Magasvérnyomás kezelése

A vérnyomás mérése

Az orvosi vizsgálatok közül talán egy sincs, melyet olyan gyakran alkalmaznának, mint a vérnyomásmérést. Meglepő tehát, hogy a mérés technikája, sőt maga a műszer sem változott lényegesen felfedezése a századforduló óta.

Még az elmúlt évek digitális tech­nikája sem tudta alapvetően megváltoztatni a vérnyomásmérés módszerét és ennek csakis az lehet az oka, hogy alapvetően jó módszerről van szó. Lényeges tulajdonsága e technikának az egysze­rűsége, valamint a pontossága is. Éppen ez utóbbi tulajdonsága miatt nem tudták a modern vérnyomásmérők a hagyományos, higannyal működő műszert kiszorítani.

Indirekt, mandzsettás vérnyomásmérés

A mindennapi gyakorlatban természetesen csakis vértelen vérnyo­másmérési módszernek lehet létjogosultsága. Ezt a feltételt valósítja meg az olasz Riva-Rocci (ejtsd: riva-roccsi) által kidolgozott és 1896-ban közreadott vérnyomásmérési technika.

Az orvosi gyakor­latban a „vérnyomás” kifejezést gyakran helyettesítik a kórlapban vagy más dokumentumon az “RR” rövidítéssel, ezzel tisztelegve a közvetett (indirekt) vérnyomásmérés első leírója emléke előtt. Ez a módszer akkor tudott elterjedni, amikor a század első éveiben a né­met von Recklinghausen feltalálta a ma is használatos, mandzsettás vérnyomásmérőt.

Az indirekt vérnyomásmérés azon alapul, hogy az ütőerek kívül­ről, a bőrön keresztül összenyomhatok, ez természetesen csak ott va­lósítható meg maradéktalanul, ahol az ütőér közvetlenül a csonton fekszik, hiszen az éren belül igen nagy nyomás uralkodik, és a lágy szövetek között a kívülről összenyomott ér kitér, arrébb nyomódik, és így nem lehet teljesen elzárni.

A pontos vérnyomásméréshez ugyanis az szükséges, hogy az éren belül teljesen megszüntessük az áramlást, mert csak így tudjuk megállapítani, hogy milyen külső nyomásra volt szükség, hogy a belső nyomást legyőzzük. És ez a lé­nyeg: mi tulajdonképpen a külső nyomást mérjük, és ezért nem kell az eret megnyitni a vérnyomás meghatározásához.

Vérnyomásmérő felépítése

Ismerkedjünk meg ezek után a vérnyomásmérő felépítésével, mert így könnyebben érthetővé válik a vérnyomásmérés technikája is. Két lényeges részből áll a műszer: a mandzsettából és a mérőegységből. Utóbbi lehet higanyos aneroid vagy elektronikus műszer. A mandzset­tát gumicső köti, össze a nyomásmérő műszerről ez biztosítja a mandzsettában uralkodó, általunk létrehozott nyomás közvetítését a műszerhez, a gumicsövön levő kézi pumpa pedig lehetővé teszi a mandzsettanyomás növelését tetszőleges értékig.

A labdához hason­ló pumpán szelep van, melyet, ha elzárunk, a pumpa nyomásával levegőt juttatunk a mandzsettába, vagyis a benne uralkodó nyomást növeljük, a szelep kinyitásával a levegő ismét kiereszthető a rendszerből, a nyomás tehát csökkenni fog. Némi gyakorlattal igen finoman lehet szabályozni a nyomást a mandzsettában, mint látni fogjuk, a pontos vérnyomásméréshez ez elengedhetetlen.

Higanyos vérnyomás mérő

A vérnyomásmérő műszer szerkezetének ismeretében könnyeb­ben meg lehet érteni a közvetett vérnyomásmérés elméleti alapjait a felfújható mandzsettát a felkarra (esetleg a lábra) helyezve és megfelelő nyomásra felfújva elérhetjük a végtagban futó fő ütőér tel­jes elzárását, a véráramlás megszűnését.

Ha meg tudjuk állapítani, hogy milyen mandzsettanyomást kellett létrehozni ahhoz, hogy az éren belül uralkodó nyomást (vagyis a vérnyomást) teljes mértékben megszüntessük, akkor a vérnyomást ellensúlyozó mandzsettanyomásnak pontosan azonosnak kell lenni a vérnyomással, ezt a man­dzsettanyomást pedig a műszerről könnyen leolvashatjuk.

Fontos mozzanata azonban ennek a technikának az, hogy pontosan kell meghatározni azt a nyomásértéket, amikor az érben éppen megszűnt az áramlás. Ezt aránylag egyszerű módon meg lehet állapítani, ha a beteg pulzusát kitapintjuk: amikor a mandzsettában a nyomást a vérnyomásnál magasabb értékre pumpáljuk, a mandzsetta alatt meg­szűnik a véráramlás, amit a pulzus eltűnéséből észlelhetünk.

Tapintásos (palpilációs) vérnyomásmérési módszer

Még pontosabb eredményt kapunk, ha fordítva csináljuk a folyamatot, vagyis a mandzsettanyomást előbb olyan magasra növeljük a pumpá­val, hogy az legalább 30 Hgmm-rel meghaladja a vérnyomást, majd igen lassan elkezdjük a szelep segítségével a mandzsettanyomást csökkenteni, és a nyomásmérő műszert folyamatosan figyelve, ta­pintással érzékeljük a pulzus megjelenését. Az a nyomásérték, ame­lyet ilyenkor leolvasunk a műszer skálájáról, megfelel a vérnyo­másnak.

Ezt az egyszerű módszert tapintásos (palpációs) vérnyomásmérési módszernek nevezik, hátránya, hogy kizárólag a szisztolés vérnyo­más meghatározására alkalmas. Gondoljuk csak végig: a pulzus tu­lajdonképpen a lökéshullámokban érkező vérnyomás csúcsértékei­nek felel meg, amikor tehát lassan felengedjük a leszorított ütőeret, már a legelső lökéscsúcsok is átjutnak a „szűkületen” és a leszorítás alatt tapinthatóvá válnak, ezért felel meg a pulzus megjelenésekor észlelt vérnyomás az éren belül uralkodó vérnyomás csúcsértéké­nek, vagyis a szisztolés vérnyomásnak.

Diasztolés vérnyomás meghatározása

Az orvosi gyakorlatban azonban nagyon fontos a diasztolés vérnyomás (vagyis a hullám mélypontjának megfelelő nyomás) meghatározása is. Korotkov, a század elején élt orosz fiziológus felfedezése tette ezt lehetővé, ő is­merte fel ugyanis, hogy az ér leszorítása közben az éren belül hang­jelenségek jönnek létre, melyek a bőrön keresztül orvosi hallgatóval (sztetoszkóp) hallhatók, és így megvetette az ún. hallgatózásos (auszkultációs) vérnyomásmérés technikájának alapjait.

Ha még egyszer végiggondoljuk, hogy mi történik a vérnyomás­mérő mandzsettájának felfújása közben az összeszorított ütőérben, akkor könnyen érthetővé válnak e ma is használatos vérnyomásméré­si módszer fizikai alapjai.

Korotkov hangjelenség I. fázisa

Említettük, hogy a vérnyo­más hullámszerűen ingadozik a nagyobb ütőerekben, vagyis minden egyes szívösszehúzódás után megemelkedik, majd a szív ellazulása idején lecsökken. Egészséges emberen ez a hullámzás kb. 50 Hgmm-t szokott kitenni, vagyis ennyi a különbség a hullám csúcsa (a szisztolés vérnyomás) és mélypontja (a diasztolés vérnyomás) kö­zött.

Induljunk ki az alábbi példából: amikor a mandzsettában uralkodó nyomást kb. 150 Hgmm-re növeljük, ezzel a szisztolés vérnyomásnál 30 Hgmm-rel magasabb külső nyomással a felkarban futó ütőeret teljesen elszorítottuk.

Ha ilyenkor a mandzsetta széle alatt (vagyis az ér leszorításának helyé­től lefelé, az ér további lefutása mentén) hallgatózunk az ér felett, semmit sem fogunk hallani, ugyanis az érben a nagy külső nyo­más miatt megszűnt a véráramlás, az ér teljesen összenyomódott. Lassan csökkentve a mandzsettában a nyomást elérjük a 120 Hgmm-t ekkor a külső és belső nyomás egyforma, egymást teljesen ki­egyenlíti.

Amint csak egy kicsivel is az éren belüli nyomás csúcsér­tékénél alacsonyabbra csökkentettük a mandzsettában uralkodó nyo­mást, a hullám csúcsai át fognak szökni a leszorításon, amit a leszorítás alatt az ér lüktetéseként tapinthatunk (tapintásos mód­szer), de ugyanakkor az ér felett hallgatózva a csúcsoknak megfelelő kopogást fogunk hallani.

Ezt a hangot, vagyis a lassú feleresztés so­rán először megjelenő kopogást Korotkov a hangjelenség I. fázisának nevezte el, mely megfelel a szisztolés vérnyomásnak. Ahogy lassan tovább csökkentjük a mandzsettában a nyomást, a vérnyomás­hullám mind nagyobb része fog átjutni a még mindig leszorított éren, miközben a kopogó hang sajátosan megváltozik, e változásoknak to­vábbi 3 fázisát különböztetjük meg (II., III., IV. fázis), de a vérnyo­másmérés szempontjából ezek kevésbé lényegesek, ezért részletes tárgyalásukat mellőzzük.

Korotkov-féle hangjelenség V. fázisa

Amikor olyan alacsonyra csökkentettük a mandzsettában uralkodó nyomást, hogy a vérnyomáshullám legala­csonyabb pontja alá kerülünk (példánkban 70 Hgmm-nél), akkor már az érben ismét folyamatossá válik az áramlás, hiszen a görbe minden pontja a külső (leszorító) nyomás fölött van, semmi sem aka­dályozza tehát a vér szabad áramlását az érben.

Ezen a ponton, vagyis amikor a hullám legalsó pontjánál alacsonyabb értékre csök­kentettük a mandzsettanyomást a lüktető hang az ér fölött eltűnik, és a továbbiakban nem hallható. A hang eltűnését nevezik a Korotkov-féle hangjelenség V. fázisának. Az ilyenkor mért mandzset­tanyomás megfelel a diasztolés vérnyomásnak.

Mindez leírva nagyon egyszerűnek tűnik, de a gyakorlatban feltét­lenül be kell tartani bizonyos szabályokat, különben a vérnyomásmé­rés pontatlan lesz. Hibaforrás lehet a nem megfelelő mérési techni­kán kívül a műszer meghibásodása, valamint különféle külső zavaró tényezők. Mindezeket részletesen tárgyalni fogjuk, mert ma már egyre több beteg méri saját maga a vérnyomását.

A vérnyomásmérő

A vérnyomásmérő – bármilyen egyszerű szerkezet – gondtalan használat esetén hamar meghibásodik. Leggyakoribb hiba, hogy el­piszkolódik: a nyomást jelző higanyoszlopnak könnyedén kell mo­zognia az üvegcsőben, de ha a cső tetején lévő nyílás eldugul, a hi­ganyoszlop a valódi nyomásnál lényegesen alacsonyabb értéknél megáll ezt azonnal észre is lehet venni, ha gondolunk rá.

A tiszto­gatást jobb, ha szakemberre bízzuk, mert a higany esetleg kifolyik a csőből, vagy a központi tartályból, és azt összeszedni a padló rései közül szinte lehetetlen, otthagyni viszont nem szabad, mert a hi­ganygőz ártalmas az egészségre. Ha mégis előfordul, hogy a vérnyo­másmérő leesik, eltörik, és a higany kifolyik, kénporral lehet meg­kötni vegyileg, és ilyen formában már nem veszélyes.

A vérnyomásmérő hibái

Gyakori hiba a vérnyomásmérőkön, hogy a gumicső vagy a pumpá­láshoz szükséges gumilabda kilyukad. Nyilván ilyenkor nem lehet vagy csak nagyon hosszan tartó pumpálással felnyomni a higanyoszlo­pot a megfelelő szintre. Legjobb a hibás részeket kicserélni, de átmeneti megoldásként ragtapasszal lehet a nyílást elzárni. A pumpán levő szelep is gyakran elromlik: legtöbbször nem zár tökéletesen, de el is dugulhat. Házilagos tisztogatás esetleg megoldhatja ezt a problémát, de célszerűbb szakemberrel megjavíttatni.

A mandzsetta meghibásodásai közül leggya­koribb szintén a kilyukadás, szakadás, valamint a rögzítő kapcsok törése, leválása. Az újabb mandzsettákon öntapadó rész van, a tépőzárakhoz ha­sonló megoldáshoz ezekkel ilyen probléma ritkábban fordul elő.

Nem megfelelő méretű mandzset­ta

A vérnyomásmérő mandzsettájával kapcsolatban külön meg kell említeni egy gyakori hibaforrást: a nem megfelelő méretű mandzset­ta használatát. Ahhoz, hogy a mandzsettában uralkodó (és a műszer által mutatott) nyomás megegyezzék a vérnyomással, az szükséges, hogy a mandzsettában általunk létrehozott nyomás lehetőleg teljes egészében az ütőér elszorítását szolgálja. Ha ugyanis a nyomási energia egy része a lágy szövetek (izmok, de főleg a zsírszövet) összenyomásához szükséges, akkor a tényleges vérnyomásnál maga­sabb értéket fogunk leolvasni a műszerről.

Nagyon kövér emberek esetében ez a probléma szinte megoldhatatlan, de a vastag kar által okozott hibát jórészt ki lehet küszöbölni megfelelő méretű mandzsetta használatával. Ha ugyanis a mandzsetta elég széles és elég hosszú, akkor a felkart úgy össze lehet szorítani, hogy a nyomási energiának csupán 1-2%-a használódik el a lágyrészek összenyomására.

Saj­nos, a hazánkban kapható egységes mandzsetta mérete olyan, hogy 40 cm-nél vastagabb karkörfogat esetén már számolnunk kell hamis eredményekkel, vagyis magasabb értéket fogunk mérni a valódi vér­nyomásnál, és esetleg hipertóniásnak minősítünk (és feleslegesen kezelünk) egy egészséges embert.

Mandzsetta méretének fontossága

A tapasztalat szerint ideális mére­tű az a mandzsetta, melynek a szélessége a karkörfogat 40%-át, hossza pedig 80%-át teszi ki. Ebből következik, hogy a Magyaror­szágon forgalomba hozott vérnyomásmérők mandzsettája átlagos karvastagság (30-35 cm) esetén megfelelő, de ezek a műszerek kis­gyermek vagy nagyon kövér egyén vérnyomásának meghatározására nem alkalmasak, illetve a kapott eredmény csak fenntartással fogad­ható el.

Ha 12 cm széles mandzsettát használunk, 30 cm-es karkör­fogat esetén fog a műszer pontosan mérni, de 40 cm-es karkörfogat­nál már 10 Hgmm-rel, 50 cm-es körfogat esetén pedig 21 Hgmm-rel többet fog mutatni a műszer, mint az éren belül uralkodó nyomás. Ha viszont nagyon vékony a felkarja valakinek, a műszer kevesebbet fog mutatni, mint amennyi valójában a vérnyomás. Időszerű lenne tehát, hogy a magyar ipar többféle méretű mandzsettát gyártson, leg­alább 3-4-féle szélességben és annak megfelelő hosszúságban.

Kü­lönösen fontos a megfelelő mandzsettaméret a combon történő vér­nyomásmérésnél, ami az aorta szűkületének (koarktáció) felismeréséhez szükséges diagnosztikus módszer. Itt említjük meg, hogy pontos vérnyomásmérés előfeltétele az is, hogy a felgyűrt ruhaujj ne szorítsa el a kart leghelyesebb az inget vagy blúzt levenni!

Korotkov-féle hangok felismerése

A műszerek hibáját tárgyalva feltétlenül meg kell említeni az újfaj­ta, félautomata vérnyomásmérők hibalehetőségeit. Ezek a műszerek beépített érzékelő segítségével fogják fel a Korotkov-féle hangokat vagy az érfal rezgéseit.

Rendkívül fontos tehát, hogy a mandzsettába beépített kis mikrofon vagy egyéb érzékelő pontosan a felkar ütőere fölé kerüljön, 1-2 cm-es elmozdulás már 20-30 Hgmm-rel meg­hamisíthatja az eredményt, ezért ha valaki ilyen műszerrel méri ma­gának a vérnyomást, és váratlanul nagyon magas (vagy nagyon ala­csony) értéket mér, feltétlenül helyezze fel a mandzsettát újra, 1-2 cm-rel elmozdítva úgy, hogy a mandzsettán kívülről is jelzett érzéke­lő valóban az ér fölé kerüljön.

Hogyan lehet ezt megállapítani?

Leg­biztosabb, ha az ér lüktetését kitapintjuk, ez azonban nem mindig le­hetséges, mert a felkaron az ütőér mélyebben fekszik, mint a csuklón, ahol a pulzust szoktuk tapintani. Legegyszerűbben úgy ke­reshetjük fel ezt a helyet, hogy a könyökárok felett 3-4 cm-rel a fel­kar belső oldalán kitapintjuk a bicepsz izom belső szélét, és itt meg­próbáljuk annyira rányomni az ujjainkat a bőrre, hogy érezzük a mélyben a felkarcsont keménységét, kis szerencsével ezen a helyen tapintani fogjuk a felkar fő ütőerének (artéria brachialisz) lüktetését.

A bicepsz izma könnyen felismerhető: ez az ún. “muszkli”, amelyet erős emberek szívesen domborítanak ki vagy ugráltatnak a felkaru­kon, hogy erejüket fitogtassák.
Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.