Babaápolás

Mit kell tudnunk a gyerekjátékokról?

A gyerekgondozás területén sok min­den változott ükanyáink óta. A sok új­donság mellett azonban vannak dolgok, amelyek sohasem mennek ki a divat­ból, mégpedig azok a játékok, amelye­ket a kisbabák szeretnek.

Az ilyen játékok tradicionálisak, mint a családi ereklyék

A kukucska pél­dául már az ükanyáink gyerekeiből is az öröm sikongatásait csalta ki, és most is garantáltan ugyanilyen sikert arat. Az ilyen játékok azonban nemcsak a szórakoztatás célját szolgálják, hanem fejlesztik a szocializációs készségeket is, fogalmakat tanítanak, mint a tárgy ál­landósága (kukucska), szavak és mozgás összehangolását (ciróka-maróka), számo­lási képességeket („egy, kettő, három, te leszel a párom”) és nyelvi készségeket (szem, orr, száj) gyakoroltatnak.

Az évtizedek óta nem hallott gye­rekjátékok is fel fognak most idéződni a saját gyerekkorunkból. Ha nem, kérjük meg anyánkat, hogy játssza el megint a kedvenc játékokat (egy anya soha nem felejt). Faggassuk ki az idősebb rokono­kat a különben feledésbe merülő, felbe­csülhetetlen értékű népdalokról, gyerek-rigmusokról és játékokról.

Frissítsük fel az emlékeinket, vagy tanuljunk néhány újat az alábbiakból

Kukucs. Takarjuk el az arcunkat (a ke­zünkkel, takaró sarkával, egy ruhadarab­bal, étlappal az étteremben, vagy búj­junk egy függöny mögé vagy a gyerek­ágy sarka mögé), és mondjuk: „Hol a mama (papa)?”, majd fedjük fel az arcun­kat, és mondjuk azt: „Kukucs, látlak!” Vagy fordítsuk meg: akkor mondjuk, hogy „Kukucs”, amikor eltakarjuk az ar­cunkat, és akkor, hogy „Látlak!”, ami­kor előbújunk. Bárhogy csináljuk, ké­szüljünk fel rá, hogy addig kell ismételni, amíg össze nem esünk; a legtöbb kisba­ba nem tud betelni ezzel a játékkal.

Tapsoljunk. Amíg énekeljük: „Tapsi, tapsi mamának, kalácsot süt babának” (vagy bármilyen más dalocskát), fogjuk meg a gyerek kezét, és mutassuk meg neki, hogyan tapsoljon. A baba először valószínűleg nem tárja elég szélesre a kezeit, de az a képesség, hogy síkban tartsa a kezét, végül kialakul, bár lehet, hogy csak az év vége felé; ne erőszakol­juk. El fog telni egy kis idő, amíg a ba­ba egyedül fog tudni tapsolni, de egy­szer ez az idő is eljön. Eközben a gyere­künk élvezheti, hogy a kezében tartja a mamája kezét, és összeütögetheti.

Egy kis búj ócskával is össze lehet kötni a tapsolást

Énekeljük például: „Ádám, Éva két szem szilva, két piros alma.” Tapsoljunk hozzá a babával együtt, majd takarjuk le a kezét, és kér­dezzük meg: „Ni csak, hová tűnt hirte­len a kezed? Keresd meg, nélküle a játék nem mehet.” A változatosság kedvéért megpróbálhatunk a combunkon tap­solni. Vagy el-elbújhatunk és ismét elő­kerülhetünk olyan versikék ritmusára, mint: „ekete, pekete, cukota pék”. Éne­keljük ezt: „Cini-cini muzsika, táncol a kis Zsuzsika” – és a nevet helyettesítsük be a saját gyerekünk, a mama, a papa, a nagymama, a bébiszitter, a kedves szomszédasszony nevével.

Ez elment vadászni

Mondjuk a ba­bának mosolyogva: „Ez elment vadász­ni, ez meglőtte, ez hazavitte, ez megsü­tötte – ez az iciripiciri mind megette.” A megfelelő szövegrésznél fogjuk és ki­csit mozgassuk meg a gyerek hüvelyk-, mutató-, középső és gyűrűsujját, végül találjunk rá nagy örömmel a kisujj ára.

Csip-csip csóka

Vagy játsszuk a kö­vetkező játékot: a „Csip-csip csóka, vak varjúcska, jó volt-e a kisfiúcska/kis-leányka? Ha jó volt a kisfiúcska/kisleányka, ne csípd meg őt, varjúcska!” szö­vegére csipkedjük meg a kézfejét, és moz­gassuk ritmikusan.

Hüvelykujjam almafa

Kiindulásnak szorítsuk ökölbe a kisbaba öklét, majd nyitogassuk egyesével az ujjait, és köz­ben mondogassuk a következő mondó­kát: „Hüvelykujjam almafa, mutatóujjam megrázta, középső ujjam felszedte, gyűrűsujjam hazavitte, a kisujjam mind megette – megfájdult a hasa tő­le”: az utolsó szavaknál csiklandozzuk meg a hasát.

Kerekecske, gombocska

A követke­ző rigmusra – „Kerekecske, gombocs­ka, itt szalad a nyulacska, erre megyén, itt megáll, itt egy körutat csinál. Ide bú­jik, ide be, kicsi gyermek keblibe” – sa­ját kezével simítsuk a baba tenyerét, kézfejét, karját, nyakát, végül csiklandoz­zuk meg a mellkasát.

Ilyen nagy. Kérdezzük meg: „Milyen nagy a baba?” (vagy mondjuk a gyerek, a kutya vagy a testvér nevét), segítsünk a babának olyan szélesre tárni a karját, amennyire csak lehet, és kiáltsuk: „Ilyen nagy!”

Szem, orr, száj

Fogjuk meg a baba mindkét kezét, érintsük a saját sze­münkhöz, majd az orrunkhoz, végül a szánkhoz (ahol kap egy puszit), és mondjuk el mindegyik testrésznek a nevét, ahogy sorban haladunk végig az érintéssel: „Szem, orr, száj, puszi.” Sehogy nem lehet gyorsabban megtaní­tani a testrészek neveit.

Aki nem lép egyszerre, nem kap ré­test estére. Ha a baba már járni tud, sétáljunk vele a szobájában, a folyosón, a kertben, a parkban, és mondogassuk neki a következő mondókát: „Aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére, pedig a rétes nagyon jó, katonának az való! Nem megyünk mi messzire, csak a világ végire, ott sem leszünk sokáig, csak tizenkét óráig.” Aztán kezdjük elölről, és megint elölről, a végtelen­ségig.

Apacuka, fundaluka

Tegyünk úgy, mintha a baba elrejtőzött volna, és ke­ressük a következő szövegre: „Apacuka, fundaluka, fundakávé, kamanduka, abcug, fundaluk, funda kávé kaman­duk” – és az utolsó szó, a csattanó előtt találjuk meg nagy nevetve. (Ne felejt­sük el, hogy a baba reakcióideje lassabb, valószínűleg késik egy-két ütemet, amíg feldolgozza az eseményeket.)

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.