• gyereknevelés
• gyermek
• kamaszkor
• szülő

A kamasz gyermek nevelése, tippek szülőknek!

Mire eljutunk ide, már viszonylag képzett szabályismerő szülők leszünk, és az esetek többségében tisztában leszünk azzal, mit miért teszünk. A kamaszok azonban teljesen új kihívások elé állítanak minket, és ennek hatására elbizonytalanodunk, hogy megfelelően végezzük-e a szülői munkánkat.

Amint gyermekünk a kamaszkorba lép, már túl vagyunk felneve­lésüknek több mint a felén, és már csak néhány évünk van arra, hogy átadjuk nekik a legfontosabb alapelveket és értékeket. Ők azonban váratlanul úgy kezdenek viselkedni, mintha a nevelé­sükbe fektetett eddigi munkánk teljesen felesleges lett volna. Amennyiben nem veszítjük el a lelkesedésünket, és tartjuk magunkat a következő szabályokhoz, gyermekünk hamarosan olyan csodálatos felnőtté válik, akire méltán lehetünk büszkék.

Ne essünk pánikba!

Kamaszok. Ismerem a problémát. Ijesztő helyzet. Egyik napról a másikra szinte rá sem ismerünk édes és szeretetre méltó babánkra. Az még a jobbik eset, ha csak morcos és szótlan, rosszabb esetben ugyanis úgy érezhetjük, egy szörnnyel élünk egy fedél alatt.

Épp ezért az első szabály: ne essünk pánikba. Ez a világ rendje. Nem mi vagyunk az egyetlen szülők, akiknek meg kell birkózniuk ezzel a problémával. Van, akinek könnyebben megy, ám ha egynél több csemeténk van, szinte kizárt, hogy mindegyiknek probléma­mentes legyen a kamaszkora. Igazából lehet, hogy jobb is így.

Emlékszünk még arra az időszakra, amikor gyermekünk két­évesen első dackorszakát élte? Nos, most visszatért ugyanez az időszak, csak a gyerek közben nagy lett, így a helyzet még ijesztőbbé vált. A dackorszakát élő kétéves rádöbben, hogy nem a szülő része, hanem önálló lény, és elkezdi feszegetni a hatá­rokat, hogy kiderítse, mit szabad és mit nem. A kamasz ugyan­ezt teszi, csak egy kicsit felnőttebb változatban. Mivel gyerme­künknek önállóan kell kitalálnia, milyen életet szeretne élni felnőttként, a kamaszkor az elszakadás időszakának tekinthető. Abban azonban nem mindig értünk velük egyet, hogy milyen távolra kószálhatnak el tőlünk.

Hormonális ingadozások

Ehhez még hozzájárulnak a különféle hormonális ingadozások – ezek némelyike tényleg hatással van a kamaszok agyműködésére és kommunikációs készségeire (aki nem hiszi, keressen rá az interneten az ezzel kapcsolatos kutatások eredményeire). Egyszóval a tizenéves gyerkőcök szülei tényleg komoly gondban vannak.

Ha eljön az ideje, szinte minden gyerek lázad egy bizonyos szinten. Azok, akik nagyon szeretnek gyerekek vagy a „család kisbabái” lenni, valószínűleg később kamaszodnak, mint azok, akik már kétéves koruk óta felnőttként akarnak viselkedni. De ha el akarnak szakadni a szüleiktől, előbb-utóbb mindannyian át fognak esni ezen a korszakon.

Mindenképpen örömteli azonban, hogy amikor végre véget ér a lázadás korszaka, visszakapjuk a korábban jól ismert csemetén­ket. Persze nem lesz teljesen ugyanaz a személy – már idősebb és bölcsebb -, de ismét azokat az elveket vallja majd, és azokat a dolgokat értékeli, amelyekre oly sok éven át igyekeztünk meg­tanítani őt. Nem szabad tehát elcsüggednünk, hiszen ha kibírjuk ezt a néhány évet, minden újra rendben lesz.

Jusson eszünkbe Newton harmadik törvénye*

(*Két test kölcsönhatásakor mindkét test erővel hat a másikra, ezek az erők egyenlő nagyságúak és ellentétes irányúak.)

Tény, hogy nagyon szeretjük a gyermekeinket. Éppen ezért nehéz helyzetbe kerülünk, ha azt látjuk, hogy olyan baklövést követnek el, amelynek – szerintünk – később komoly következményei lesz­nek. Az évek során már hozzászoktunk ahhoz, hogy nem szó­lunk bele, amikor kisebb hibákat készülnek elkövetni – például amikor túl sok pudingot esznek, vagy biciklivel száguldoznak a dombon. Ahogy a gyerekek idősödnek, az elkövetett hibák is egyre súlyosabbak lesznek.

Most már komolyabb problémákkal kell szembesülnünk: cseme­ténk túl sok alkoholt fogyasztott egy barátja házibuliján, vagy túl kivágott ruhákat akar hordani. Lehet, hogy még azt is meg kell érnünk, hogy gyermekünk nem akar továbbtanulni annak elle­nére, hogy mi támogatnánk egyetemi tanulmányait;. Ezek persze mind komolyabb dolgok annál, mint hogy kis kétévesünk a kel­leténél több édességet tömött magába. Kamaszkorú gyermekünk már sokkal nagyobb kockázatot vállal a döntéseivel.

És ami a legrosszabb: előfordulhat, hogy gyermekünk a saját hibáinkat ismétli meg. Leadja a kémiát, mert utálja a tanárt, pedig fényes tudományos karrier állna előtte. Vagy minden pénzét fél­rerakja, hogy érettségi után egy évet külföldön tölthessen, majd egy pillanatnyi elmezavar következtében az egész összeget másra költi. Mi figyelmeztethettük volna őket. Talán meg is tettük. De vajon mi mindig mindenben hallgattunk a szüléinkre?

Bele kell törődnünk a kamasz gyermekünk döntéseibe?

Hacsak csemeténk nem készül komoly veszélybe sodorni magát, bele kell törődnünk a döntéseibe. Néha még veszélyhelyzet ese­tén sincs más választásunk. Minél jobban próbáljuk meggyőzni őket igazunkról, annál valószínűbb, hogy a saját fejük után men­nek. A kamaszok mindig olyan dolgokat keresnek, amelyek ellen lázadhatnak – erre vannak beprogramozva. Minél erőszakosabbak vagyunk velük, annál makacsabbak lesznek. Emlékszünk még newton harmadik törvényére? Ha egy test hat egy másik testre, akkor a második test az első testre ugyanekkora nagyságú, de ellenkező irányú erővel fog hatni. Ezt nevezhetnénk akár az első kamasztörvénynek is.

Mit tehetünk tehát, ha látjuk, hogy hibát követnek el?

Termé­szetesen elmondhatjuk a véleményünket, de semmiképpen sem kényszeríthetjük rájuk. Egyenlő félként kell tárgyalnunk velük. Nem így: „szerintem hülyeséget csinálsz.” inkább valami ilyesmit javasolnék: „ez a te döntésed, de elgondolkodtál már azon, miből fogod finanszírozni a külföldi utazásodat, ha minden pénzedet a kocsira költöd?” ha felnőttként bánunk velük, valószínű, hogy felnőttként reagálnak majd. Ha nem most, majd legközelebb. Sokkal valószínűbb, hogy kikérik a véleményünket, ha tudják, hogy felnőttként adunk tanácsot nekik.

Legyen beleszólásuk

Gyermekünknek meg kell tanulnia döntéseket hozni. És kompro­misszumokat kötni. Továbbá csapatban dolgozni. És egyezkedni. Hogyan tudnánk mindezt megtanítani neki, ha nem vonnánk be a családi döntéshozatalba? Ki kell tehát kérnünk a véleményét minden olyan kérdésben, amely őt is érinti.

Persze ez nem jelenti azt, hogy mindig a gyerekek dönthetnek. Meg kell érteniük, hogy amíg a mi házunkban élnek, és a mi pénzünket költik, nekünk mindig vétójogunk van. Nem fogjuk három helyiséggel kibővíteni a házat csak azért, mert mindannyian saját hálószobát követelnek. Azt azonban megbeszélhet­jük velük, hogyan használhatnák ki a lehető leghatékonyabban a jelenleg is rendelkezésükre álló teret.

Ahogy a gyerekek idősödnek, mindenképpen gyakorolniuk kell, hogyan lehet megfontolt döntéseket hozni, hogyan kell tárgyalni másokkal, és hogyan kell felnőttként viselkedni. Miért ne választhatnák ki, milyen színű legyen a szobájuk, főleg, ha ők maguk gondoskodnak majd a festésről?

Közös szabályok kialakítása

És mi a helyzet a közös családi nyaralással – már ha van még ilyen? Természetesen az utazásra fordított költségvetést a szülők szabják meg, de a kamaszkorú gyerekek már nyugodtan elmond­hatják, hova szeretnének menni. A szülők megvétózhatják a ter­veket – de ugyanezt a gyerekek is megtehetik.

Nem csak arról van szó, hogy a gyerekeknek meg kell tanulniuk a döntéshozás mesterségét – persze ez is nagyon fontos dolog. Ami fontosabb, hogy gyermekünk a család tevékeny tagjának érezze magát, akinek kikérik a véleményét, mielőtt az egész család életét befolyásoló elhatározások megszületnének. Ugyanez érvényes a szabályok kialakítására is. A világbajnok angol rögbicsapat tagjai mindannyian együtt alakították ki azokat a szabályokat, amelyeknek végül sikerüket is köszönhették. Mivel a szabályokat mindenki valamilyen szinten a sajátjának érezte, nem okozott gondot a betartásuk.

Természetesen minél több alkalmat találunk arra, hogy kamasz­korú csemeténket felelősségteljes felnőttként kezeljük, annál szo­rosabb lesz vele a kapcsolatunk. Emellett ezzel arra ösztönöz­zük őt, hogy tényleg felelősségteljes felnőttként viselkedjen – ez pedig számára is csak előnyös lehet.

Ne kutassunk a matrac alatt!

A kamaszok számos olyan dolgot tesznek, amiről jobb, ha nem szerzünk tudomást. Persze mi tökéletesen tisztában vagyunk ezzel, éppen ezért aggódunk. Ha meg tudnánk állni, hogy ezen aggódjunk, mindannyian sokkal boldogabbak lennénk.

Nem fogunk semmi olyasmit találni, amit már ezer és ezer szülő ne talált volna meg. Sőt, valószínűleg semmi olyasmire sem buk­kanunk, amire a saját szüleink ne bukkanhattak volna rá egykor. És mi van, ha találunk valamit? Számon kérjük gyermekünkön? Nem hinném. Viszont kapcsolatunk megsínyli a bizalmatlan­ságot, csemeténk pedig legközelebb nem a matrac alá, hanem a parketta réseibe rejti a titkait.

Jusson eszünkbe, mi mennyi mindent tettünk, amit nem szeret­tünk volna szüleink orrára kötni. Sőt, talán még ma is van egy-két dolog, amit nem osztanánk meg felmenőinkkel. Vagyis kamasz gyermekeink teljesen normálisan viselkednek. És ha nem csiná­lunk nagy ügyet a teljesen átlagos kamaszos dolgokból, akkor sokkal szívesebben fordulnak hozzánk segítségért, ha valami problémájuk adódik. És ez rendkívül fontos. Ha elfogadjuk, hogy a matrac alatti dolgok teljesen normálisnak számítanak, akkor előbb-utóbb rájönnek, hogy bármiről elbeszélgethetnek velünk, és nem kell tartaniuk rosszallásunktól.

Bíznunk kell abban, hogy az eltelt évek alatt sikerült maradék­talanul átadnunk nekik a szükséges értékeket és elveket. Jusson eszünkbe, hogy minél kellemetlenebb helyzetbe hozzuk őket, annál inkább eltávolítjuk őket magunktól.

Már csak attól is megerősödik a kapcsolatunk, hogy eszünkbe sem jut felemelni a matracot vagy beleolvasni a naplójukba. Értékelni fogják, hogy tiszteletben tartjuk a magánéletüket (még akkor is, ha ezt sosem árulják el nekünk), és hogy elég modern szemléletünk van ahhoz, hogy lehetővé tegyük számukra a gondtalan kamaszkort.

Nem jó, ha mindent megcsinálunk helyettük

A gyerek születésekor megkezdődött a visszaszámlálás. 18 év, 17 év, 16 év… Mennyi van még hátra? Ha egyszer elérünk a nul­lához, a gyereknek önállóan meg kell állnia a saját lábán. Vagyis tudnia kell főzni, bevásárolni, takarítani, rendet rakni (legalábbis egy bizonyos szinten), mosni, számlákat befizetni, jövedelmet szerezni és hasonlókat.

Most már pörögnek az évek, és a gyerekek hamarosan elérik a teljes önállóság korát. És ha csemeténk tizennyolcadik szüle­tésnapja előtt még soha nem kapcsolta be a mosógépet, vagy még sosem főzött vacsorát, akkor nem biztos, hogy minden fon­tos dologra felkészítettük. Talán ezek a gyerekek fel sem fogják, milyen hátránnyal indulnak, de mi szabályismerő szülőként töké­letesen tisztában vagyunk azzal, hogy ha elkényeztetjük gyerme­künket, azzal semmiképpen sem segítjük elő a nagybetűs életre való felkészülését.

Minden szülő ismeri gyermekei erősségeit és hiányosságait. Gondoljuk át, mi az, amit még nem tudnak – és gondoskodjunk arról, hogy megtanulják. Ha nehezükre esik a pénzügyek inté­zése, tanítsuk meg őket, hogyan tarthatják kézben a kiadásai­kat. Bízzuk rájuk egy hétre a bevásárlást, és az előre megbeszélt összegen felül ne adjunk több pénzt a mobiltelefon-számlájára.

Egy hétig legyen gyermekünk feladata a mosás, így megismer­kedhet a mosógép használatával, és megtanulja, hogy a tiszta ruhát minden egyes alkalommal ki kell teregetni, majd szépen összehajtogatva el kell pakolni a szekrénybe.

Idősebb csemetéinket már azzal is megbízhatjuk, hogy őrizzék a házat, amíg mi elutazunk egy pár napra. Persze meg kell aka­dályoznunk, hogy távollétünkben féktelen bulit csapjanak. Jó, ha tudatosítjuk bennük, hogy az egyik szomszéd vagy a család egyik barátja mindig rajtuk tartja a szemét.

A felnőtt élethez szükséges készségeket számtalan kreatív megol­dás segítségével taníthatjuk meg gyermekeinknek, így a tanulás szinte szórakozás lesz számukra – legalábbis amíg el nem múlik az újdonság varázsa, ám addigra már biztosan rájuk ragadt egy­két hasznos dolog.

Ne álljunk a gyorsvonat útjába

Azt már tudjuk, hogy gyerekeinknek meg kell engednünk, hogy önállóan hozzanak döntéseket. Ez még rendben is van.

De vajon a következő kérdések eldöntése közül melyiket bíznánk rájuk?

• Motorozás.
• Lógás az iskolából.
• A „b” betűs szitokszó használata.
• Kábítószer-fogyasztás.
• Dohányzás.
• 16 éves kor előtti szexuális élet.

Tényleg minden téren lehetőséget kell adnunk nekik az egyéni döntéshozatalra?

Ugyanezt a kérdést feltehetjük máshogyan is, ha a dilemmát az ellenkező oldalról közelítjük meg: mit tehetünk saját döntéseik ellen? A rendelkezésünkre álló lehetőségek száma egyre fogy, ahogy a gyermek idősödik. Ordibálhatunk, de ez már kevésbé zaklatja fel, mint ötéves korában. És egyébként is – az évek során ők is egyre hangosabban tudnak kiabálni. Szobafogságra ítélhetjük őket, de a rafináltabbak vagy kimásznak az ablakon, vagy angyalian viselkednek egészen addig, amíg ki nem engedjük őket. És persze ezután még jobban odafigyelnek, nehogy újra rajtakap­juk őket valami rosszaságon. Megvonhatjuk tőlük a zsebpénzü­ket, de már elég idősek ahhoz, hogy hétvégén munkát vállaljanak.

Nincs sok választásunk. Tizenéves gyermekünk kamaszként fog viselkedni, bármit teszünk is. Ezt vagy elfogadjuk, vagy felvesszük a kesztyűt, ám az utóbbi esetben valószínűleg csak még több olyan döntést hoznak majd, amellyel felidegesítenek minket.

Minden kamasz kapcsolatba kerül olyan dolgokkal, melyeket a szülei nem néznek jó szemmel – többek között a szexszel, a ciga­rettával és a drogokkal. De ha bízunk abban, hogy gyermekünk képes felelősségteljes döntéseket hozni, sokkal valószínűbb, hogy valóban megfontoltan viselkedik majd.

Az ordítozás nem old meg semmit!

Tegyük fel, hogy gyermekünk minden rosszaságot elkövetett. Na jó, ezt még elképzelni is szörnyű. Akkor tegyük fel, hogy két rosszaságot követett el. És a dolgok kicsúsznak a kezéből. Rászo­kott a dohányzásra, elkapott egy nemi betegséget vagy kirúgták az iskolából. Ugye azt szeretnénk, ha bizalommal fordulna hoz­zánk segítségért? Hát persze, hiszen segíteni szeretnénk. De biz­tos, hogy elmondaná nekünk, ha bajba kerülne? Hogyan dönti majd el, hogy megoszthatja-e velünk a titkait? Természetesen az alapján fogja ezt megítélni, hogy korábban miként reagáltunk, amikor fény derült egy-egy kisebb rosszaságára.

Hogyan reagáltunk akkor? Ordítva a fejéhez vágtuk, hogy elját­szotta a bizalmunkat? Vagy vettünk egy mély lélegzetet, és nyu­godt körülmények között elmagyaráztuk neki, hogy mennyire aggódunk érte?

Az ordibálás és a szülői bizalom eljátszásának vádja jogos ugyan, ám épp ellentétes hatást érünk el vele. Amennyiben azt szeret­nénk, hogy hozzánk forduljanak a bajban, a gyerekeknek tudniuk kell, hogy komolyan vesszük a problémájukat, és nem fogunk kiabálni velük. Ezt nem mindenki fogadja el, mégis ez az igazság. Kamaszként valószínűleg mi magunk is ugyanezt éreztük.

Gyermekünk nagy valószínűséggel tökéletesen tisztában van azzal, hogy ostobaságot tett, amit szégyell, vagy legalábbis kel­lemetlenül érzi magát miatta. Semmi szükség arra, hogy ordi­báljunk vele, hisz ezzel csak megalázzuk. Nagyon hálás lesz nekünk, ha nyugodtan reagálunk, és nem döngöljük a földbe. Emellett nagy az esély arra, hogy legközelebb is hozzánk fordul, ha problémája adódik.

Jusson eszünkbe, hogy gyermekeink annak alapján jósolják meg a problémára adott reakciónkat, hogy miként fogadjuk kisebb rosszaságaikat ma, holnap vagy a jövő héten. Amikor gyermekeink kamaszkorba lépnek, változtatnunk kell a nevelési stílusunkon. Már nem írhatjuk elő nekik, hogy mit tehetnek és mit nem. Ehelyett egy mentor szerepét kell magunkra öltenünk, és tizennyolc éves korukra már egyenlő félként kell kezelnünk őket.

Természetesen amíg a mi házunkban élnek, addig rájuk is érvényesek az otthoni szabályok, ahogy mindenki másra – például a vendégségbe érkező ismerősökre vagy akár saját szüléinkre. Azt azonban nem tudjuk irányítani, hogy gyerme­keink mit kezdjenek az életükkel, ezért jobb, ha nem is áltatjuk magunkat ilyesmivel. A kamaszkoruk közepétől már nem sok beleszólásunk van a döntéseikbe. Vagyis hagyjuk abba a kia­bálást, és beszéljünk velük felnőtt módjára. Bár nem mindig egyszerű, ez az egyetlen járható út.

Hadd legyen az övék az utolsó szó

Tinédzser csemeténkkel nem minden beszélgetésünk fog barát­ságosan végződni. Szerintem ezt mindenki tudja. Amikor bere­kesztünk egy feszült vitát (vagy a gyerek hagy minket faképnél), valamelyikünk valószínűleg tesz még egy ingerült, rosszindulatú, csípős vagy gúnyos utolsó megjegyzést, amire a másik vissza­vág valamivel – és ez így megy tovább a végtelenségig. Vagyis a vitának mégsem sikerül véget vetni. Nem mintha a beszélgetés még mindig konstruktív lenne; inkább pontosan abba a kölcsö­nös üvöltözésbe kezd torkollni, amelyről az imént fogadtuk meg, hogy el fogjuk kerülni…

Fejezzük be!

Valakinek muszáj véget vetnie a dolog­nak. A kamaszok mesterei az utolsó szónak – mindig képesek még egy riposztra kényszeríteni minket. Ne dőljünk be ennek a trükknek! Ne hagyjuk, hogy visszarántsanak! És legfőképpen: ne kezdjünk kicsinyes, értelmetlen és szükségtelen szónoklatba a szemtelenkedés és feleselés tűrhetetlenségéről!

Szeretnék rámutatni, hogy ha nem bírjuk megállni, hogy a miénk legyen az utolsó szó, akkor nem tudom, milyen alapon kritizálhatnánk kamasz gyerekünket, amiért ő sem tud ellenállni a kísértésnek. Elismerem, ez nem könnyű (igazából főleg azért írom ezt a szabályt, hogy újra és újra felolvashassam magamnak, amíg be nem vésődik), de nagyszerű példát mutatunk vele a gye­reknek – arra, hogy az ember igenis képes cipzárt húzni a szá­jára. Mutassuk hát meg neki, hogyan kell, és ezzel egyszersmind megőrizzük az erkölcsi fölényünket.

Leginkább azért akarjuk, hogy a miénk legyen az utolsó szó, mert így azt érezzük, hogy mi „nyertünk”, vagy legalábbis megőriztük a méltóságunkat. Ha átengedjük az utolsó szót a másiknak, az egyenértékűnek tűnhet azzal, mintha elismernénk, hogy a vitá­ban ő kerekedett felül. Csak úgy leszünk képesek befogni a szánkat, ha előre elhatározzuk, hogy nagyobb önuralmat fogunk tanúsítani a másiknál, és a hidegvérünket azzal bizonyítjuk, hogy nem ragaszkodunk az utolsó szóhoz.

Akkor marad a kezünkben az irányítás, és akkor lesz újra a miénk a pszichológiai fölény – legalábbis a mi jelentéktelen kis világunkban -, ha tudatosan nem reagálunk az utolsó megjegyzésre. Nekem bevált, és sok vitát lerövidített a kamasz gyerekeimmel – már csak ezért is meg­éri kipróbálni.

Mindennek megvannak a maga feltételei

Az egyik legfontosabb dolog, amit a gyerekeknek meg kell tanulniuk, hogy a jogok és a kötelességek szoros összefüggés­ben állnak egymással. Ennek tudatosítása a szülő feladata. Gye­rekeink követelhetik például, hogy felnőttként bánjunk velük. Meg kell azonban érteniük, hogy ez kötelezettséggel jár – cse­rébe nekik is felnőttként kell viselkedniük. Ha megfeledkeznek a kötelességükről, kiváltságuk is elvész.

Kamaszoknál ez a szabály különösen igaz. Minden általuk köve­telt jogért cserébe vállalniuk kell bizonyos kötelezettségeket. Egyik barátom ezt az elvet a zsebpénzre is kiterjesztette. Ha nem segítenek otthon, vagyis nem teljesítik kötelezettségeiket, akkor elesnek a zsebpénzüktől.

Ugyanez érvényes a tiszteletre is. Ha csemeténk azt szeretné, hogy tisztelettel bánjunk vele, neki is tiszteletteljesen kell visel­kednie másokkal. Ha káromkodik vagy ordibál, akkor elveszti ezt a kiváltságot. Vagyis nem vagyunk kötelesek meghallgatni őt (legalábbis megpróbáljuk figyelmen kívül hagyni a duzzogást) egészen addig, amíg ő nem bánik tisztelettel velünk.

Amikor gyermekeink kirepülnek a családi fészekből, tisztában kell lenniük ezzel a szabállyal. Nem várhatnak semmit, ha cse­rébe ők sem adnak semmit. A kamaszkor a legmegfelelőbb időszak arra, hogy csemetéink megtanulják a jogok és kötelessé­gek közötti összefüggést.

Tulajdonképpen a gyerekek szeretik ezt a rendszert, hiszen így mindig érezhetik, hogy törődünk velük. Amikor megmondjuk gyermekünknek, hogy csak akkor mehet el este otthonról, ha tájé­koztat minket arról, hogy hová megy és mikor tér haza, csemeténk a lelke mélyén örül, hogy aggódunk érte. Bár persze ezt még vélet­lenül sem árulná el. És biztosan tudatja majd velünk, mikor vár­ható haza, tartja is magát hozzá, hiszen tisztában van azzal, hogy ha erről megfeledkezik, elveszíti a bulizás kiváltságát.

Tegyünk egy szívességet a gyermekünknek, és törődjünk vele. Minden alkalommal, amikor megkér minket valamire, tisztáz­zuk, mit várunk tőle cserébe. Ezáltal megtanulja a jogok és kivált­ságok értékét, és felkészül a nagybetűs életre. És a mi életünk is sokkal egyszerűbbé válik majd.

Tartsuk tiszteletben a számukra fontos dolgokat

A kamaszkor a törékeny egó és a kártyavárként összeomló önbi­zalom korszaka; a tinédzserek nagyon sokszor érzik úgy, hogy nem nézzük jó szemmel viselkedésüket, sőt, olykor még az is megfordul a fejükben, hogy nem szeretjük őket. Akár kedvenc zenéjükről, akár politikai állásfoglalásukról, akár ruhatárukról, akár vegetáriánus étrendjükről van szó, mindenképpen érezniük kell, hogy elfogadjuk döntéseiket.

Egyrészt lázadni akarnak, olyan dolgokat tesznek, melyek­kel sokkolnak vagy felidegesítenek minket, másrészt viszont sze­retnék érezni, hogy támogatjuk őket. Ez a helyzet nekünk sem egyszerű, de számukra még zavarosabb. A kamaszok csapdába estek egy szüleitől függő gyerekből éppen önálló felnőtté váló testben, így az esetek ötven százalékában maguk sem biztosak abban, mit is akarnak igazán. Egyik pillanatban a lehető leggyor­sabban fel akarnak nőni, míg a következő percben megriadnak, és igyekeznek lassítani ezt a természetes folyamatot. Nekünk az a feladatunk, hogy mindezt elfogadjuk és tiszteletben tartsuk.

Emellett mutassunk némi érdeklődést a csemeténk számára oly fontos dolgok iránt. Biztosan díjazni fogják – bár ezt sosem fogják az orrunkra kötni. Persze nem kell túllőni a célon, hisz nincs is annál szánalmasabb, mint amikor egy meglett apuka a legújabb diszkóslágerekre őrjöng. Nem kell erőlködni, elég, ha egy kicsit érdeklődünk.

Elképzelhető, hogy olyan új dolgokra bukkanunk, amelyeket szívből megkedvelünk. Ez az egyik előnye annak, ha az embernek kamaszkorú csemetéi vannak: már elég felnőttek ahhoz, hogy kiterjedt érdeklődési körük legyen, így számtalan dolgot tanulhatunk tőlük, ha elég nyitottak vagyunk. És miért ne lennénk?

Legyen egészséges a szexhez való hozzáállásunk

Most nem a saját szexuális életünkről lesz szó, hanem kamasz­korú gyermekünk nemi életéről. Mi, szülők biztosak akarunk lenni abban, hogy ha majd eljön az ideje, a gyerek szexuális élete boldog, biztonságos és örömteli lesz, nem pedig mocskos és zavaros (na jó, egy kicsit mindig zavaros).

Vajon gyermekeink honnan szerezhetnek pozitív tapasztalatokat?

Mi ad nekik elegendő magabiztosságot ahhoz, hogy várjanak a szexszel, amíg teljesen fel nem készültek rá? Az, hogy nem érinti őket kényelmetlenül a téma. Minél tájékozottabb gyermekünk a szex terén, és minél könnyebben beszél róla, annál valószínűbb, hogy a megfelelő pillanatban képes lesz felelősségteljes döntést hozni, nemet mondani, óvszert használni és tiszteletben tartani partnere érzéseit.

Szinte biztosra vehetjük, hogy minél több szó esik otthon a szexről (és a drogokról, az alkoholról, a dohányzásról), annál érettebben dönt majd gyermekünk. Még a csemetéikkel remek kapcsolat­ban levő, felvilágosult gondolkodású szülők is beismerik, hogy a szexről nagyon nehéz őszintén beszélni a gyerekekkel – már csak azért is, mert a kamaszok számára is kényelmetlen a téma. A szülőnek kell biztosítania a gyermekét arról, hogy ez ugyan­olyan hétköznapi kérdés, mint bármi más.

Mivel a gyerekek az iskolában végignevetgélik a szexuális felvilá­gosító órákat, nem fog tudatosulni bennük, hogy a szex – amely összetett kapcsolatban áll az érzelmekkel – a felnőttek életének mindennapi része. Ezt az ismeretet nekünk kell átadnunk nekik – nem testálhatjuk az iskolára ezt a feladatot.

A szexnek a hétköznapi témák között is helye van – például ami­kor egy filmről beszélgetünk. Ahelyett, hogy gyorsan másra terel­nénk a szót, beszéljünk nyugodtan a témáról, sőt ki is kérhetjük csemeténk véleményét. Csupán arra figyeljünk oda, hogy mindig felelősségteljes hozzáállásra ösztönözzük. Ez nem jelenti azt, hogy házasság előtt nem szerezhet semmiféle szexuális tapasztalatot. Inkább arra tanítsuk meg, hogy nem helyes dolog más emberek érzelmeivel játszani, vagy kockára tenni az egészségünket.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.