A cső, amelybe a beteg befekszik, kb. 80 cm hosszú és kb. 75 cm átmérőjű – ez még a klausztrofóbiások számára is elviselhető. A panaszok és mellékhatások ugyanazok, mint a PET, illetve a CT esetében.

Mi van belül? Szervtükrözés (endoszkópia)

A korai felismerés képalkotó eljárásai közé tartozik az endoszkópia is. Az eddig ismertetett módszerekkel ellentétben itt egy orvosi műszert (endoszkópot) juttatnak a szervezetbe egy rugalmas csővel. Általában a vastagbél és a gyomor daganatait vizsgálják ilyen módon. A vizsgálathoz a beteget elkábítják, egyes esetekben el is altatják.

A endoszkópia elve:

Az endoszkóp egy mikroszkopikus nagyságú kamerával „élő adásban” felvételt készít az adott szervről vagy testüregről. Az orvos mozgatja a kamerát és egy képernyőn figyeli a felvé­telt. Ha talál valamilyen rendellenességet, azonnal intézkedni tud: az endoszkóppal kisebb beavatkozásokat hajthat végre, például szövetmintát vehet, illetve eltávolíthat a bélfalról poli­pokat vagy akár kezdődő daganatokat. E célból az endoszkóp mikrosebészeti eszközökkel van fölszerelve.

Gyomortükrözéskor pél­dául a gasztroszkópot a nyelőcsövön át levezetik a gyomorba, ami nem kellemes, és fennáll a sérülés veszélye (többek között gyomorvérzés, a gyomornyálkahártya megsértése). Ezért a gyomortükrözést nem alkalmazzák korai felismerést célzó szűrővizsgálatra. A gyomortükrözés szövődményei életveszé­lyesek is lehetnek, ezért orvosi szempontból nem indokolt a gyomorrák korai felismerése érdekében rutinszerűen elvé­gezni ezt a vizsgálatot. Kihegyezve a dolgot azt is mondhat­nánk, hogy semmi haszna sincs valakinek abból, hogy fölfede­zik a gyomorrákját, ha közben meghal a tükrözés okozta gyomorvérzésben.

Szűrés céljából vastagbéltükrözést normál esetben csak 55 éves kor felett alkalmaznak – ha az eredmény negatív, álta­lában tízévente. A vizsgálathoz a végbélnyíláson keresztül kolposzkópot vezetnek a vastagbélbe: ennek segítségével az orvos végigpásztázza a bél nyálkahártyáját, polipok vagy egyéb elváltozások után kutatva.

Költség-haszon elemzés: a teljes test vizsgálata

Egyes speciális központok ún. egésztest-vizsgálatot is végeznek, amelynek keretében az egész testet szűrik, hogy kimutassák az esetleges kóros sejtelváltozásokat. Ennek keretében PET-, CT- és MR-vizsgálatokat végeznek.

Az eljárásnak egészében véve csekély a diagnosztikai értéke: nem alkalmas arra, hogy biztosan ki lehessen zárni a beteg­séget, ha pedig találnak valamit, nem lehet pontos diagnózist felállítani. Ráadásul magasak a költségek, amelyeket a társada­lombiztosítás nem térít, továbbá nagy a sugárterhelés, amely a beteg szervezetét az egésztest-vizsgálat során éri. Nem csoda hát, hogy az orvosok többsége lebeszéli pácienseit erről a módszerről.

Mintavétel szövetekből és sejtekből – biopszia

A képalkotó eljárások nagyon hasznosak a rák kimutatására, és lényegében veszélytelenek a beteg számára – segítségükkel fel lehet ismerni a szöveti elváltozásokat és pontosan meg lehet határozni az elhelyezkedésüket.

Ám van egy nagy hátrányuk is:

Nem alkalmasak arra, hogy egyértelműen megállapítsák, vajon a daganat jó- vagy rosszindulatú-e. A precíz diagnózishoz az orvosnak szüksége van a gyanús területről származó szövetre vagy sejtekre: csak ezeknek a mintáknak az alapos tanulmá­nyozása teszi lehetővé a daganatra vonatkozó pontos következ­tetések levonását.

A szövetmintát mikroszkóp alatt megvizsgálva (hisztológiai = szövettani vizsgálat) a patológus meg tudja állapítani, hogy jó- vagy rosszindulatú daganatról van-e szó. A vizsgálat során azt is kideríti, hogy a szövet és/vagy a sejtek a primer tumorból vagy áttétből származnak-e. A vizsgálandó szövetekhez vagy sejtekhez a patológus biopszia útján jut.

A biopszia elvégzéséhez különböző eszközök állnak az orvos rendelkezésére, amelyekkel kíméletes módon tud célzottan szövetmintát venni.

A biopszia („bios” görögül = élet, „opsis” = látás, megjelenés) minimálisan invazív beavatkozás. Mikrosebészeti műszerekkel szövetmintát vagy sejteket nyernek szervekből, lágy részekből, csontokból stb., amelyeket laboratóriumban vizsgálnak meg. A képalkotó eljárások leleteivel és a laboratóriumi vizsgálatok eredményével együtt kiértékelve a biopszia megbízhatóan járul hozzá a (rák)diagnózis felállításához. Ehhez az kell, hogy a biopsziát végző orvos elegendő mennyiségű szövetet nyerjen, és hogy a minta valóban a gyanús szövetrészből származzon. A mintavételt az orvos végig ellenőrzi: képernyőn „élőben” követi és irányítja a mintavevő műszer mozgását és a szükséges beavatkozást.

Ki végzi a biopsziát?

A beavatkozás általában ambulánsán történik megfelelően fel­szerelt intézményben. Többnyire elegendő a helyi érzéstelení­tés, de a bonyolultabb beavatkozásokat altatásban végzik.

A biopsziához csak ritkán kell kórházba feküdni

Akkor van rá szükség, ha a beteg rossz egészségi állapota indokolja, vagy ha a mintavétel jellege megkívánja. A beavatkozás időtartama az alkalmazott módszertől függ, továbbá attól, hogy melyik szervből vagy testtájról veszik a mintát. Beszéljük meg orvosunkkal a biopszia előtti és utáni teendőket, és érdeklődjünk a lehetséges szövődményekről is.

Mintavételi eljárások

Azt, hogy a mintavétel során milyen módszert használnak, a kezelőorvos dönti el a beteg kórtörténetétől függően, de sze­repet játszik benne a vizsgálandó szerv vagy testrész elhelyez­kedése is. Egyes esetekben elegendő, ha néhány sejtet nyernek ki (citologia), míg máskor nagyobb sejtcsoport vagy szövet­darab eltávolítására van szükség (hisztológia). Az alkalmazott módszer attól függ, hogy sejteket, avagy szövetdarabokat kell a vizsgálat céljára kinyerni.

Tűbiopszia

A mintavételhez a vizsgálandó szerv elhelyez­kedésétől és a daganat nagyságától függő méretű speciális tűt használnak.

Egy hengeres tűvel beleszúrnak a daganatszövetbe, és amikor kihúzzák onnan, kis szövethenger marad a tűben. Amikor a bőrön át szúrnak bele a daganatba, nincs szükség nagyobb sebészi beavatkozásra.

A tű beszúrásakor természetesen ügyelnek, hogy ne sértse­nek meg ereket, más szerveket vagy lágy részeket – a szúrás helyén helyi érzéstelenítést alkalmaznak. A beavatkozás után minimális heg visszamaradhat. Altatásra csak kivételes esetben kerül sor, ha a beteg anamnézise ezt szükségessé teszi.

A tűbiopszia fajtái:

• A vékonytű- (aspirációs) biopszia során sejteket vagy egészen kis szövetdarabokat nyernek citológiai vizsgálat céljára. Ezt a módszert használják, ha a csontvelőből vesznek mintát vagy testfolyadékokból sejteket nyernek ki.
• Vastagtű- (core = henger-) biopsziára akkor kerül sor, ha nagyobb sejtcsoportra van szükség a szövettani vizsgálat elvégzéséhez, például emlő- vagy prosztatadaganatok esetén. A beavatkozás menetét ultrahanggal ellenőrzik.
• Vákuummal támogatott vastagtű-biopsziával nagyobb szö­vetmennyiség nyerhető ki. Helyi érzéstelenítésben végzik számítógépes vezérléssel: vákuum létrehozásával szívnak ki szöveteket a fecskendőbe. A módszert bizonyos daganat­típusok, például emlőrák gyanúja esetén alkalmazzák.
• A fenti tűbiopsziás eljárások lényegében incíziós (latinul incisio = bevágás) módszerek, amelyek során szövetmintát vesznek a daganatokból. Ezzel ellentétben a kimetszéses (excíziós) biopszia során nagyobb szövetdarabok eltávolítására nyílik lehetőség.

A kutatók figyelme arra is ki­terjedt, hogy hogyan csökkent a vastagbél különböző szakaszait érintő rákok rizikója. A vastag­bél bal oldali (ún. felszálló) sza­kaszában a szűrés eredménye­ként 84 százalékkal, a jobb oldali (ún. leszálló) szakaszában pedig 56 százalékkal volt ala­csonyabb a rák előfordulása a korábban szűrésen megjelent egyének esetében, mint azok körében, akik nem vettek részt szűrővizsgálaton.

Kimetszéses biopszia nagyobb szövetminták vételéhez –

A kimetszéses (excíziós, latinul excidere = kivágni) biopszia során a gyanús szövetrészeket egészben távolítják el. Általában ambulánsán végzik, helyi érzéstelenítéssel – a kimetszendő szövet nagyságától és elhelyezkedésétől függően olykor altatás­ban kerül sor a beavatkozásra. Ezt a módszert alkalmazzák rosszindulatú melanoma gyanúja esetén is. Az érintett szövet­részt egészben eltávolítják.

További biopsziás eljárások

A tű- és kimetszéses biopszián kívül más módszereket is alkalmaznak szövetminták vételére a különböző szervekből, lágy részekből és csontokból.

• A méhnyak biopsziás vizsgálatához a nőgyógyászok egy csi­pesszel lecsípnek egy darabot a gyanús szövetrészből.
• Ha a húgyhólyag-, a vastagbél- vagy a gyomortükrözés során gyanús elváltozást észlelnek, az orvos az endoszkóppal azon­nal szövetmintát vehet (endoszkópos biopszia) például a gyomorból, illetve a növedéket rögtön el is tudja távolítani, például a bélpolipokat, amelyek rákmegelőző elváltozásnak számítanak. Erre a célra az endoszkóp föl van szerelve mikrosebészeti eszközökkel.
• A rákszűrés keretében hüvelykenetet vesznek. A (kidolgozó­járól, a görög orvosról Papanicolauról elnevezett) Pap-teszt­hez a nőgyógyász egy kis kefével, spatulával vagy vattacso­móval sejtmintát vesz a méhnyak nyálkahártyájáról.vA kenetet azután laboratóriumban vizsgálják meg, s az ered­ményt az elváltozástól függően öt kategóriába sorolják be. A Pap-teszt fájdalommentes.
• Méhrák gyanújakor küretet vagy „kaparást” végeznek – így nevezik a méh „kitakarítását”. Helyi érzéstelenítésben vagy rövid altatásban történik ambulánsán, s a beavatkozás körülbelül 10 percet vesz igénybe.

Kockázatok és mellékhatások: az elfajult sejtek kiszabadulása

Alapjában véve a biopszia a minimálisan invazív (kulcslyuk-) beavatkozások közé sorolható – nagyobb műtétre csak kivételes esetekben van szükség. A modern mikrosebészeti eszközökkel a szövetmintákat kíméletesen lehet eltávolítani, s az időnként alkalmazott altatás csak csekély mértékben terheli meg a szer­vezetet. A mintavétel helye gyengén vérezhet, illetve a biopszia után olykor bevérzés keletkezhet.

Komoly kockázati tényezőt jelentenek viszont a biopsziával történő mintavétel során a kiszabaduló daganatsejtek, amelyek ellenőrizetlenül továbbterjednek a szervezetben és más testtája­kon daganatot hozhatnak létre.

• Lágy részek tűbiopsziája során daganatsejtek maradhatnak a szúrcsatornában, vagy egy megsértett érfalon át bejuthatnak a vérkeringésbe. A kutatások szerint azonban ezek az elsza­badult daganatsejtek csak ritkán okoznak áttétet. Ha a szö­vettani vizsgálat eredménye pozitív, a műtét során, amellyel a daganatot eltávolítják, a biztonság okáért a szúrcsatornát is teljes egészében kivágják, hogy megelőzzenek egy esetleges áttétet.
• Mellhártyatumorokból torakoszkópiával (mellkastükrözés) vesznek szövetmintát – a punkció során a metszés mentén elvándorolhatnak az elfajult sejtek. Ha bebizonyosodik a rák gyanúja, a későbbiekben célzottan besugarazzák a szúrás helyét.
• Melanoma gyanúja esetén a tumorsejtek elterjedésének megakadályozása céljából az egész daganatot gondosan eltávolítják.

Mennyire megbízható a biopszia?

A biopszia vétele során meg kell győződni arról, hogy a szövet­minta valóban a gyanús területről származik, ezért a biopsziát képalkotó vizsgálat mellett végzik. Az orvos így a képernyőn nézve ellenőrzés mellett végzi a beavatkozást, tehát a „találati pontosság” meglehetősen magas. Egyes területekről, például a prosztatából több mintát is kell venni, hogy biztosan el lehes­sen dönteni, rákról van-e szó.

Kié a kimetszett szövet?

A szövetminta a beteg tulajdona: bármikor kérheti, hogy adják át neki a mintát vagy a mintából készült metszetet, és szabadon rendelkezhet vele, például megmutathatja egy másik patológusnak, hogy kikérje a véleményét. Sem a mintát vevő orvos, sem az azt megvizsgáló patológus, sem a kórház nem formál­hat jogot a szövetminta birtoklására.

A modern technikák azonban más megvilágításba helyezik a tulajdonlás kérdését

Ma már sok tesztet a félretett szöveteken is el lehet végezni, és az eredmény alapján fontos információt lehet kapni például a betegség viselkedéséről vagy arról, hogy mitől függ a gyógyszerek hatékonysága. Az így kialakított min­tabankok nagyon értékesek. A biopszia után a betegnek el kell döntenie, hogy ragaszkodik-e a szövetmintához, vagy lemond az orvos, a patológus vagy a kórház javára konzerválás vagy további feldolgozás céljából. Ez a döntése határozza meg a továbbiakban a tulajdonlás kérdését. Magyarországon a minta – amennyiben a beteg nem rendelkezik kifejezetten másképp automatikusan a kórházban marad.

• A frissen fagyasztott vagy paraffinba ágyazott szövetek, ame­lyeket az orvos vagy a laboratórium nem kíván a továbbiak­ban felhasználni, a beteg tulajdonát képezik még akkor is, ha az előírások szerint a kórháznak kell megőriznie őket meg­határozott időn keresztül.
• Jogilag tisztázatlan a tulajdonlás kérdése, ha a beteg hozzá­járul, hogy tudományos célból feldolgozzák a szövetmintát. Ez a probléma egyre gyakrabban merül fel, ahogy a kutatás számára egyre fontosabbá válnak a daganat- és szövet­bankok.

A szövettani vizsgálat bizonyító ereje

A szervek, a lágy részek és a csontok szöveteit érintő elváltozá­sok típusának eldöntéséhez a laboratóriumi vizsgálatok, vala­mint a képalkotó diagnosztikai eljárások leletei adják a kiindulópontot. Azt, hogy egy daganat jó- vagy rosszindulatú-e, teljes bizonyossággal csak a patológus tudja eldönteni meghatározott citológiai és/vagy szövettani vizsgálatok alapján.

Mit árul el a mikroszkópba vetett pillantás?

A patológus a diagnózis felállítása céljából testfolyadékokat (vért, testüregekből vett váladékot és vizeletet), szöveteket (hisztológia) vagy sejtcsoportokat (citologia) vizsgál.

A vizsgálat során a következő kérdésekre kell választ adnia:

• Tartalmaz-e a vizsgált szövetminta daganatsejteket? Ha igen, jó- vagy rosszindulatúakat?
• Ha a sejtek rosszindulatú daganatból származnak, milyen rákfajtáról van szó?
• A sejtek primer tumorból vagy áttétből származnak-e?
• Milyen stádiumban van a rosszindulatú daganat?

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.