A kőkorszaki étlap – mit tanulhatunk elődeinktől?
Míg a táplálék felkutatása őskori elődeink számára életveszélyes kaland volt, ma csak le kell szaladnunk a sarki boltba.
Mit jelent ez az egészségünk számára?
Az első emberszerű élőlények, a hominidák, és mindenekelőtt a mind északabbra előretörő ősember számára a puszta túlélés folyamatos küzdelmet jelentett. Míg a trópusi és szubtrópusi területeken egész évben bőségesen rendelkezésre álltak gyümölcsök és ehető növényi részek, a vadászó és gyűjtögető, északabbra élő népek több hónapon keresztül barátságtalan hőmérsékleti viszonyok közt éltek, és ennélfogva a táplálékellátottság is felettébb bizonytalan volt.
Ám az emberi anyagcsere ezúttal is alkalmazkodott a szokatlan helyzethez!
Ennek köszönhetően az éhezés időszakaiban a szervezet igen gazdaságosan használta fel az élelemből nyert energiát, különösen az értékes cukrot, hogy mindig rendelkezésére álljon azoknak a sejteknek és szöveteknek, amelyeknek erre szükségük van. Igen fontos, ezzel kapcsolatos „trükk” volt az anyagcsere-automatizmusnak számító inzulinrezisztencia kialakítása, amely megakadályozta, hogy a glükóz túl egyszerűen és túl gyorsan kerüljön a vérből a sejtekbe.
Ennek köszönhetően vált képessé a szervezetünk arra, hogy gondosan és takarékosan bánjon ezzel a felettébb értékes energiaforrással, és ezáltal biztosíthassa a legfontosabb szövetek, például az agy, az idegek, az ideghártya, az ivarsejtek és az őssejtek kielégítő ellátását. Manapság, amikor a glükóz többé nem hiánycikk, hanem épp ellenkezőleg, mindenütt túlkínálat van cukorból és keményítőből, ez a nagyszerű képesség egyre inkább hátránynak bizonyul.
A természetes inzulinrezisztencia már nem az életünket védi, hanem egyre inkább civilizációs betegségek kialakulását segíti elő. Tehát arról van szó, hogy a környezethez vagy a táplálékhoz való alkalmazkodásnak lehetnek negatív következményei, ha a körülmények változnak. Az anyagcserének ugyanis rendszerint nem áll elegendő idő rendelkezésére ahhoz, hogy az új körülményekhez alkalmazkodjék.
- Cukor helyett: mindent az édesítőszerekről
- A cukor kiiktatása étrendünkből
- Petefészekrák vizsgálat (tumormarker)
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
A mindenevő ember
A kőkorszakban (paleolitikumban) – mindenkor erősen a férfiak vadászsikereinek függvényében – főként hallal és hússal, tehát fehérjével és zsírral táplálkozott az ember. Annak a kevés cukornak (szénhidrátnak), amihez bogyókból és más gyümölcsökből hozzájutott, nem volt számottevő jelentősége az energiaellátás szempontjából. Ugyanakkor a gyümölcsök különösen nagy mennyiségben tartalmaztak értékes, az egészség szempontjából különösen fontos, másodlagos növényi anyagokat.
Magvak, diófélék, levelek, gyógynövények, gumók és gyökerek egészítették ki az étlapot, amelyek értékes növényi olajjal, másodlagos növényi anyagokkal, bőséges rostellátottsággal egészítették ki az étlapot, amely a húsok és növények keverékével ilyenformán inkább egy medve, mint a modern társadalom étkezései szokásaira hasonlított. Ám pontosan ezek az étkezési szokások voltak azok, amelyekhez az emberi anyagcsere az evolúció során alkalmazkodott.
Anélkül, hogy sokat gondolkodott volna rajta, az ember ösztönösen pont azokat az élelmiszereket vette magához, amelyekre egészsége érdekében szüksége volt. Még a mélyen bennünk rejlő édesség utáni vágy sem játszott szerepet a történelem előtti időkben a betegségek kialakulásában. Hiszen évezredeken keresztül csupán nagyon korlátozott mennyiségben volt jelen étrendünkben.
Változó étkezési szokások az evolúció fényében
Három alapvető változás jellemzi az ember táplálkozási szokásait:
- Az első még az emberi fajnál is régebbi, és körülbelül három-négymillió évvel ezelőtt következett be az ausztralopitekusznál. A fogak kopása és a fogzománc összetétele alapján az antropológusok megállapították, hogy az előemberek jelentősen sokrétűbben étkeztek, mint más emberszabású majmok. Úgy tűnik, ez az a tényező, amely akkora evolúciós előnyt jelentett, hogy a változatosság szeretete a későbbi hominidákra is átöröklődött.
- Kereken tízezer évvel ezelőtt történt a második jelentős változás a Homo sapiensnél. Letelepedett, földművelővé és állattenyésztővé vált. Először gabona, majd tej gazdagította az étlapját. A gyümölcstermesztés és a méhészet lehetővé tette az édesség célzott megtermelését. A táplálék szénhidráthányada (főként cukor és keményítő formájában) ennek ellenére viszonylag alacsony maradt, és mennyisége főként az évszakok váltakozásának és a gyengébb aratásoknak köszönhetően egészen a 19. század derekáig nem is volt állandó.
- Mindez alapvetően megváltozott a harmadik fordulatnak köszönhetően. Ezt az általános önellátás megszűnése, valamint a cukor- és keményítőtartalmú élelmiszerek ipari tömegtermelése fémjelzi. Ettől kezdve fölöslegben rendelkezésre áll mindaz, ami addig ritkaságnak számított.
A böjt a mindennapok része volt
Az élelemkínálat hullámzása és ezzel összefüggésben a hosszabb-rövidebb éhezéses időszakok ősidők óta kísérik az emberiséget. A korántsem önkéntes böjtös időszakok évezredeken keresztül éppen úgy hozzátartoztak a mindennapokhoz, mint a vadászat és a gyűjtögetés, amelyet úgyszintén nem koronázott minden alkalommal siker.
A készletek felhalmozása ismeretlen volt
Amit nyáron és ősszel a fákról, bokrokról szüretelni lehetett, gyorsan el kellett fogyasztani, és az elejtett állatokat is csak korlátozott ideig lehetett eltartani. Emiatt az ember jól fel van vértezve a bőség és ínség váltakozásának elviselésére, sokkal inkább, mint az egyenletes táplálékellátásra.
Ezért nem ajánlatos naponta ötször étkezni, ahogy azt manapság gyakran ajánlják. Különösen akkor válik veszélyessé ez a fajunkkal kevéssé összhangban levő evési magatartás, ha ráadásul minden alkalommal keményítőben és glükózban gazdag ételt, például kenyeret, tésztát, süteményt vagy édes gyümölcsöket fogyasztunk. Ezek hatására gyorsan emelkedik a vércukorszint, ami a hasnyálmirigyet, amely a cukorfeldolgozásához szükséges inzulin hormont kibocsátja, az idő múlásával egyre inkább túlterheli.
Veszélyes szénhidrátok
Tény, hogy a cukor ősidők óta az idegrendszer és más fontos sejtek értékes energiaforrása. Mivel azonban a keményítőtartalmú élelmiszerek sütése, főzése jelentősen megkönnyíti a cukor lebontását és felvételét a vérbe, a vércukorszint is gyorsabban megemelkedik ahhoz képest, ami az eredeti nyers étrend esetén tapasztalható. Bizonyos mértékig képes volt az emberi anyagcsere alkalmazkodni ehhez a tényhez, éppen úgy, ahogy azokhoz az életmódbeli és táplálkozásbeli változásokhoz, amelyek a földműveléshez és a vele együtt járó letelepedéshez kapcsolódtak.
A modern táplálkozási szokások azonban még az utóbbi csoportba tartozókra is veszélyt jelentenek. Végül is a mai, átlagos napi szénhidrátfogyasztás – átszámítva akár 400 grammnyi cukor – egyértelműen több annál, mint amennyit átlagos mozgásmennyiség mellett egy ember elviselni képes. Ráadásul az édes iránti vonzódásunk genetikailag meghatározott, ezért hajlamosak vagyunk rövid idő alatt a kelleténél többet magunkhoz venni belőle.
A cukor táplálja a rákos sejteket
Bár a cukor valószínűleg nem játszik szerepet a daganatos sejt létrejöttében, ám éppen a szénhidrátokban gazdag étrend hatására, amely erős és gyors glükózfelszabaduláshoz vezet, teremtődnek meg a feltételei annak, hogy a daganatos sejt anyagcseréje égésről erjedésre váltson. És pontosan ez az a pillanat, amely a rák keletkezésének szempontjából döntő! Másfelől azonban éppen ez a cukoréhség jelenti a betegség gyenge pontját is.
A rákos sejtek ugyanis csak abban az esetben képesek a környező egészséges szövetek szétrombolására és áttétek képzésére, ha a táplálékon keresztül nagy mennyiségű glükózhoz jutnak. Ha viszont megfosztjuk a rákos sejteket ettől a speciális energiaforrástól azzal, hogy csak korlátozott mennyiségben és csak egyes cukorféleségeket fogyasztunk, akár a rákos sejtek elhalását is elérhetjük.
Tanuljunk a régiektől!
Ha tehát úgy tűnik, hogy a rák sikeres megelőzésének és gyógyításának kulcsa a szénhidrátok takarékos felhasználása, nem kellene e tekintetben egészséges elődeinktől tanulnunk, és a kockázatot természetes eszközökkel csökkentenünk?
A táplálkozás egészséges átalakításának végső soron nem az a célja, hogy csökkentsük a vércukorszintet, hanem az, hogy megelőzzük a vércukor- és inzulinszint étkezés utáni gyors emelkedését. Ezt egyszerűen el lehet érni akkor, ha a közönséges cukor és keményítő arányát csökkentjük, és ezzel egyidejűleg az olaj, a zsír és a fehérje arányát növeljük táplálékunkban.
Az átállás nem jelenti azt, hogy önnek ettől kezdve teljesen le kell mondania a kenyér-, tészta- és gombócevésről vagy az édességek élvezetéről. Azoknak a cukorfajtáknak és szénhidrátszegény lisztkeverékeknek köszönhetően, amelyek csupán alig vagy egyáltalán nem emelik meg a vércukorszintet, akár tortát és süteményt is ehet úgy, hogy közben ne kelljen aggódnia a vércukorszintje miatt.
Szerző: Griffel Tibor
Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.