• kezelések
• szívelégtelenség
• tünetek

Szívelégtelenség okai, tünetei és kezelése

Hatvanöt éves életkor fölött Észak Amerikában a kórházi kezelések leggyakoribb oka a szívelégtelenség, amely egyúttal az egyetlen olyan kórállapot a szív és érrendszeri betegségek között, amelynek előfordulása az egyre fejlettebb terápiás lehetőségek ellenére sem csökken, és amelynek prognózisa (kórjóslata) sokszor rosszabb, mint bármely daganatos betegségé.

Szívelégtelenség jelentése

Szívelégtelenségnek azt az állapotot nevezzük, amelyben a szívizom valami miatt annyira elgyengül, hogy nem képes elegendő vért kipumpálni a szív üregeiből, így az egyes szervek vérellátása zavart szenved. Mindehhez azonban még hozzáadódik az is, hogy mivel a vér előrefelé (vagyis az aortába és a szervek artériáiba) nem tud távozni, megreked: egyrészt a szívben, másrészt azokban a szervekben, amelyekből a szívbe érkezne.

A keringés üteme így lelassul, ezt úgy mondjuk, hogy a vér „pang”. A folyamat a legegyszerűbben úgy érthető meg, ha visszagondolunk arra a részre, amelyben az élettani keringésről volt szó. Emlékeztetőül: a nagy vérkör a következő utat írja le: bal kamra aorta artériák szervek jobb pitvar. Innen átzúdul a vér a jobb kamrába, és kezdődik a kis vérkör, amelynek útja a következő: jobb kamra fő tüdőartéria tüdő bal pitvar. A bal pitvarból a vér a bal kamrába kerül, és újra indul a nagy vérkör.

Tüdővizenyő kialakulása

Ebből logikusan következik, hogy amennyiben a bal kamra túlságosan gyenge ahhoz, hogy a vért kipumpálja magából, nem lesz képes fogadni a bal pitvar vérét, amely pedig a tüdőből érkezik. A vér tehát megreked (vagyis pang) a tüdőben, a tüdő erei leginkább gyenge falú vénái emiatt kitágulnak, bennük a nyomás megnő. Az emelkedett nyomás az erekből hamarosan folyadékkiáramlást eredményez, amely kiteljesedett formában nem más, mint az ún. tüdővizenyő.

Jobb kamrai elégtelenség esetén a jobb kamra képtelen fogadni a jobb pitvar felől érkező vért, a jobb pitvar ezért telítődik, nem tudja fogadni a szervek (pl. végtagok) felől érkező vért, a vér tehát a végtagokban, később a fontosabb szervekben is pang, aminek eredményeként lábdagadás, májmegnagyobbodás alakul ki. (A pangás általában azokban a szervekben kezdődik, és azokban a legnagyobb fokú, amelyekben a legjobban érvényesül a gravitáció.)

A szívelégtelenséget uraló tünetek

A szívelégtelenség klinikai képét általában a tüdő ödéma tünetei uralják, amelyek a súlyossági fok függvényében az egészen enyhe nehézlégzéstől a már fekvés közben is jelentkező fulladásig terjednek. Az ilyen típusú fulladás a legtöbb betegben komoly félelmet, szorongást vált ki hiába lassít a tempón vagy áll meg, hogy kifújja magát, úgy érzi, képtelen átlélegezni tüdejét és nem jut elég oxigénhez.

Orthopnoe és nocturia

A tüneteket rontja a lapos fekvés, mert ilyenkor kisebb tüdőfelület marad szárazon, ezért a beteg ösztönösen rátalál arra a pozícióra, amelyben a mellkasi izmok igénybe vételével enyhíteni tudja légszomját fél ülő testhelyzetben lábait lógatja, felsőtestét megemeli, karjait maga elé nyújtva kapaszkodni próbál.

Ezt a jelenséget nevezzük orthopnoenak (ejtsd: ortopnoé). A szívelégtelenség egyéb tünetei az ún. paroxizmális nokturnális diszpnoé, amelynek lényege, hogy a beteg éjszaka ébred fulladásra, ill. a nocturia (ejtsd: noktúria), amely az éjszakai órákban fokozott mennyiségű vizelet mennyiségét jelenti. Az utóbbinak az a magyarázata, hogy fekvés közben a végtagokban és egyéb szervekben ödéma formájában felhalmozódott folyadék a kiegyenlített gravitációs viszonyoknak köszönhetően végre bejut a keringésbe, eljut a vesébe, és a vizeletbe kerül.

A szívelégtelenség okai

A szívelégtelenség leggyakoribb oka, a nagy kiterjedésű szívizominfarktus következtében kialakuló szívizomelhalás, ezzel együtt a működő izomállomány csökkenése. Az okok között a sorban a magas vérnyomás következik, mely a szív üregeinek folyamatos feszítése és a szívizomzat túlterhelése révén okozza a pumpafunkció romlását. A szívelégtelenségnek létezik ún. idiopátiás formája is, amely kifejezés nem más, mint szalonképes megfogalmazása annak, hogy „fogalmunk sincs, mitől alakult ki”.

A szívelégtelenség hátterében ritkábban vírusok okozta, a fertőzés idején tüneteket nem okozó szívizomgyulladás is állhat, amelyről azonban egyelőre még keveset tudunk. Kórokként az influenzavírus, a Coxsackie-vírus és az RS-vírus a leggyakoribb.

Az a beteg, aki bevallása szerint ún. szociális ivó és hármas stádiumú szívelégtelensége van, mindig gyanús. Ilyenkor az orvosnak nem árt tisztáznia, mit is jelent ez a beteg számára: egy pohár sört négynaponta vagy négyóránként. A kapott választ ezután érdemes még megszorozni kettővel.

A szívelégtelenség egyéb okai

Amint az a fentiekből valószínűleg már nyilvánvalóvá vált, szívelégtelenséghez elsősorban olyan kórállapotok vezetnek, amelyek a szívizomzatot valamilyen módon gyengítik vagy roncsolják, vagyis ún. kardiomiopátiát okoznak. Ilyen lehet a szívinfarktus, a magas vérnyomás, a vírusfertőzés vagy az alkoholfogyasztás, valamint egyéb, ritkábban előforduló kórállapotok és kémiai anyagok.

Ilyenek:

• a billentyűk záródási vagy nyitódási elégtelensége;
• legális gyógyszerek, pl. kemoterápiás szerek;
• illegális drogok, pl. kokain;
• táplálkozási hiánybetegségek, pl. tiamin, szelén, vagy karnitin hiány;
• hormonális zavarok, pl. pajzsmirigy túlműködés vagy cukorbetegség;
• fertőző megbetegedések, pl. HIV fertőzés, ill. bizonyos bakteriális eredetű megbetegedések;
• kötőszöveti megbetegedések, pl. lupus erythematosus, scleroderma, dermatomyositis;
• sarcoidosis (ritka kórállapot, amelyben a szervezet egészét érintő krónikus gyulladás belső hegesedés kialakulásához vezet);
• amyloidosis (lipidtermészetű anyag belső szervekben való lerakódásával jellemezhető kórállapot);
• terhesség;
• örökletes betegségek.

A megelőzés

Elsődleges megelőzésről a szívelégtelenség esetében aligha beszélhetünk (az elsődleges megelőzés lényege, hogy valamit teszünk azért, hogy a kórállapot egyáltalán ne alakuljon ki), hiszen a fenti hajlamosító tényezők közül tulajdonképpen csak néhány fertőző betegség, valamint az alkohol és drogfogyasztás elkerülése múlik rajtunk. A beteg, azonban ha a kardiomiopátia vagy a szívelégtelenség már kialakult sokat tehet önmagáért; kellő elővigyázatossággal és odafigyeléssel javíthatja saját életminőségét, túlélését.

A megelőzésben az első és legfontosabb szabály a gyakori egészségügyi kontroll. A szívelégtelenség kezelése, egyensúlyban tartása ún. multidiszciplináris megközelítést igényel, ami azt jelenti, hogy a beteg nem csupán egy belgyógyász, hanem egy egész orvos csoport gondjaira van bízva, amelyben a kardiológus, a szívsebész, a dietetikus, a diabetológus, a pszichológus és a szakápolók együttműködnek.

Ameddig csak lehet gyógyszerek segítségével vagy a nélkül, a beteget tünetmentesen kell tartani, de fel kell hívni a figyelmét arra, hogy a tünetek hiánya nem egyenlő a betegség hiányával, ezért „kedve szerint” nem terhelheti magát. Ha tünetek jelentkeznek, intenzívebb, kórházi kezelés elkezdése indokolt.

Statisztikák

Az egészségügyi intézmények statisztikái azt mutatják, hogy télen nagyobb a szívelégtelenséggel élő, dekompenzálódott (kardiológiai szempontból egyensúlyát vesztő, pangást, ödémát mutató), intenzív kezelést igénylő betegek aránya, aminek a legvalószínűbb oka, hogy ilyenkor a légzőszervi megbetegedések is emelkedő tendenciát mutatnak, és ez kihat a szív állapotára is. (Ez már önmagában véve is elegendő ok arra, hogy az ember a fagy első jeleivel elrepüljön délre egy fehér homokos tengerpartra.)

Só és vízbevitel

Szívelégtelenségben a folyadékháztartás szabályozása a beteg egyensúlyban tartásának legkritikusabb pontja, amely, ha kicsúszik az irányítás alól, könnyen dekompenzálódáshoz vezethet. A kórélettani mechanizmus a következő: A szív pumpafunkciója gyengült, ezért nem képes megfelelően dinamikus keringést fenntartani.

Az egyes szervek a korábbiakhoz képest kevesebb vért kapnak, és azt is lassult ütemben, így van ezzel a vese is, amely azonban a folyadékháztartás szabályozásában kulcsfontosságú szerepet tölt be.

A vese feladata

Az ő feladata, hogy a vizelet mennyiségét és sűrűségét a mindenkori folyadékkínálathoz alkalmazkodva úgy állítsa be, hogy a vér folyadék és ionösszetétele mindig állandó legyen. (A vizeletet a vese a vérből képzi; saját erein érkezik el hozzá a szervezetben mindenütt keringő vér, amelyet ő tisztít meg a fölösleges és káros anyagoktól és szabadít meg a fölösleges víztől, s ezek végül vizelet formájában hagyják el testünket.)

Ha a szív pumpafunkciójának romlása miatt a vesékhez nem érkezik elég vér, a csökkent kínálat okát azok a vérmennyiség csökkenésében vélik „látni”: azt „hiszik”, hogy a szervezetben valahol vérzés van, ezért igyekeznek a vérrel a lehető legtakarékosabban bánni olyan kevés vizeletet filtrálnak belőle, amennyit csak tudnak, és minden csepp folyadékot igyekeznek megőrizni, hogy a további „vérvesztés” esetén a vérnyomás fennmaradhasson. Folyadék nélkül a szervezetből a só sem távozik, hanem az erekben marad, és növeli a bennük lévő nyomást.

Az anasarca jelensége

Az erekben keringő folyadék (vér) mennyisége így nőni kezd, ami a szív számára azt jelenti, hogy amúgy is gyengült izomzatával még több folyadékot kell megmozgatnia, ami persze nem sikerül.

Ördögi kör veszi kezdetét: a szív egyre kevésbé képes ellátni a feladatát, egyre kevésbé mozgatja át az erekben a vért, a vese véráramlása lelassul, ezért a vese „spórolni” kezd a folyadékkal, egyre nagyobb lesz az erekben a folyadék mennyisége, ami miatt a szív egyre jobban leterhelődik, és egyre inkább funkcióját veszti. Az egész testre kiterjedő ödéma jelenik meg, amelynek neve: anasarca.

A só és vízbevitel mérséklése

Ennek az ördögi körnek bizonyos fokban elejét lehet venni a só és a vízbevitel megszorításával. Mivel a só ozmotikusán aktív anyag (vagyis folyadékot tart maga mellett), felvételének korlátozásával elősegíthető az erekben lévő folyadék távozása, ami így a szív munkáját könnyíti. Hasonlóképpen érdemes korlátozni a napi folyadékfogyasztást is nyilvánvalóan emberi mértéken belül.

Annak semmi értelme, hogy a beteg szomjazva, kiszáradva töltse napjait, és még a saját születésnapján se merjen meginni egy kólát, csupán arról van szó, hogy ha az ember nem érzi szükségesnek, ne igyon. A túlzásba vitt folyadék megszorítással egyébként is könnyű túllőni a célon ilyenkor ugyanis a vér besűrűsödik, nehezebben áramlik, ami ismételten nem kedvez a szívnek.

Ami a só fogyasztást illeti, szívbeteg embernek sajnos nem elegendő „nem sózni” az ételeit, mivel már az étel készítéséhez felhasznált nyers és félkész anyagokban is rengeteg só van: sót tartalmaz a kenyér, a vaj, a kukoricapehely, a szalámik, a felvágottak, egyszóval szinte minden.

A sószegény diéta így az ételek sótartalmának pontos ismeretét és az ételek gondos megválogatását jelenti. (Aki volt már kórházban szívelégtelenség miatt, az tudja, mi az a „sószegény diéta”, és valószínűleg az ellenségének sem kívánná, de kis lemondással azért meg lehet szokni.)

A szívelégtelenség gyógyszeres kezelése

Hála a tudomány rohamos fejlődésének, ma már egyre több olyan gyógyszer áll rendelkezésünkre, amellyel a szívelégtelen betegek hosszú időre tünetmentessé tehetők, életminőségük, életkilátásaik jelentős fokban javíthatók. Leghatékonyabb „fegyvereink” az ún. ACE-gátlók, a béta-blokkolók, a diuretikumok (vízhajtók) és a nitroglicerin.

A kezelésnek fontos eleme, hogy a betegnek naponta legalább egyszer meg kell mérnie a testsúlyát, méghozzá lehetőleg reggel, ébredés és vizeletürítés után, de még az első étkezés előtt. Az eredményeket egy kis füzetben kell vezetni, és minden hét végén kiértékelni. Ha a reggeli mérések folyamatosan emelkedő tendenciát mutatnak, szívbeteg egyénnél ennek legvalószínűbb oka a szövetek közti folyadék felhalmozódás, vagyis az ödéma.

A probléma jól uralható vízhajtó gyógyszerek szedésével, ha a beteg már szed ilyet, akkor pedig a dózis emelésével. Az utóbbiról természetesen az orvos dönt a beteg által vezetett testtömeg mérési eredmények alapján. Ha a beteg testsúlya jellegzetesen a hét vége felé kezd emelkedni, amikor a hét elején bevett vízhajtó hatása már megszűnt, a dózis emelésén kívül megoldás lehet az előírt adagok több részletre való elosztása is.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.