• adalékanyagok
• E-számok
• élelmiszer-adalékanyagok

A fogyasztói tájékoztatás mint utópia? (Mesterséges adalékanyagok)

A felmérések szerint az amerikai polgár teljes bizalommal fogad­ja a nemzeti ellenőrző hatóság tájékoztatásait. Európában azon­ban az utóbbi időben egyre kevésbé tartják hitelesnek és megbíz­hatónak a szakmai körökből média útján érkező tudományos in­formációkat.

A csernobili atomkatasztrófa, a belga dioxinügy és a brit kergemarhakór szomorú tanulságokat hordoz: a piaci és álla­mi érdekek fontosabbak az emberi egészség védelménél. Az em­berek bizalmát azonban igen hamar el lehet játszani a titkolózás­sal, porhintéssel és kétértelmű beszédekkel.

Sajnos legtöbbször csak a legjelentősebb ügyek jutnak el a tömegkommunikációig, és csak sejtésünk lehet, hány szakmai és ipari tévedés megisme­rését zárták el eddig a nyilvánosság elől, sietősen a szőnyeg alá söpörve. Úgy tűnik, ezzel is együtt kell élnünk: hozzánk csak ak­kor jut el az információ, ha már lehetetlen megakadályozni, hogy kitudódjék.

Persze az előbbi gondolat túlzásnak tűnik, hiszen a magyar élelmiszertörvény előírja a megfelelő fogyasztói tájékoztatást. Ez azonban elsősorban a csomagolóanyagon fellelhető jelölésekre korlátozódik, nem pedig az ételek élettani hatásaira.

Felvetődik a kérdés:

Miért csak akkor értesülünk egy élelmi­szer-alkotó (pl. tartósítószer, mesterséges édesítőszer) veszélyeiről, amikor már hónapok, esetleg évek óta fogyasztjuk? Elképzelhető, hogy a tudományos kísérletek és az orvosi tapasztalatok olyan újabb eredményeket fednek fel, amelyek fényében a korábbi enge­dély felülbírálásra szorul.

De előfordulhat az is, hogy már az enge­dély kiadása után röviddel felmerül a károsító hatás gyanúja, mi­vel azonban az eredmények nem egyértelműek, így nem hozzák nyilvánosságra azokat. Elkezdődik az akták tologatása, s a hosszas és költséges szakmai konferenciák lezárásaként a „kedvezőtlen ha­tás nem bizonyítható” mondattal az adott dosszié bekerül az irattárba.

Mi rejtőzik valójában a kulisszák mögött?

A szakmai körök és a hatóságok nagyon félnek az egészség­ügyi területen meglehetősen hiányos tudással rendelkező, laikus­nak tartott polgárok pánikkeltő magatartásától. Félnek a szenzá­cióra éhes újságíróktól és a megrögzött egészségvédőktől, akik „bolhából elefántot” csinálnak, s „behangolják” a közvéleményt.

A pánikhangulattól való félelem azonban a másik végletbe so­dorta a valós tudományos eredmények ismerőit. Számukra a nyilvánosság teljes kerülése, a felmerült veszélyek „további kuta­tásra bocsátása” (vagyis elhallgatása), és az esetleg kitudódott kockázatokkal kapcsolatos kételyek diplomatikus elsimítása ma­radt az egyetlen lehetőség.

A szakemberek szerint a belső infor­mációkat nem célszerű közreadni, mivel az átlagember félreértel­mezi azokat, és így fölösleges aggodalmakat gerjeszt a környeze­tében. Tény, hogy ennek nagy az igazságtartalma, de mindez nem szolgálhat ürügyként a tények elhallgatására.

A szakmai kö­rök ugyanis sok esetben a pánikkeltésre való hivatkozással nem teszik közzé a valós veszélyeket megerősítő hiteles eredménye­ket. A károsító hatások napfényre jutásával ugyanis a közvéle­mény jogos felháborodása és a felelősök megkeresése járna együtt, amelyet senki sem mer vállalni. így a fogyasztó számára marad a „boldog tudatlanság”.

Veszélyek ismertetésének hiánya

Az élelmiszer-adalékanyagok témakörére sajnos rendkívüli módon ráillik az iménti eszmefuttatás. A nyugati szakirodalmak egyre-másra újabb egészségügyi kockázatokról számolnak be, míg a hazai szakemberek az „aggodalomra semmi ok” elvet érvényesítik. Ez utóbbi valamelyest érthető is, hiszen gondoljuk csak el, mi történne, ha a szakma megalapozottnak ismerné el például az aszpartámról, szacharinról, nitritről, egyes színezé­kekről és tartósítószerekről szóló híradásokat.

Ez esetben a fo­gyasztói bizalmatlanság olyan kaotikus állapotot idézne elő, amely gyakorlatilag megbénítaná az élelmiszer-kereskedelmet. A káros hatásokról kiszivárgó hírek veszélyeztetik a kereslet-kíná­lat egyensúlyát, és beláthatatlan következményekkel járó esemé­nyeket, lavinákat indíthatnak el.

Egyszerűen bele kell törődnünk, hogy az egymásrautaltságra épülő fogyasztói társadalom berendezkedése nem segíti a ki­egyensúlyozott tájékoztatás megvalósulását. A tudományos vi­lág egyik része óvni próbálja a fogyasztó egészségét, a másik ré­sze a társadalmat szétziláló pánikhangulat elkerülését tűzi ki cé­lul, így fordulhat elő, hogy ellentmondásos hírek terjednek a kü­lönböző adalékanyagokról, noha léteznek tudományosan igazolt kutatási eredmények.

Végső megoldásként egyszer-egyszer leke­rül a polcról a kérdéses alkotót tartalmazó termék, máskor visszakerül oda. A határozott állásfoglalás, az igazmondás és a megfelelő tájékoztatás azonban továbbra is utópia marad. Mert sohase felejtsük el: a világon mindenütt a nemzetgazdasági érdekek állnak az első helyen, minden más csak ez után következhet.

A környezetszennyezési eseteknél pontos koncepció van arra vonatkozóan, hány ember megbetegedése és halála után kell megtenni a szükséges lépéseket, hogyan kell diplomatikusan le­szerelni az újságírókat, és miként kell tájékoztatni az érintett la­kosságot, illetve a laikus közvéleményt.

Bizonyára az adalék­anyagok és a táplálékkal az emberi szervezetbe kerülő szennyező és mérgező anyagok terén is léteznek ilyen – váratlan helyzetek­ben életbe lépő – előzetes koncepciók. De vajon hány ember meg­betegedése szükséges ahhoz, hogy végre tájékoztatást kapjunk a veszélyekről? Vagy esetleg mi is a betegek között leszünk? Eze­ket a kérdéseket csak a jövőben előforduló konkrét esetek vála­szolhatják meg. A múlt tapasztalatai mindenesetre nem kecseg­tetnek túl sok jóval.

A másik véglet: alaptalan vádak

Sokan úgy gondolják, minden adalékanyag ártalmatlan, és sem­milyen egészségügyi kockázattal nem jár rendszeres, naponkénti bevitelük szervezetünkbe. Ez az egyik véglet. Mások minden adalékanyagtól kategorikusan elhatárolódnak, sőt jelentős ré­szükkel kapcsolatban komoly egészségkárosító hatásokról be­szélnek. Ez a másik véglet.

Az utóbbi években olyan „iratok” kerültek be a köztudatba, amelyek nagymértékben felelősek az élelmiszer-adalékanyagok­kal kapcsolatos alaptalan rémhírek terjedéséért. Az említett irato­kon ártalmatlannak, gyanúsnak, veszélyesnek, egészségkárosító­nak és rákkeltőnek vélt adalékanyagok vannak felsorolva, sőt azokat a konkrét élelmiszer-ipari termékeket is megjelölik, ame­lyek fogyasztása különösen kockázatos. A forrásként feltüntetett klinikák többször és határozottan elzárkóztak ezektől az iratok­tól, vagyis ilyen jellegű felsorolást soha, semmilyen formában nem jelentettek meg.

Az „ártalmatlan”, „gyanús”, „veszélyes”, „egészségkárosító” és „rákkeltő” csoportba osztott adalékanya­gokat közzétevő lapok egyébként – a szakemberek szerint ­mintegy húsz éve keringenek Európában, időnként más-más for­rásra hivatkozva.

Az ilyen iratokon található információknak nincs valós alap­juk. (Hazánkban az OÉTI szakembereit is állásfoglalásra késztet­te a tengernyi fogyasztói levél és telefon.) A korábbiakban leír­tuk, hogy egy kémiai vegyület egyértelmű hatásai utólag nem bizonyíthatóak a kémia komplexitása, a számtalan egyéni adottság és a rengeteg egyéb kockázati tényező egyidejű jelenléte miatt.

Az egyértelmű állítások – ezen a területen – tehát eleve gyanút keltenek a kérdéssel foglalkozókban. A terjesztett iratokon az E-számok után szereplő élelmiszercsoportok, termékek megneve­zése azt is sejteni engedi, hogy a háttérben nem csak egészségvé­delmi törekvések húzódnak meg. Nem lehet tudni, mi rejlik a színfalak mögött: talán az élelmiszer-adalékokat gyártók egymás közötti etikátlan küzdelmébe pillanthatunk, és az ipari résztve­vők egymás termékeit lejárató konkurenciaharcának lehetünk cselekvő részesei? Egyes szakemberek szerint ez a legvalószí­nűbb hipotézis.

Feltételezett hatások útvesztőjében

A fogyasztó részéről jogos elvárás, hogy egy olyan, káros ha­tásokat leíró felsorolás legyen a birtokában, amelynek segítségé­vel ki tudja szűrni a kockázatos élelmiszereket a vásárláskor. Itt azonban még egyszer meg kell erősíteni: soha senki nem fog tudni olyan iratot készíteni, amelyben minden E-számmal jel­zett kémiai anyag egyértelmű és bizonyított élettani hatásai részletesen fel vannak sorolva. Csak feltételezett hatások létez­nek, azok is bizonyos környezeti terhelés és háttér mellett lép­nek fel.

A hatás tehát gyakorlatilag csak kismértékben kutatható, és statisztikailag nagyrészt (tömeges méretekben) igazolhatat­lan. A veszély bárkinél fennállhat, mégsem mondhatjuk egy anyagról, hogy mindenkire káros. Ez a sötétben tapogatózás eredményezi gyakran az ellentmondásokat, rémhíreket és a tel­jes tanácstalanságot.

A tömegméretekben terjedő hamis iratok történetének azon­ban két tanulsága is van. Egyrészt bizonyos emberek vagy cso­portosulások nem riadnak vissza attól, hogy valótlan állításaikkal hatva a közgondolkodásra, saját malmukra hajtsák a vizet.

Másrészt a tények elhallgatásától szenvedő és a hivatalos tudo­mány iránti bizalmukat elvesztett fogyasztók tömegei kapva kapnak olyan kiadványok után, amelyek végre egyértelmű konk­rétumokat írnak. A szomorú az, hogy emiatt az emberek kevéssé keresik a szenzációs hírek valóságtartalmát, legtöbbször feltétel nélkül elfogadják azokat. Sajnos könnyű kijátszani a tájékozat­lanságunkat, és könnyű meglovagolni az információéhségünket. Mindenesetre akárkik is adták ki a megalapozatlan adatokat tar­talmazó iratokat, jól ismernek bennünket.

Mindaz hibás tehát ebben az ügyben, aki gerjeszti a tanácsta­lanságot, kihasználja a tudatlanságot, és aki feltétel nélkül elfo­gad bármilyen információt. Ilyen értelemben – gyártótól a vásár­lóig – szinte mindenkinek felelőssége van a fölösleges aggodal­mak visszaszorításában.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.