Magasvérnyomás kezelése

Mi a vérnyomás biológiája és pontos meghatározása?

Sok szó esett már eddig is a vérnyomásról, de adósak maradtunk e fogalom pontos körülírásával. Mint láttuk, a vérnyomás az érpálya különböző szakaszain más és más, az aortától kiindulva lényegében folyamatosan csökken 0=ig. A mindennapi gyakorlatban mégis egy jól definiált számértékkel szoktuk jelölni a vérnyomást, melyet mel­lesleg aránylag könnyen meg is lehet mérni. Mire vonatkozik ez a számérték, az érpálya mely szakaszára?

A nagyvérkör szerkezetének ismertetésénél felhívtuk a figyelmet az arterioláknál bekövetkező hirtelen nyomásesésre. A szívtől az arteriolákig (vagyis a szemmel már nem látható, de még izmos falú kis ütőerecskékig) tartó szakaszát a keringésnek,,magas nyomású” sza­kasznak is nevezzük éppen azért, mert ebben a szakaszban (vagyis a nagyobb és közepes nagyságú ütőerekben) a nyomás alig csökken, lényegében azonos a szakasz elején, tehát a szív közvetlen közelében (az aortában) mérhető nyomással.

Pulzáló nyomás a szív ellazulása

Hales an­gol tiszteletes megfigyelése óta tudjuk, hogy ezekben az erekben a nyomás nem állandó, hanem ritmusosan növekszik és csökken, vagyis pulzáló. Ezt a lüktetést a szív munkája hozza létre, mert a bal kamra minden egyes összehúzódása vért pumpál az aortába, és ilyenkor a nyomás megemelkedik a nagyerekben.

Amikor a szív el­lazul, a vér természetesen nem áramlik vissza a bal kamrába, hiszen a félhold alakú billentyű záródása megakadályozza ezt. A vér tehát az aortában és a nagyerekben „megáll” hiszen azt gondolhatnák, hogy nincs, ami hajtsa! Ez nem így van: lassabban ugyan, de akkor is áramlik a vér a kisebb erek felé, amikor a szív ellazul, és a szív ürege és az aorta között bezáródott a billentyű.

Ennek az a magyará­zata, hogy az aorta és a nagyerek fala számos rugalmas elemet tartal­maz, melyek akkor, amikor a vér a szív munkája révén az erekbe préselődik, kicsit megnyúlnak, majd a szív ellazulása idején, amikor tehát az erekben levő vér megállna rugalmasságuknál fogva összehúzódnak, nyomást gyakorolnak a nagyerekben levő vérosz­lopra, így azt továbbpréselik a kisebb erek, vagyis az arteriolák felé.

Lényeg! A nagyerek falának e rugalmassága biztosítja tehát, hogy a vérnyo­más akkor se zuhanjon nullára, amikor a szív ellazul, és az aorta tö­vénél levő billentyű bezáródása következtében a nagyerekben levő vér (és így az egész vérkeringés) „elszakad” az őt fenntartó szívmű­ködéstől.

Ami­kor a bal kamra összehúzódása közben a kamrán belüli nyomás annyira megnő, hogy meghaladja az aortában uralkodó nyomást, a vér kitódul a felcsapódó félhold alakú billentyűn át az aortába, így az aortában elkezd emelkedni a vérnyomás és igen rövid idő (a másodperc törtrésze) alatt eléri a legmagasabb pontját. Mivel ez az érték a szív összehúzódása (szisztoléja) alatt mérhető, a görbe csúcsának megfelelő, vagyis maximális értéket szisztolés vérnyomásnak nevezik.

Rugalmas falak hatása a vérnyomásra

Amikor a bal kamra elkezd ellazulni, a nyomás rohamosan csökken, és mivel a kamrában gyorsab­ban csökken a nyomás, mint az aortában, a félhold alakú billentyű bezáródik ezt a görbén egy kis „beszakadás” jelzi az aortában le­vő véroszlop rezdülése miatt. Az aortában ezután tovább csökken a vérnyomás, hiszen a kisebb erek felé folyamatosan folyik el a vér.

Ha a nagyerek fala nem volna rugalmas, ahogy azt előbb láttuk, a vérnyomás még gyorsabban csökkenne, akár 0 Hgmm-re, egészsé­ges emberen azonban mintegy 70 Hgmm-ig csökken, amikor hirte­len ismét emelkedni kezd, a következő szívösszehúzódás, vagyis a kinyíló billentyűkön keresztül nagy sebességgel és nyomással ki­áramló vér hatására. A görbe legmélyebb pontján mért vérnyomást diasztolés vérnyomásnak nevezik, mivel ez az érték a szív ellazulása (diasztolé) alatt mérhető.

A szisztolés és diasztolés vérnyomást tört alakjában szokták kifejezni, a görbén látható értékek esetén tehát a vérnyomás 120/70 Hgmm. Még egyszer hangsúlyozzuk, hogy a két érték a folyamatosan változó vérnyomás két szélső értéke, mint látni fogjuk, a mindennapos orvosi gyakorlat számára e két szélsőérték fontos információkat tartalmaz, és meghatározása is aránylag egyszerű.

A periodikusan változó vérnyomás

A periodikusan változó, vagyis lüktető, pulzáló vérnyomás tulaj­donképpen a keringési rendszernek csupán a magas nyomású részé­ben érvényesül, ugyanis az arteriolák a már részletesen tárgyalt, igen jelentős ellenállásuk miatt a lüktetést tökéletesen csillapítják, tehát megakadályozzák, hogy a nagyobb artériákban uralkodó nagy nyomás áttevődjék az utánuk következő vékony falú, éppen ezért ér­zékeny hajszálerekre.

Az arteriolák összessége úgy is felfogható te­hát, mint egy szorító, vagy jobban mondva számtalan apró szorító egy nagy csőrendszeren. A hasonlat annál is inkább találó, mert az arteriolák falukban levő simaizomrostok révén összehúzódásra és ellazulásra képesek, így a csőkeresztmetszet változtatható.

Szabályozó “szorítók” szerepe

A szervezetünk ezzel tud védekezni, ha a nagyobb erekben túlságosan megnő a nyomás  ilyenkor szűkülnek az arteriolák, és ezzel meg­védik a hajszálerek finom hálózatát. Más fontos szerepe is van ezek­nek a szabályozható “szorítók”- nak: mindig oda tudják irányítani a vért, ahol éppen nagyobb szükség van rá. Amikor pl. alszunk és iz­maink ellazulnak, az izmokban levő arteriolák összehúzódnak, így a szokásosnál kevesebb vér jut az izomszövetbe, míg a belek falában levő arteriolák keresztmetszete megnő, és a véráramlás növekedése biztosítja az emésztéshez szükséges többletvérmennyiséget.

Vészhelyzetben pl. az üldözött állatban megfordul a helyzet: a belső szervek a szív saját erei és az agy kivételével alig kapnak vért, és minden vér az izomzat felé irányítódik át, biztosítva a maximális erőkifejtéshez szükséges oxigén- és anyagellátást. Az arteriolák ke­resztmetszetének e változásait a tudatunktól független, ún. vege­tatív idegrendszer szimpatikus idegközpontjai és -rostjai irányítják, különösen jól demonstrálható az idegrendszer irányító szerepe az elsápadásnál és elpirulásnál, vagyis a bőrben levő arteriolák szűkülé­sénél és tágulásánál.

Az arteorilák összehúzódása

Az izmos falú ütőerecskék összehúzódása és ellazulása természe­tesen nemcsak ezen erek utáni területen (tehát a hajszálerekben) vál­toztatja meg a nyomási és áramlási viszonyokat, hanem előtte, tehát a nagyartériákban is. Az arteriolák összehúzódása, ha ez az összes, vagy majdnem az összes árterületen bekövetkezik torlódást okoz a nagyobb ütőerekben, a vérnyomás tehát növekszik.

Lényegében ez történik magasvérnyomás-­betegségben:

Az arteriolák kóros mértékű összehúzódása, szűkülete részben megnöveli a vérnyomást az érrendszer magas nyomású (te­hát az orvosi mérés számára elérhető) területén, ugyanakkor az ér­rendszer következő szakaszában, a hajszálerekben ez a kóros érösszehúzódás csökkenti a vérátáramlást, vagyis a szövetek tápanyagokkal és oxigénnel történő ellátását.

Ugyanakkor ezek a vál­tozások a szívre, mint a vérnyomás fenntartójára is visszahat­nak: az a körülmény, hogy az arteriolák szűkülete miatt a vér nehezebben tud elfolyni a szövetek felé és a nagyobb ütőerekben torlódik, fokozott terhet ró a szívre, hiszen le kell győznie az aortában lévő és a kisebb erek felé nehezebben elmozduló véroszlop ellenállását. Ha a szívet e fokozott terhelés alól nem mentesítjük, előbb vagy utóbb ki fog merülni, és bekövetkezik a magasvérnyomás-betegség egyik gyakori szövődménye, a szívelégtelenség.

A fokozott szívműködés hatása

A szív más módon is részt vehet a magasvérnyomás-betegség ke­letkezésében. Mint láttuk, az érrendszer magas nyomású része, tehát a szívtől az arteriolákig tartó szakasz, élesen elkülönül az utána kö­vetkező részektől, elsősorban az arteriolák „szorító” jellegű műkö­dése miatt. Ha ezen a szorítón keresztül az elfolyás mértéke nem vál­tozik, ugyanakkor a rendszerbe pumpált vér mennyisége megnő, a nyomás emelkedni fog.

A vérnyomás tehát emelkedhet fokozott szív­működés hatására is, de ennek inkább élettani körülmények között (pl. izommunka kapcsán) van jelentősége, és a magasvérnyomás-­betegség keletkezésében csak nagyon ritkán (pl. serdülőkori hipertó­nia kialakulásakor) játszik szerepet.

Tá­gabb értelemben a vérnyomás a zárt érrendszeren belül uralkodó, az erek falára belülről nehezedő nyomás, melyet a szív munkája tart fenn, és lényeges szerepe van a vérkeringés folyamatos fenntartásá­ban, valamint a tápanyagoknak a szövetekhez való eljuttatásában.

A mindennapi nyelvben, tehát szűkebb értelmezésben használt „vér­nyomás” kifejezés ennek csupán egy részét képezi, nevezetesen az érrendszer kezdeti, ún. magas nyomású szakaszában, vagyis a na­gyobb ütőerekben uralkodó nyomást, mely az orvosi gyakorlatban aránylag egyszerűen és gyorsan megmérhető, és egy kettős számér­tékkel (a szisztolés és a diasztolés vérnyomással) jellemezhető.

Hangsúlyozni kell, hogy ez az érték a vérkeringés rendszerének csu­pán egyik jellemző adata, melyet nagyon sok külső és belső hatás, és sokszor pillanatról pillanatra is, megváltoztathat.

Mikor mondjuk magasnak a vérnyomást?

A „vérnyomás” kifejezés tulajdonképpen az érrendszernek csak egy nagyon rövid szakaszára vonatkozik, igaz, hogy ez a szakasz a szív bal kamrájából kiinduló fő ütőér, az aorta és a belőle eredő na­gyobb ütőerek, artériák hálózata nagyon fontos része a vérkeringésnek, hiszen ezeken az ereken keresztül jut el a vér a különböző szervekhez és szövetekhez.

Megállapítottuk, hogy ezekben az erek­ben a vérnyomás a szív összehúzódásai következtében lüktető, pulzá­ló jellegű, mely egy hullámvonalat ír le, a hullám csúcsát és mély­pontját tekintjük a szisztolés, illetve diasztolés vérnyomásnak, melyeket egy tört formájában fejezünk ki.

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.