• vérnyomás

Hogyan előzhető meg a magas vérnyomás?

Nincs egyetlen olyan receptünk, amely alkalmas lenne arra, hogy idősebb korban az embert bebiztosítsa az ismeretlen erede­tű magas vérnyomás, az esszenciális hipertónia ellen. Vannak azonban bizonyos elvek, amelyeknek betartása a hajlamot álta­lában csökkenti. Ezekről az elvekről érdemes egy kicsit elgon­dolkodni nemcsak azért, hogy a hipertóniának elejét vegyük, hanem azért is, hogy a civilizálódással szükségképpen együtt­járó tömeges együttélést szebbé, könnyebbé, harmonikusabbá tegyük.

Valahányszor lelki egészségről vagy hipertónia­ megelőzésről beszélünk, tudatában kell lennünk annak, hogy mindkét kérdés csak idegrendszerünk felől közelíthető meg. A hipertónia is agyi központi szabályozási zavar, a neurózis is lehet bizonyos agyalapi központok rendellenessége.

Cirkadián ritmus és a vérnyomás kapcsolata

A cirkadián ritmusnak központi szabályozója is az agyalap és benne a vege­tatív idegrendszeri központok, amelyek többek között az ébren­létet és az alvást, az étvágyat és a jóllakottságot, a szomjúságot, a nemi ösztönt, a mozgást és pihenést – és a vérnyomás-szabá­lyozást is irányítják. Egészségesnek az az ember tekinthető, akinek bioritmusa zavartalanul működik, mert szervei egészsé­gesek és idegrendszere is hibátlan. A kettő együtt adja a jó köz­érzetet és az egészség érzetét.

Viszont nincs szükségünk szervi betegségre ahhoz, hogy jó közérzetünk elvesszen, helyét szoron­gás, félelem, bénító betegségtudat foglalja el. S ha ez bekövet­kezik, visszahatásként nemcsak bioritmusunkban, tehát az ébrenlétben és alvásban következhet be zavar, hanem ösztön-megnyilvánulásaink is kizökkenhetnek egyensúlyukból, falánk­ság, étvágytalanság, szexuális zavar, hangulati egyenetlenségek, sőt vérnyomás-ingadozás is bekövetkezhet.

Az idegrendszerébe beépült vészreakció

Az állat és ember küzdelmét a létért csak az idegrendszerébe beépült vészreakciója segítségével vív­hatta meg. Az állat még ma is csak akkor reagál a maximális szimpatikus ingerülettel járó agresszivitással és a vele társuló ugrásszerű vérnyomás-emelkedéssel, ha meg kell küzdenie ellen­feleivel, ha küzdelem árán kell zsákmányra szert tennie vagy ha végveszélybe jutva menekülnie kell. A maximális szimpatikus ingerület teszi lehetővé, hogy az érzékszervek a legtökéleteseb­ben működjenek, az izmok pedig minden erőt belevessenek a küzdelembe.

Ha a vészreakcióra nincs többé szükség, mert a küzdelem sikerrel járt, következik a paraszimpatikus pihenés és erő tartalékolás. Mindannyiszor viszont, amikor a küzdelem eleve kilátástalannak bizonyul, jön a félelem, amely az erőviszo­nyok lemérése közben ingadozó szimpatikus és paraszimpatikus izgalommal jár, tehát megzavarja a vegetatív idegrendszer egyensúlyi állapotát.

Az ember az állattól gyökeresen abban különbözik, hogy a szimpatikus feszültség, a vészreakció szelídített változata és a félelem kísérő jelenségei, tehát a szimpatikus, paraszimpatikus idegrendszeri hatás ingadozása nemcsak tényleges küzdelem esetén következik be, hanem mindannyi­szor, ahányszor idegrendszerünkre háruló könnyebb, nehezebb feladatokat kell megoldanunk, sőt, akkor is, ha emlékezetünk képernyőjére az elmúlt élettapasztalatok agressziót kiváltó emlékképei vagy a bizonytalan jövő félelmei kirajzolódnak.

Vészreakció működése az agyban

A Nobel-díjas svájci orvosprofesszor, Leo Hess a második világháborút követő években egyértelműen bizonyította, hogy a vészreakció, a félelem és az ezekkel társuló ösztönös viselke­désmintáink, mint például az agresszív düh, a harag, a lámpaláz mind az ösztönéletünket szabályozó hipotalamikus agyi köz­pontok és a kormányzásuk alatt álló vegetatív idegrendszer ré­vén váltják ki ösztönös érzelmeinket és az ezzel járó szervi vál­tozásokat (például elpirulást, szapora szívdobogást, gyors lég­zést, sóhajtást).

Hess kísérleteiben az agyba elhelyezett elektró­dokkal váltotta ki ugyanazokat a viselkedésmintákat és a kí­sérő vegetatív jelenségeket, amelyeket emberben a mindenna­pos élet ezerszínű, változó környezeti ingere okozhat. De köz­ben agresszió állapotában – bármi okozta is – a felfokozott szimpatikus ingerületi állapot és a vérnyomás-emelkedés ugyan­úgy létrejön, mint a kísérleti állatban.

Lényegében ez a felismerés ad módot arra, hogy a magas vér­nyomást és az ugyancsak agyalapi idegrendszeri zavaron alapuló neurózist kivédjük. Mivel tudjuk, hogy a bokszolóra, a színészre, a felelő kisdiákra, a piros lámpa előtt fékezni kénytelen gép­kocsivezetőre vagy a kritikus helyzetben levő űrutasra szerelt automata vérnyomásmérő egyaránt vérnyomás-emelkedést jelez, valahányszor meg kell oldani a feladatot, két lehetőségünk kínál­kozik a tartósan magasabb vérnyomás megelőzésére.

Stresszhatásokat csökkenése segíthet a vérnyomás csökkenésében

Az első járható út az, ha a vérnyomás-emelkedést okozó kör­nyezeti ingerek számát csökkentjük. A második, ha az idegrend­szer reakcióját megtanuljuk tompítani. Nyilvánvaló, hogy mind a két lehetőség, még inkább a kettő együtt, lehetőséget nyújthat a magas vérnyomás esélyeinek csökkentésére.

Kezdjük talán a második lehetőséggel. Vannak emberek, akik talán örökletes adottságaik, talán a korai csecsemőkorban szer­zett élettapasztalataik alapján környezeti agressziót keltő inge­rekre az átlagosnál erőteljesebben és tartósabban reagálnak.

Az ilyeneknek az azonos környezeti ingerre, például valamelyik karnak jeges vízbe való mártására, vérnyomásuk magasabbra szökik és később tér vissza eredeti szintjére, mint a normális vagy a normálisnál alacsonyabb érzékenységűeké. Egyértelműen iga­zolódott, hogy a sokfajta és állandó jelleggel ható vérnyomás­emelő tényező bizonyos idő fennállása után a szabályozó auto­matizmust – az esetek egy részében – magasabb szinten rögzíti. De mivel ez a rögzülés a negyven évnél idősebb embereknek csak meghatározott százalékánál fordul elő – holott a környezeti tényezők nagyjában és egészében azonosak -, mégiscsak fel kell tételezni, hogy a szabályozórendszer fokozott érzékenységében volt a hiba.

Szabályozási rendszer

Magának a szabályozási rendszernek a túlérzékenységét – amennyiben az a korai csecsemőkor és az első gyermekévek során jön létre – megfelelő környezeti ingerekkel meg lehet előzni. A házasságok és a család védelme, az anyai szeretet és gondoskodás közvetlenül a születés utáni hónapokban nagy valószínűséggel nemcsak a kiegyensúlyozott és boldog gyermekkornak alapja, hanem az egész életre szóló védett­séget nyújt a szorongás, a neurózis és a – Hetényi professzor által az ugyancsak vegetatív zavarnak minősített – hipertónia ellen is.

Harmónia

Ésszerű a helyes szexuális neveléssel is a család leendő utódainak testi és lelki egészségét védeni, hogy a házasságon belül a szexuális harmónia minél szorosabb összekötőkapocs legyen a házasfelek között. A házasságon belül a szexuális har­mónia, a félelemtől és az indokolatlan bűntudattól mentes szexualitás sokszor a társadalmi sikernél, az anyagi biztonságnál is erőteljesebb kapocs férj és feleség között. Ahol pedig ez a kapocs erős, ott az utód aligha fog szeretetéhségben, biztonság­tudat nélkül nevelkedni.

A férj és feleség közötti harmónia -beleértve első helyen a szexuális harmóniát – nemcsak a család védőszárnyai alatt felnövekvő gyermeket védi a hipertóniától és neurózistól, hanem feleségnek és férjnek egyaránt feloldódást, megkönnyebbülést, életörömöt nyújt a külvilág gyakran halmo­zott vérnyomásemelő ingereivel szemben.

Mindaz, ami a család vagy a nagyobb csoport, vagy éppen­séggel az egész társadalom harmóniáját, békéjét veszélyezteti, egyben fokozottan ingerli vegetatív idegrendszerünket és a föléje rendelt agyi központokat is. Téves lenne a neurózis és a hiper­tónia megelőzésének egész kérdéskomplexumát a szexualitásra vagy éppenséggel a családra korlátozni, hiszen az embernek biológiai ösztönein, éhségen, szomjúságon, mozgáson, pihené­sen, nemi vágyain kívül, vannak még speciálisan emberi vágyai (az érvényesülés, a hatalom és birtoklás vágya) is. Ezeket olyan szinten tartani, hogy az elérhető lehetőségek, és a bennünk feszülő vágyak között bizonyos harmónia jöjjön létre.

Civilizációs hatások

A civilizált környezetben gyakran veszélyeztetett család vé­delme, az emberek közötti kapcsolatok ápolása, az érzelmi fogékonyság, a boldogságra való készség ébren tartása alkalmas arra, hogy az ember idegrendszerében a feloldás, a megbékélés, a csendes magába szállás örömét szolgálja. Az érzelmi elsivárosodás, a cinizmus, a környezetünkben élő emberek fájdalmával, szenvedésével szembeni közöny, képtelenné teszi az embert ma­gas hőfokú örömélmény befogadására és megfosztja ezért az igazi kikapcsolódás, a maximális pihenés élményétől.

Mit tehet az orvos?

Az orvos miközben ilyen tanácsokat ad, jól tudja, hogy „könnyebb a prédikációt tartani”, mint a benne foglaltakat megvaló­sítani. Tudja azt is, hogy ezek a tanácsok bármennyire egyszerű­nek és kézenfekvőnek tűnnek egyszerű ember és tudós szemében egyaránt, nehezen követhetők és a mindennapos gyakorlásuk egyáltalán nem könnyű. Azért azt is tudomásul kell vennünk, hogy mindenkor lesznek emberek, akiknek – talán örökletes adottságaik, talán előnytelen gyermek- vagy felnőttkori élmé­nyeik miatt – olyan lesz a hipotalamuszuk és vegetatív idegrendszerük, hogy hipertóniára és neurózisra hajlamosabbak lesznek mint a náluk szerencsésebbek.

Ez a hajlam sem jelent azonban megmásíthatatlan vagy megfellebbezhetetlen végzetet. Gyógy­szerkutatásunk egész sor olyan nyugtatószert bocsátott az orvos és a beteg rendelkezésére, amelyeknek segítségével válságos helyzetekben átmenetileg nyugalmat tudunk magunknak sze­rezni. Ezek a nyugtatószerek azonban csak tüneti megoldás­ként, ideiglenesen jöhetnek számításba.

Vérnyomásemelő környezeti ingerek csökkentése

A fokozott érzékenység mérséklését célzó törekvések mellett kísérletet tehetünk arra is, hogy a vérnyomásemelő környezeti ingerek számát csökkentsük vagy – ami lényegében ezzel azonos -néha kitérjünk útjukból. Ezt teszi a szülő, ha saját szorongása miatt nem fegyelmezi állandóan gyermekeit, hanem hagyja, hogy az életkoruknak megfelelő játékkal töltsék idejüket. Ezt teszi a pedagógus, ha a túlméretezett fegyelmezés és vizsgáztatás helyett szuggesztív erejével vágyat kelt a diákban a tudás iránt, és így növeli meg tanításának és a gyermekek tanulásának hatás­fokát.

Tanárok felelőssége

Az oktatás irányítói szintén sokat tehetnek a magas vérnyomás megelőzése terén. Ha a vizsgák száma csökken, a vizsgáztatási módszerek javulnak, akkor – annak ellenére, hogy az elsajátítandó tananyag nő – el lehet érni, hogy a neuroti­kusok és a hipertóniások száma csökkenjen. Hogy ezt a célt elérjük, a pedagógusokat nemcsak szellemi képességeik, hanem személyiségük, lelki alkatuk alapján is kell kiválasztani, és foglalkozásukat, társadalmi presztízsüket a társadalom jóval meg­becsültebb rétegébe kell juttatni.

Túlzott elvárások a gyerekkel szemben

Hasznos hipertóniamegelőzés lesz az is, ha megbízható intel­ligenciatesztekkel pályaalkalmassági vizsgálatokat végeznek, és az eredményeket a szülőkkel, az érdekelt fiatalokkal egyaránt közlik. így elkerülhetővé válik, hogy a szülők túlzott elvárásaik­kal gyermekeiket olyan pályákra kényszerítsék, amelyhez sem kedvük, sem szellemi, sem fizikai adottságuk nincsen.

Pihenés fontossága

A hiper­tóniamegelőzést szolgálná az is, ha a napi nyolc óra munka és az otthoni második műszak után a nőket nem ösztönöznénk arra, hogy a pihenés rovására indokolatlanul olyan tanulási feladato­kat vállaljanak, amelyekből sem nekik, sem közvetlen környe­zetüknek számottevő haszna nincsen. Természetesen ezzel senki sem akarja azt mondani, hogy felnőttkorban ne tanuljunk to­vább. Korunkban állandó továbbképzés nélkül a nagyobb fele­lősséggel járó posztokon aligha lehet meglenni. Ezt a tanulást azonban nem kell mindig órák hosszat tartó iskolapadban üléssel azonosítani.

A televízió, a programozott oktatás, a különböző audiovizuális módszerek olyan lehetőséget kínálnak már ma is, amelyeknek segítségével a „felnőtt diák” is képes szabad idejé­től és szellemi képességeitől függő ütemben bármilyen ismeretet elsajátítani anélkül, hogy órák hosszat üljön a padban és az iskolába oda-vissza esetleg egy-két órát utazzék. Ezek az oktatá­si módszerek nemcsak a hipertóniások számát csökkentenék, hanem garantálnák azt is, hogy a mai, inkább iskolalátogatást igazoló bizonyítványok helyett, a továbbképzésben részt vevő ember valóban a szükséges ismeretanyagot sajátítsa el.

Sorolhatnánk még akár oldalakon keresztül a hipertónia­megelőzés lehetőségeit

Hivatkozhatunk arra is, amit a hi­pertóniás életmódjával kapcsolatosan elmondottunk, hiszen az elhízás kerülése, ésszerű táplálkozási szokások meghonosí­tása, a kellő mozgás, fizikai munka vagy sport nemcsak a már fennálló hipertónia esetén hasznos, hanem alkalmas arra is, hogy a hipertóniát megelőzze. Ugyanez érvényes az évi szabad­ságra is.

Fontos az, hogy tömegkommunikációs eszközeink min­dennapi aktuális politikai, kulturális, oktatási és tömegszóra­koztatási célok mellett egy kicsit tartsák mindig szem előtt az ifjúság, a család és minden állampolgár lelki egészségét is. Egészségügyi hatóságaink pedig az egész országot átszövő pszi­chiátriai hálózat felépítésével lehetőséget nyújthatnának arra, hogy kivezessék a konfliktushelyzetbe jutott embert abból a ve­remből, amelybe akár önhibájából, akár mások miatt jutott.

A gyárakban, üzemekben alkalmazott pszichológusok már ma is sokat tesznek a termelés fokozásáért. Alighanem gazdaságos befektetés lenne nemcsak a termelés fokozása, hanem az egyén és a kisebb csoportok harmonikus együttélésének érdekében is növelni az emberek lelki egészségével törődő pszichiáterek szá­mát is. A boldogabb, a konfliktusoktól mentesebb emberek ugyanis munkahelyükön is inkább megállnák helyüket, és rit­kábban szökkenne magasabbra időszakos vizsgálatoknál a vérnyomásmérő higanyszála.

Humor

Ne vétessék komolytalanságnak vagy éppenséggel tréfának, ha a hipertónia megelőzése érdekében még a humorra, a nevetés­re is emékeztetünk. A humorérzékkel bíró ember, akinek lelki ­hullámhossza a legválságosabb pillanatokban is fogékony egy-egy bölcs mosolyra vagy hangtalan kuncogásra, immúnis, lelki védőoltása van a hipertónia és a neurózis ellen. A merev, dog­matikus, minden emberivel szemben érzéketlen „állati komoly­ság” pedig sajnos gyakran predesztinál nemcsak képmutatásra és kegyetlenségre, hanem a hipertóniára is.

Hogy a humorérzék, a nevetés vagy mosoly miért véd a szorongás, a magas vérnyo­más ellen, azt a lélektan művelői nagyon jól tudják. Az agresszió kellemetlen nemcsak azokra az emberekre, akik agresszív társuk viselkedését tűrni kénytelenek, hanem magára az agresszívre is. Talán még az agresszivitásnál is kellemetlenebb szubjektív él­mény a félelem, amikor pirulunk, verejtékezünk. Viszont mihelyt elmúlt az agresszivitás, mihelyt kioltódott lelkünkből a félelem, derűs megelégedettség és mosoly ül ki arcunkra. Az ál­latban is biztosan megvan a sikeres küzdelem vagy az elmúlt rettenet után a siker vagy a megnyugvás élménye.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.