• magas vérnyomás
• vérnyomás

Mi okoz magasabb vérnyomást?

Egyszerű megfigyelésből vagy tervezett kísérletből csak akkor születik tudományos eredmény, ha adatainkat, megfigyelésein­ket osztályozni tudjuk, és belőlük általános érvényű következ­tetéseket tudunk levonni. A rendszerezés vagy osztályozás tehát nem kóros emberi szenvedély terméke, hanem emberi kultúránk és természettudományos ismereteink egyik alapja. A magasabb vérnyomás osztályozásának alapját képező első megfigyelés 1836-ban született.

A híres angol orvos, Bright vette észre, hogy egyes vesebetegségben szenvedő emberek – akiknek tartósan magasabb volt a vérnyomása – szívének bal kamrája erősen megnagyobbodott. Ma már nem okoz különös nehézséget a je­lenség magyarázata, hiszen tudjuk, hogy a bal kamrának a na­gyobb vérnyomás fenntartásához szükséges munkát kell telje­sítenie, ezért idővel megnagyobbodik.

Ebből az első megfigye­lésből indult ki az a széles körű kutatómunka, amely bár mind­máig nem fejeződött be, mégis már most lehetőséget ad arra, hogy a magas vérnyomás sokféle eredetéről tiszta képet alkot­hassunk, sőt ennek alapján a különböző eredetű magasabb vér­nyomást osztályozni tudjuk. Nem lehet célunk az osztályozás­nak minden részletét felsorolni, hiszen meghaladná olvasóink érdeklődését. Az osztályozás többféle meggondolás alapján történhet.

Az élettan elméleti kutatói a magasabb vérnyomást az aláb­biak szerint osztályozzák:

• a szív munkája fokozott, tehát megnövekedett a perctérfogat,
• az erek rugalmassága csökkent, vagy
• a hajszálér előtti prekapilláris, körkörös simaizom-zsilipek szűkültek.

Természetesen a fenti osztályozás gyakran ütközik nehézség­be, mert az élő természet, illetőleg szervezetünk gyakran fittyet hány az osztályozásra, és kombinálja vagy variálja egymással a különböző tényezőket. Ilyenkor azután kevert típusú magasabb vérnyomásról szokás beszélni.

A gyakorló orvos szempontjai gyakran különböznek az elmé­leti kutatóétól. Ő a betegséget állapítja meg, a betegség okát kell tisztáznia, kezelnie kell betegét, sőt esetenként prognózist is kell mondania.

Céljainak megfelelően éppen ezért az osztályo­zásnak különböző fajtáit ismeri:

ELSŐ FAJTA: A vérnyomás-emelkedés foka és bizonyos kísérő jelenségek fennállása vagy hiánya alapján jó- és rosszindulatú magas vérnyo­másról lehet beszélni. Amíg a rosszindulatú magas vérnyomás nem gyakori, a jóindulatú mindennapos jelenség. Rosszindula­túnak nevezik általában a magas vérnyomást, ha a szisztolés nyomás különlegesen magas, a diasztolés érték pedig a 140 Hgmm-t is meghaladja, és a szemfenéken a betegség rossz­indulatúságára jellemző jelek lelhetők.

Ha a vérnyomás értéke alacsonyabb és az említett szemfenéki jelek hiányoznak, akkor a hipertónia jóindulatú. Nem árt, ha éppen ezzel az osztá­lyozással kapcsolatban megkérdőjelezzük a hipertónia mellett a rosszindulatú jelzőt. A rosszindulatú magas vérnyomás kezelés nélkül viszonylag gyorsan vezet szívelégtelenséghez vagy egyéb súlyos következményekhez. A két évtizeddel ezelőtti helyzettel ellentétben, ma gyógyszeresen ez is minden esetben mérsékel­hető vagy éppenséggel normalizálható.

A betegség rosszindulatúsága éppen a vérnyomás, magas voltában rejlik, s ezt gyógysze­res kezeléssel eredményesen csökkenteni tudjuk. Természetesen éppen ezekben az esetekben fokozott mértékben és gonddal kell betegnek és orvosnak együttműködnie. Nem elégséges, hogy az orvos a megfelelő gyógyszerkombinációt kiválasztja, hanem a betegnek következetesen és rendszeresen – kihagyás nélkül – szednie is kell azokat.

MÁSODIK FAJTA: A magas vérnyomás következtében létrejött érelváltozások alapján régebben négy szakaszra (négy stádiumra) tagolták a hipertóniát:

1. stádium: mérsékelt fokú vérnyomás-emelkedés, amely sem panaszokat, sem tüneteket nem okoz, és pihenésre vagy nyug­tatók szedésére megszűnik.
2. stádium: a vérnyomás-emelkedés már régebben áll fenn. Egyszerű pihentetésre, fektetésre nem szűnik meg. Enyhe követ­kezményei a szíven és a szemfenéken is észlelhetők.
3. stádium: a magasabb vérnyomás régen áll fenn, és a kü­lönböző szervek ereiben olyan elváltozást okoz, ami e szervek működészavarában nyilvánul meg, de eredményes kezelésre, tehát hatásos vérnyomáscsökkentésre a szervek működése javul.
4. stádium: a tartósan és jelentősen magasabb vérnyomás következtében maradandó, többé már nem korrigálható ér-elváltozások jönnek létre.

Ha a nyomáscsökkenés nem túl nagy és nem túl gyors, általában attól sem kell tartani, hogy az egyes szervek a fokozatosan csökkent vérnyomás következtében nem kapják meg a működésükhöz szükséges vérmennyiséget. Page véleménye szerint a gyógyszeres vérnyomáscsökkentésnek min­den életkorban és a betegség minden stádiumában van értelme és hasznos következménye.

HARMADIK FAJTA: Diagnosztikus szempontból a gyakorló orvos számára a hipertóniák eredet szerinti osztályozása a leglényegesebb és a leghasznosabb.

Ebben az értelemben kétféle hipertóniát külön­böztetünk meg:

• ismeretlen eredetű vagy esszenciális,
• ismert eredetű vagy következményes, másodlagos hipertóniát. Számszerűleg az első csoporthoz tartozó, ismeretlen eredetű hipertóniák fordulnak elő leggyakrabban.

Az ismeretlen eredetű hipertóniát régebben, sőt időnként még ma is esszenciális, idiopatikus jelzővel is illetik. Ezek a szépen csengő és eléggé sok titokzatosságot árasztó latin szavak az orvos szá­mára régebben is, ma is lényegében nem jelentettek többet, mint azt, hogy nem ismerjük a hipertónia okát vagy eredetét.

Napjainkban az orvos akkor állítja fel az esszenciális hipertó­nia (hipertóniabetegség) diagnózisát, ha a rendelkezésre álló vizsgáló eljárásokkal az ismert eredetű formákat ki tudja zárni. A diagnózishoz kizárásos alapon jut el. Diagnosztikus szempont­ból tehát lehetőleg minden ismert eredetű magas vérnyomást ki kell zárni. A diagnosztikus szempontokon kívül a kezelés szempontja is indokolja a kizárásos módszert. Ha sikerül má­sodlagos vagy következményes hipertóniát megállapítani, gyak­ran nyílik lehetőség az okot sebészi vagy más eszközzel kiiktatni, s ezzel a magas vérnyomást egy csapásra és végérvényesen meg lehet szüntetni.

NEGYEDIK FAJTA:  A felosztás utolsó, de nem jelentéktelen fajtája az, amely az életkor alapján igyekszik különbséget tenni hipertónia és hipertónia között. Ezen az alapon szokás a 30 éves kor alatti ún. fiatalkori és a 30, de még inkább a 40 éves kor feletti felnőtt­ vagy időskori hipertóniákról beszélni.

Fiatalkori hipertónia

Fiatal korban a magasabb vérnyomás szerencsére elég ritka, és ha előfordul, az esetek döntő többségében az ismert ere­detű hipertóniákhoz tartozik. A felnőtt hipertónia viszont az esetek túlnyomó többségében az ismeretlen eredetű vagy esszen­ciális hipertóniák csoportjához tartozik. A fiatalkori hipertóniák elsődleges okának kideríthetősége és a gyors, végleges gyógyítás lehetősége érdekében szükséges, hogy a fiatal hipertóniás leg­alább egyszer olyan gyógyintézetbe kerüljön, ahol minden sze­mélyi és technikai feltétel adott ahhoz, hogy az ismert okok vala­melyikét ki lehessen mutatni, illetőleg ki lehessen zárni.

Ilyenek a kórházi belgyógyászati osztályok, ahol az orvosok a laborató­riumokkal együttműködve általában el tudják dönteni a kér­dést. Csak egészen kivételes, ritka esetekben lehet szükség arra, hogy egy-egy fiatalt valamilyen egyetemi klinikára vagy orszá­gos intézetbe utaljanak, hogy különleges, csak ritkán szükséges speciális vizsgálatokat is elvégezhessenek.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.