• gyermek
• kezelések
• sérült gyermek
• terápiák

Sérült gyermek született a családban! Mit tegyünk?

Ha bármelyik édesanyát megkérdezzük, aki örömmel várja gyermekét, milyen nemű kisbabát szeretne, általában az a válasz: mindegy csak egészséges, ép legyen! Sajnos ez a kívánság nem mindig teljesül.

A magzat már a terhesség alatt is genetikusan öröklött tényezők vagy az anyát ért fertőző betegségek, kémiai, fizikai behatások mi­att károsodhat. De sok veszély forrása maga a szülés is (koraszülés, oxigénhiányos állapot, szülés közbeni trauma stb.) Sajnos az egész­ségesen megszületett újszülöttet is érheti maradandó károsodást okozó trauma, koponyasérülés, fertőző betegség, toxikus behatás stb., de elég egy baleset vagy agyvérzéses állapot, ami után vissza­fordíthatatlan állapot alakul ki.

Eltéréssel született gyermek

Amikor egy családban valamilyen eltéréssel születik meg egy gyermek, sok minden lejátszódik a szülőkben. Először összedől egy kép, amit a terhesség alatt építgettek. Felmerül az anyában, apában hogyan folytatódik így saját élete, hiszen a fajfenntartás ösztöne azt diktálja, hogy saját életünk génjeinken keresztül utódainkban öröklődjön tovább.

De most hogyan tovább?

Az önmegvalósítás képe is összetörik, hisz amit a szülő nem tudott elérni, ami neki nem sikerült, remélte, majd gyermeke megvalósítja. Önvád uralko­dik el az anyán vagy apán, csorbul önértékelése, amiért nem tudott egészséges utódot létrehozni. Szégyenérzet gyötri, mert a társada­lom is elutasító, nem toleráns. Mit szólnak majd a barátok? Ho­gyan ápolja a kapcsolatokat, ha gyermeke viselkedése miatt kon­fliktusok lesznek? így egyre jobban bezárkóznak majd. A szülők egymást vádolják, ki a hibás a történtekért. Ez megronthatja az eddigi harmonikus kapcsolatukat. Sok esetben az apa kilép ebből a helyzetből, az anya pedig magára marad bánatával, problémáival.

Sajnos a környezet előítéletes magatartása a gondokat csak te­tézi. Az előítélet pedig tanult jelenség. Ez nem velünk születik, ezt nem örököljük. Gondoljuk csak meg, milyen könnyen kialakíthatjuk ezt a magatartást. Már a 2-3 éves gyermek is megtanulja, mi a jó, a jobb, mi a rossz, a rosszabb. Általában elvárjuk tőle, hogy a nor­mákhoz igazodva, konformista módon viselkedjen. Ha már ettől eltér, azt szóban is megfogalmazzuk.

Íme egy egyszerű példa:

A kisgyerek kiönt valamit, vagy rosszat csinál. Megjegyezzük: ügyetlenkedtél, rosszat tettél. Ha többször előfordul, már az egész gyerekre általánosítjuk, vagyis rangsoroljuk: ügyetlen vagy, rossz vagy. Máris kész a stigma, és an­nak megfelelően bánunk vele. Nem bízunk rá feladatokat, eltiltjuk barátaitól. Végül a gyerek is belátja, hogy ő ügyetlen, rossz. Esetleg magába fordul vagy bohóckodik, rendetlenkedik. Így könnyen ki­alakulnak a másodlagos viselkedési zavarok. Még napjainkban is elég gyakori az előítéletes magatartás a sérültekkel, a sérült gyer­meket nevelő családokkal.

Befogadás

Gondoljunk bele, mit jelent az integráció, a befogadás: Mi „épek” befogadunk titeket. Pedig senki nem tehet róla, hogy mi­lyen öröklött adottságokkal jön a világra, milyen hatások érik születés előtt, alatt, után. A világ pedig sokszínű, és úgy kell elfo­gadni, hogy abban minden ember élete egyszeri és megismételhe­tetlen. Mindenki lehet ép és lehet egy másik pillanatban sérült. Azok a családok, amelyekben sérült gyermek születik, mindenképpen egy krízishelyzetet élnek át.

Fontos, hogy ennek fázisait megkönnyítsük:

• Első fázis: a „sokk fázis”, amikor szembesülnek a ténnyel, hogy fogyatékos gyermek született. Nem mindegy, az orvos hogyan közli a diagnózist. Titkolózva, tele latin szavakkal, hogy ne legyen érthető, elbagatellizálva a tény jelentőségét, a gyerekről való le­mondásra felszólítva, időhúzással, amikor specialistától specialis­táig küldözgeti a szülőket. Jó lenne, ha a szülő kellő segítséggel (pszichológus bevonásával), segítőkész légkörben, kíméletesen tudná meg a tényeket.
• A második fázis: a „reakció fázisa”, amikor bűnbakot keresnek, vádaskodnak, ki is a hibás. Az anya, az apa, a felmenőági rokonok, az orvos? Ebben az időszakban nagyon fontos a segítő családi hát­tér, a megértő baráti kapcsolatok, az együttérzés, a segítségnyújtás előrevetítése, az elfogadó magatartás.
• A harmadik fázis: a „depresszió fázisa”, amikor főként az anya magába roskad. Ilyenkor sérül az anya-gyerek kapcsolat. Az anya nem képes megfelelő módon gondoskodni az újszülöttről. (Elapad a teje, nem gondozza eléggé stb.) Ezt a kisbaba azonnal megérzi például az anya izomtónusának megváltozásából, hőmérsékletének ingadozásából. Gyakrabban sír, nyugtalanabb lesz, és ez csak tovább rontja a helyzetet. A környezetben élők ilyenkor segíthet­nek azzal, hogy átvállalnak néhány gondozási feladatot, elterelhe­tik az anya magába forduló viselkedését, szakember beavatkozását kezdeményezhetik.
• A negyedik fázis: a „kapaszkodási lehetőségek keresésének fázisa”. Ilyenkor a szülők gyakran orvostól orvosig viszik a gyermeket, hátha rossz volt a diagnózis vagy valamilyen csoda történik. Sokszor felesleges, fájdalmas vizsgálatoknak teszik ki újból és újból a kisgyereket.

Az „intenzív odafigyelés fázisában” már képesek a szülők odafi­gyelni a problémára, racionális megoldásokat keresnek. Átértékelik életük fontos dolgait, új lehetőség szerinti életre igyekeznek beren­dezkedni. Nagyon fontos a szülők megsegítése ebben a szakaszban. A környezet segítse elő a gyermek elfogadását, mert csak az elfo­gadás után lesznek képesek a gyerek fejlesztésére, nevelésére. Jó, ha ez minél előbb történik meg, mert a kisgyermek idegrendszere képlékeny, még egyre fejlődik. A korai fejlesztés növeli a későbbi jobb életminőség esélyeit.

Jó, ha a szülő és a többi családtag, barát érzi, mikor mire van szüksége a kisgyereknek.

Mikor érzi azt, hogy:

• Ölelj át: vagyis, fogadj el olyannak, amilyen vagyok!
• Tegyél le: azaz amit tudok, engedd, hogy én csinálhassam egyedül!
• Hagyjál békén: legyen szabadidőm arra, hogy azt csináljam, amit szeretnék.

Ugyanakkor a szülőnek is pont ezekre van szüksége a környeze­tében élőktől:

• Ölelj át: vagyis érezz velem együtt, segíts nekem, hogy elmond­hassam érzéseimet, gondjaimat, ha kell hallgass meg. (Akár barátként, családtagként vagy szakemberként.)
• Engedj el: azaz segíts jó ötletekkel, hogyan tanítsam én gyer­mekemet önállóságra. Milyen feladatokat bízzak rá, hogy otthon is fejlődhessen.
• Hagyjál békén: legyen nekem is egy kis időm, amit magamra fordíthatok. Legyen lehetőségem a feltöltődésre, kikapcsolódásra, az elvonulásra, a semmittevésre. (Egy-egy családtag bevonásával mentesíthetjük a szülőt a 24 órás szolgálat alól.)

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.