Miért éhezünk? Ismerd meg hogyan tudod legyőzni!
A konkrét fizikai éhségérzet mellett hat további éhség típusról beszélhetünk.
Ezek: a szem éhsége, az orr éhsége, a száj éhsége, a gyomor éhsége, a sejtek éhsége, az elme éhsége és a szív éhsége.
Milyen jeleket ad a gyomrunk, amikor éhesek vagyunk?
Egyeseknek az éhség üres érzés a has tájékán, betöltésért kiáltó űr. Mások összehúzódást tapasztalnak, mintha a gyomor próbálná összezúzni azt az ételt, amely nincs is benne. Az összehúzódás és az elernyedés perisztaltikának nevezett hullámai valóban áthaladnak gyomrunk simaizmain. Nem sokan jellemzik kellemesnek ezt az érzést.
Evolúciós szempontból jó, hogy kellemetlennek tapasztaljuk a mardosó éhséget. Ha nem így lenne, talán éhen halnánk. Mivel ezek az érzetek kínzóak, gyötrő sürgetést érzünk, hogy tegyünk ellenük valamit. Az éhséget gyakran marcangolónak is nevezik, mely olyan, mintha egy állat enné a belsőnket: addig korog, morog és panaszkodik, amíg ételt nem küldünk le a nyelőcsövünkön, hogy kiengeszteljük.
Valóban a gyomor mondja meg, mikor vagyunk éhesek?
Ennek ellenére nem helytálló az az elképzelés, hogy a gyomor mondja meg nekünk, mikor kell megetetnünk. Valójában mi mondjuk meg neki, mikor legyen éhes, éspedig az étkezési szokásaink révén. Ha napi háromszor étkezünk szabályos időközönként, akkor a gyomrunkat arra kondicionáljuk, hogy ételt várjon el azokban az időpontokban. Korogni kezd, ha nem tápláljuk az általunk megszabott napirend szerint. Ha más időzónába utazunk, a gyomrunk megtanulja, hogy az új időnek megfelelően jelezze éhségét. Azok az emberek, akik soha nem esznek reggelit, nem éreznek mardosó éhséget kora reggelenként – ellentétben azokkal, akik esznek.
- Migrén cervicale és hipoglikémia
- Egészségtelen zsiradékok
- Káros élelmiszerek, túlzott só hatásai
Ezek a cikkek is érdekelhetnek:
Az éhség mulandó
Ha több mint három napig böjtölünk, a mardosó éhség és a gyomor korgása eltűnik. A hasunk lapos és nyugodt lesz, s kellemesen fogja érezni magát. Ebből azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a gyomor éhsége nem állandó, szilárd, jellemzője az életünknek, s hogy nem feltétlenül kell engedelmeskednünk sürgetésének. Alapvetőbb és fontosabb, hogy megtanuljuk érezni a testünk éhségét.
Figyeljük testünk jelzéseit!
Másfelől viszont akkor is bajba kerülünk, ha semmibe vesszük az éhség érzeteit. Az éhség tekintetében meg kell találnunk a középutat, ami azt jelenti, hogy tudatában kell lennünk az éhség jeleinek az egész testünkben, nem pedig csak az éhség gyomortól eredő jelzéseinek, hiszen a gyomrunk mindennap ugyanabban az időpontban kér enni. Ez azt jelenti, hogy ne dúljon fel bennünket, ha korog a gyomrunk, de nem tudunk azonnal enni, vagy kevesebbel kell beérnünk. Emellett azt is jelenti, hogy ne hagyjuk figyelmen kívül a testünk jelzését, amikor azt mondja nekünk, hogy minőségi üzemanyagra van szüksége.
Két területen merülhet fel zavar a gyomor éhségének jelzéseit tekintve
Gastrooesophagealis refluxbetegség (GERD) az orvosi neve annak, amit a legtöbb ember gyomorégésnek nevez. Olyan rendellenesség ez, melynek során a gyomorsav feljut a nyelőcsőbe, és ott irritációt okoz. Akkor jelentkezhet, ha nyomást gyakorolunk a gyomorra, vagy fejjel lefelé fordulunk rögtön étkezés után. (Vagyis ne végezzünk felüléseket vagy fejenállást vacsora után.) Bizonyos ételek szintén kiválthatják a nyelőcsőben fellépő fájdalmat, különösen a fűszeres ételek és a koffein.
Ha az emberek a GERD tüneteit tapasztalják, és tévesen éhségnek gondolják, akkor gyakran még többet esznek abban a hitben, hogy ezzel enyhítik a fájdalmat. Pedig többnyire épp az ellenkezőjét érik el: még több gyomorsav termelődik, és a túlzottan megtöltött gyomor nyomásának hatására még több gyomorsav áramlik vissza, ami csak súlyosbítja a tüneteket. Ezzel sajnálatos körforgás veszi kezdetét: kellemetlen közérzet, evés, még kellemetlenebb köz érzett, még több evés.
Hasonló zavar jelentkezhet a szorongással kapcsolatban is, amely gyakran úgy nyilvánul meg, hogy korog vagy összeszorul a gyomrunk. Ha a szorongást összetévesztjük a gyomor éhségével, akkor könnyen megeshet, hogy enni kezdünk, így próbálva megszüntetni a gyomor korgását vagy mardosó érzését. Sajnos azonban az evés ilyenkor nem használ, sőt újabb ördögi kör kezdete lehet: amikor aggódunk valami miatt, gyomrunk feszültséget jelez, amit mi tévesen éhségnek értelmezünk, és enni kezdünk.
Ezután még inkább nyugtalanok leszünk, mivel nem is volt igazán szükségünk arra, amit megettünk, és a gyomrunk még hevesebben reagál. Újra eszünk hát, azt gondolva, hogy ezzel majd segítünk, de csak tovább tápláljuk a bűntudatunkat és a szégyenérzetünket, fokozzuk érzelmi diszkomfortunkat, s ekképpen
Gyomrunk éhségének csillapítása Mi elégíti ki a gyomor éhségét? A megfelelő mennyiségű és fajta étel.
Amikor megnyitjuk az éberségünket arra, hogy megvizsgáljuk, mikor érzi magát a gyomrunk a legkönnyebben, mit találunk? Én például azt tapasztalom, hogy a gyomrom szereti végezni a maga dolgát. Nem kedveli azt az érzést, hogy tele van, mint a duda. A gyomor nem képes jól működni, ha túlzottan megtöltöttük. Bár a szám talán élvezné, ha az idő nagy részében tele lenne, a gyomrom más véleményen van. Azt szereti, ha kényelmesen tele van, körülbelül kétharmadáig. De azt is kedveli, ha üres és pihenhet.
Amikor leülünk enni, szánjunk néhány másodpercet arra, hogy felmérjük a gyomor éhségét egy nullától tízig terjedő skálán (nulla: egyáltalán nem éhes, tíz: „majd éhen hal”).
Az étkezés végén ismét becsüljük meg ezt. A gyomor éhségének kielégítéséhez az szükséges, hogy éppen elegendő étellel lássuk el a gyomrunkat, majd hagyjuk, hadd végezze a munkáját, és végül hadd pihenjen. Evés közben időnként meg kellene állnunk, hogy megfigyeljük a gyomrunkat, és felismerjük, mikor van kényelmesen tele.
Amikor a szemünk éhes, etessük meg csak a szemünket!
Jelen cikkünkben arról olvashat, hogy miről is van szó tulajdonképpen akkor, ha csak a szemünk kívánja az ételt.
A szem meggyőzi az agyat
A reklámszakemberek jól ismerik a szem éhségét. Pompás ételhirdetéseket közölnek a képes újságokban, a plakátokon, a tévében és a mozivásznon. Vannak olyan fényképészek, akiknek az ételek fotózása a szakterületük, és abban szakértők, hogyan tegyék a lehető legvonzóbbá az ételt a szemünk számára. A szem meglátja, valósággal rátapad a fotóra, és jeleket küld az elmének: „Megéheztem rá!” A szem meg tudja győzni az elmét, hogy ne vegye figyelembe a gyomortól és a testtől érkező jelzéseket, még ha ezek a részeink egyáltalán nem is éhesek.
Akkor is eszünk, ha nem vagyunk éhesek
Az étteremben elköltött finom vacsora után barátainkkal úgy döntünk, hogy moziba megyünk. Amint elhelyezkedünk a székünkben, ragyogó étel- és italhirdetések villannak fel a hatalmas filmvásznon: tejcsokoládéval bevont mazsolák, ínycsiklandozó cukorkák, karamellás csokoládé, sajtos chips, vajas pattogatott kukorica, Coca- és Pepsi-Cola. Éppen az imént ettünk, de a karamellától csöpögő másfél méteres Snickers szelet felszítja a szemünk éhségét. Az elme egyetért. A film kétórás, és egy szelet Snickersnek amúgy is mindig van hely.
Persze úgy is dönthetünk, hogy nem fér belénk több. Barátunk azonban hatalmas zacskó pattogatott kukoricát vásárol, és udvariasságból megkínál minket. Olyan finom az illata! Választhatunk: mélyen beleszagolhatunk, és csak az illatát élvezzük („fura”), de el is kezdhetjük majszolni („normális”).
Az emberek általában a szemüktől kapott visszajelzés alapján határozzák el, hogy mennyit fognak enni egy adott ételből. A szemünk valami ilyesmit mond: „Együk meg a felét!”, vagy „Együk meg az egészet.”
Vegyük észre, mikor kívánja csak a szemünk az ételt!
Amikor leülünk étkezni, először néhány pillanatig nézzük az ételünket. Figyeljük meg az ételek színét, állagát, formáját, elrendezését a tányéron. Mit szeret a szemünk az ételben?
Mi elégíti ki a szemünk éhségét?
A szépség. Ne feledjük a szem éhségének az alább leírt általános tapasztalatát. Kiadós étkezésen vagyunk túl, amikor megérkezik a desszerttálca. Ha ezeket az édességeket egyetlen nagy tálba összekevernék, pürésített túrós lepény, almás pite, csokoládéhab és tejszínvirágos citromtorta zavaros keverékét hozva létre, azt mondanánk, hogy köszönjük, nem kérünk. A szemünkre gyakorolt szándékos vonzerő az, ami meggyőz bennünket a többletkalóriák bevitelérői.
Ahhoz, hogy csillapítsuk szemünk éhségét, meg kell kérdeznünk: mi szép?
A japánok valóságos mesterei a szemen keresztül történő táplálásnak. Egy hagyományos formális étkezés során gyakran tizenkét-tizenöt kis fogást tálalnak fel, melyek mindegyike az év-szaknak megfelelő műalkotás. A pincérnő minden egyes fogást nyugodt, dallamos hangon ecsetel. Először egy kis csésze tiszta levest hoz, néhány spirál alakban lehántott citromhéjjal és illatos gyógynövényekkel. Ezt egy darabka frissen készült, páfrányleveleken felszolgált grillezett tofu követi pikáns miszóöntettel. Majd fenyőillatú macutakegomba érkezik sárga és narancsszínű juharlevélen.
Amint az összes – egyedi és kézi gyártású – csészét vagy tálat elviszik, újabb kis kincs kerül elő: finoman kifaragott friss bambuszrügy, néhány szelet sült jam és egy reszkető szezámtofukocka, mindegyik a neki megfelelő szósszal és kifinomult díszítéssel. Órákig ülhetünk úgy, mint egy király vagy királynő, aki kis műalkotásokban részesül, egyszerre mindig csak egyben, hogy tökéletesen értékelhesse. Ezek után elégedetten állunk fel az asztaltól, hiszen minden érzékünk teljesen jóllakatott bennünket, a szívünk pedig melegséggel telt meg az összes elfogyasztott ételben nyilvánvaló szerető figyelem hatására.
A szem éhségének csillapítása evés nélkül
Kísérletezzünk most azzal, hogy magát a szem éhségét próbáljuk csillapítani, és közben nem eszünk semmit. Találjunk valamit, amire jó, de legalábbis érdekes ránéznünk. Álljunk meg, és nézzük ezt a valamit néhány percig, valóssággal igyuk magunkba a látványát. Lehet szó egy virág színes szirmairól, egy képről a falon vagy az irodánk ablakából látható fa leveleinek különféle zöldjeiről. A virágoskertek vagy a barkácsműhelyek kitűnő helyszínek arra, hogy színeken, mintákon és anyagokon legeltessük a szemünket. A választott dolog akár olyan egyszerűi is lehet, mint a színes festék a falon vagy a betonjárda mintázatai és textúrája.
Képzeljük el, hogy a látványból sugárzó energia belénk hatol a szemünkön keresztül, és a testünk magába olvasztja. Addig igyuk a szemünkkel a látványt, ameddig jólesik. Könnyen lehet, hogy úgy találjuk: a szemünk táplálásával a szívünket is tápláljuk.
A szív éhségének csillapításához nem kell enni!
Figyelemre méltó történetek maradtak fenn koncentrációs táborokba hurcolt emberekről, akik a folyamatos gyötrelmek és halál közepette, fogva tartóik szándékos éheztetése ellenére megtalálták a módját, hogy kielégítsék szívük éhségét.
A német koncentrációs táborokban például voltak olyan nők, akik megosztották egymással a kedvenc receptjeiket, szóbeli szakácskönyveket hozva létre. Tanították egymást, és memorizálták a többiek receptjeit, barátságot és remény ébresztve ezzel, valamint az optimizmusnak azt az érzését, hogy életük egy darabja talán túléli a tábort, és mások táplálására szolgál.
A második világháború során az egyik szumátrai japán koncentrációs táborban női foglyok egy csoportja emlékezetből írt le kottákat és alakított kórust. Mivel túl gyengék voltak ahhoz, hogy álljanak, ülve adták elő darabjaikat. Egy éven belül a kórus tagjainak fele meghalt. De ezek a nők elfelejtették csont és bőr testük szörnyű éhségét, miközben a közösen életre hívott zene hangjai betöltötték a szívüket. „Minden egyes alkalommal [amikor koncertünk volt,] csodának tűnt, hogy a csótányok, a patkányok, a poloskák, a vérhas és a latrinák bűze közepette jelen lehet ennyi szépség, hogy a női hangok képesek erre, és elhozzák mindezt egy ilyen borzalmas táborba” – emlékezett vissza később az egyik kórustag.”
Nem függhetünk az ételtől, hogy azzal töltsük be a szívünkben tátongó űrt. Figyeljünk a belső hangra!
- Milyen ételeket eszünk, amikor szomorúak vagy magányosak vagyunk? Készítsünk listát! Ha egy tudatos étkezést gyakorló csoport tagjai vagyunk, olvassuk fel ezt a listát egymásnak.
- Amikor az étkezések között arra érzünk késztetést, hogy rágcsálnivalóért nyúljunk, vagy igyunk valamit, nézzük meg, mit éreztünk közvetlenül azelőtt, hogy ez a késztetés megjelent.
Ha megadjuk magunknak a rágcsálni- vagy innivalót, változik-e bármi?
- Amikor tudatára ébredünk szívünk éhségének, válasszuk ki magunknak a vigasztalást nyújtó kedvenc ételünket. Vásároljunk belőle egy kis mennyiséget, vagy egyetlen adagot (például egy különleges csokoládés trüffelt vagy egyetlen gombóc jó minőségű fagylaltot). Üljünk le, és nézzünk az ételre szeretettel. Együk nagyon lassan. Ahogy minden egyes falatot lenyelünk, képzeljük el, hogy a szívünknek küldjük (gyomrunk és testünk előtt), és hogy az ételt átitatja a nagyanyai kedvesség és szeretet.
Amikor azért eszünk, hogy megváltoztassuk a szívünket
Az ételhez fűződő legtöbb kiegyensúlyozatlan kapcsolat oka az, hogy nem vagyunk tudatában szívünk éhségének. Az éhség e formáját semmilyen étel nem csillapíthatja. Ehhez meg kell tanulnunk, hogyan tápláljuk a szívünket. Nem fog teljes megelégedéssel eltölteni bennünket az étel, bármilyen ízletes legyen is, ha nem tápláljuk a szívünket nap mint nap. És viszont: amikor tudatosan jelen vagyunk az étkezés során, fel fog ébredni a bensőségesség és az összekapcsolódás érzése. Ekkor bármilyen étel táplálni tudja a szívünket.
A szív éhségének csillapítása
A szív éhségét a bensőségesség elégíti ki. Alapvetően mindannyian egyedül vagyunk a világon. Senki sem ismerhet bennünket lényünk legmélyéig. Senki sem ismerheti az összes gondolatunkat. Senki sem ismerheti teljesen szívünk leghőbb vágyait. Senki sem tapasztalhatja az életet úgy, ahogy mi – még a hozzánk legközelebb álló ember sem.
Annak felismerése, hogy alapjában véve egyedül vagyunk, a szomorúság, a bánat forrása lehet. Még veszélyesebb, ha olyan egészségtelen utak-módok kipróbálásához vezet, mely a bensőségesség hamis érzetét teremti meg. Ilyen például a kábítószerekkel, a szexszel vagy az étellel való visszaélés. Sok ember lebzsel bárokban, arra várva – mindhiába -, hogy egyszer csak besétál majd a „lelki társa”. Közben pedig beéri rövid és csalódást keltő szexuális együttlétekkel. Sokan úgy próbálják megoldani magányosságuk problémáját, hogy internetes kapcsolatokat tartanak fenn, habár ezek alapja lényegében a saját képzeletük.
Az evés is az egyik módja lehet annak, hogy enyhítsünk a magányunkon.
Amíg lefoglal egy olyan mindennél fontosabb tevékenység, mint az evés, addig elterelem a figyelmemet a helyzetemről, az állapotomról – mely szerint elszigetelten élő egyéni létező vagyok, aki örökké elkülönül a világegyetemben élő „másoktól”.
A legtöbb embert feszélyezi, ha egyedül kell ennie. Van valami kellemetlen abban, ha egyedül eszünk egy étteremben. Mintha azt mutatná, hogy nincsenek barátaink. A legtöbben bekapcsolják otthon a tévét, ha magukban esznek, megteremtve ezzel a bensőségesség illúzióját, azt az érzést, hogy házukat emberek töltik meg.
Tudatos étkezés: egyedül is kielégítő!
Ezzel ellentétben azok, akik gyakorolják a tudatos étkezést, szándékosan időt szakítanak arra, hogy egyedül egyenek, sőt keresik az erre alkalmas helyszínt. Megkönnyebbüléssel tölti el őket, hogy egyszerre csak egy dolgot tesznek: egyszerűen esznek, védve a beszélgetés, az olvasás vagy a tévénézés figyelemelterelő hatásaitól.
Amikor eszünk, és az ételünk mélyére nézünk, akkor számos létező társaságában vagyunk: azoknak a növényeknek, állatoknak és embereknek a társaságában, akik életenergiája a tányérunkon lévő ételbe került. A zen tanítások szerint minden alkalommal, amikor eszünk, számtalan lény életenergiáját visszük be a testünkbe. A tányérunkon lévő étel a nap, a föld, az eső, a növényeket megporzó rovarok és sok ember, többek között gazdák, kamionsofőrök és zöldségesek terméke. Minden egyes szívverésünk ezt az energiát – amely oly sok lény produktuma— keringeti a testünkben, és eljut ez a legtávolabbi sejtjeinkig, a lábujjkörmeinkig és a hajszálaink végéig. Ezek a lények szó szerint a vérünkké válnak, sőt a kék vagy barna szemünkké, puha szánkká, kemény, fehér fogainkká, szerető szívünkké. Az átlényegülés e mindennap ismétlődő csodája a saját testünkben megy végbe, éjjel-nappal.
Az orrunk éhsége és a csábítás legyőzésének titka
A szaglás ősi és erős hatást gyakorol a tudatalattira. Talán az ennek az oka, hogy a szaglóidegek az agy rövidke „kinövései”, vagy hogy a szaglás érzéke olyan fontos szerepet töltött be őseinknél. Ők ugyanis nagyban függtek a szaglásérzékelésüktől, hiszen szaglásuk segítségével kellett megtalálniuk az ételt, és meg kellett különböztetniük a barátokat az ellenségektől az erdőben vagy a koromsötét éjszakában. A jó szaglás megvédte őket, és megmutatta számukra, mely étel ehető, és mely étel romlott. Az emberek nem állnak kiemelkedő helyen az állatvilágban a szaglás terén, de még így is tízezer különböző szagot vagyunk képesek megkülönböztetni.
Amit az étel „ízének” nevezünk, az szinte teljesen az étel illata.
Nyelvünk valójában csupán öt ízt képes érzékelni: az édest, a sóst, a savanyút, a keserűt és az aminosavakat (melyek íze a fehérjékéhez hasonló). Előfordult már önökkel, hogy elveszítették a szaglásukat egy kiadós megfázás során?
Fia szeretnek enni, ez roppant lehangoló tapasztalat lehet. Amikor nem érezzük az étel szagát, akkor úgy érzékeljük, mintha alig lenne íze. Illat nélkül az íz minden finomsága is elvész. Az étel valami olyanná válik, amit azért kell megennünk, mert a testnek üzemanyagra van szüksége. Ennyi erővel akár kutyatápot is rágcsálhatnánk, s még időt és pénzt is megtakarítanánk. Érdekes azonban az ilyen időszakokban arra fordítani a figyelmünket, amit képesek vagyunk észlelni: az öt alap ízre. Ezek mellett csupán a különböző ételek anyagát, állagát tudjuk még megfigyelni (lágy vagy ropogós). Pusztán néhány íz és néhány anyag azonban nem elég ahhoz, hogy felkeltse az érdeklődésünket.
A kereskedők nagyon is tisztában vannak az orr éhségének fontosságával, és latba is vetik, hogy elcsábítsanak bennünket. Gondoljunk csak az egész bevásárlóközpontot ellenállhatatlan illatokkal elárasztó pékségekre, kávézókra, gyorséttermekre vagy kürtős kalács árusokra. A kellemes illat hatására többet eszünk. Amikor a kutatók műanyag edényeket fahéj és mazsola mesterséges illatával itattak át, akkor az emberek több ízesítetlen zabkását ettek, mint amikor az edényeket makaróni és sajt oda nem illő illatával impregnálták. Jómagam már nem tudom megenni a csokoládét, de amikor például csokoládés pudingot szolgálnak fel nekem, megfogok egyet, mélyen belélegzem és csupán élvezem az illatát. Ez majdnem olyan jó, mint ha megenném.
Orrunk éhségének csillapítása
Az orr éhségét az illatok elégítik ki. Egyszer megkérdeztük zen mesteremet, Maezumi Rósit, miért ajánlunk fel füstölőt naponta négyszer szolgálatunk részeként. Ő habozás nélkül így felelt: „Mert étel az ősöknek. Akik meghaltak, azoknak nincs testük. Az illat az, ami táplálja őket.” Tudós beállítottságú elmém kissé megdöbbent, de gyakorló elmém befogadta az információt. Azóta is elmélkedem rajta és használom az éber étkezések során.
Miért éhes a szánk? Tudd meg, hogyan tudod legyőzni!
A száj éhsége nem más, mint a száj élvezetes érzetek utáni vágya. Hogy mi számít élvezetes érzetnek a szájban, az egyénenként változik.
Az, hogy mit érez a szánk élvezetesnek, olyan tényezőktől függ, mint a gének, a családunkban uralkodó étkezési szokások, a kulturális hagyományok és a kondicionálás, amely azt jelenti, hogy bizonyos ételek összekapcsolódnak más kellemes vagy kellemetlen élményekkel. A tejszínes eper például egészen más csáberővel bír, ha egykor a szerelmünk társaságában élveztük, vagy ha a nagyinál kellett legyűrnünk mindig olyankor, amikor még el sem múlt az autóút miatt érzett rosszullétünk.
A száj éhségének genetikai meghatározottságára jó példa az, hogyan reagálnak a különböző emberek a koriander nevű fűszernövényre. A legtöbben élvezik ezt a zöld növényt a mexikói és az ázsiai ételekben. Az emberek mintegy tíz – rendszerint Európából származó – százaléka azonban visszataszítónak találja. Ők úgy írják le, mintha szappant, zsíros hajat, égetett gumit vagy összezúzott poloskákat ennének. Egyesek szája tehát élvezetét leli a korianderben, másoké viszont undort érez.
Vagy vegyünk egy másik példát. Van egy durián nevű egzotikus trópusi gyümölcs, melynek olyan a szaga, mint a szennyvíznek. Ez a szag olyan erős, hogy előfordult, hogy egyeseket leszállítottak a buszról, mert érett durián volt náluk. Vannak, akik képesek felülemelkedni a szagon, és őszintén élvezni tudják az ízét. Sőt vannak duriánfüggők is. Azt, hogy a szánk képes-e élvezni ezt a különös gyümölcsöt, a genetikai sajátosságaink vagy tanult.
Ébredjünk tudatára a száj éhségének!
Napközben figyeljük meg a szánk éhségét. Hogyan jelzi a szánk, hogy „Kérlek, tegyél be ide valamit!”? Melyek a száj éhségnek érzetei? Nézzük meg, meg tudjuk-e kérdezni a szánktól, mit akar, és miért. Valami sósat, édeset, savanyút, ropogósát vagy krémeset akar?
Álljunk meg egy pillanatra, mielőtt eszünk, de már előttünk van az étel. Vegyük szemügyre az ennivalót, és legyünk tudatában a szánk étel iránti vágyának. Nullától tízig terjedő skálán határozzuk meg a szánk éhségét (ahol a nulla azt jelöli, amikor szánk egyáltalán nem éhes, a tíz pedig azt, amikor még a vasszöget is megenné).
Evés közben ötpercenként álljunk meg, és becsüljük meg a szánk éhségét. Változik?
Könnyebb figyelemmel kísérni a szánk éhségét, ha evés közben nem csinálunk semmi mást (például nem beszélgetünk, nem olvasunk, nem nézünk tévét).
Amikor a szánk éhesnek tűnik, figyeljük meg, hogy az éhség helyett nem szomjúságot érez-e inkább. Még ha azt mondja is a szánk, hogy éhes, megpróbálhatunk inni egy pohár vizet, gyümölcslevet vagy teát, és megnézhetjük, változik-e a szánk éhségének mértéke.
Amikor iszunk, tartsuk a folyadékot egy kicsit a szánkban, és ízlelgessük, mielőtt lenyelnénk. Más szavakkal, ne döntsük le egyből a torkunkon. Akár körbe-körbe járathatjuk a szánkban, mintha szájvízzel öblögetnénk, ha ez segít abban, hogy minden egyes kortyot megtartsunk és ízleljünk.
Szánk éhségének csillapítása
A száj éhségét az érzékelés elégíti ki. A száj igazi „érzethajhász”, a tiszta vágy érzékszerve. Úgy születtünk, hogy szánk ételt kívánt. Máskülönben meghaltunk volna. A szánk változatosságra vágyik, íz és anyag változatosságára. Ha nem vagyunk tudatában annak, mi történik a szánkban, az állandóan elnyomottnak érzi magát, és meggyőzi a kezünket, hogy még több étellel táplálja.
A szánk könnyen unatkozni kezd.
Nehéz jelen maradnia az érzetekkel, miközben tovább rágunk, mivel az ízek intenzitása csökkenni kezd, az étel állaga pedig pépessé válik. Amikor a szánk unatkozik, újabb falatot kér. Ha egyik falatot dobjuk bele a másik után, és nem vesszük figyelembe a gyomortól érkező „tele vagyok” jelzést, több ételt veszünk magunkhoz, mint amennyire a testünknek szüksége van.
Ha szánk hozzászokik ahhoz, hogy mindig inger éri, akkor nem fogja boldognak érezni magát, ha nincs benne semmi. Folyamatosan rágcsálni fogunk valamit, s ételt és italt helyezünk a szánkba az ébrenlét teljes ideje alatt. Amikor figyelmetlenül eszünk, talán csak az első falat első néhány rágására fordítunk figyelmet. Már akkor újabb villányi ételt teszünk a szánkba, mielőtt lenyeltük volna az előzőt. Majd lenézünk, és meglepődve tapasztaljuk, hogy az étel eltűnt, mi pedig észre sem vettük, mikor.
Amikor azonban tudatosan eszünk, akkor figyelmet fordítunk a szánkban történő állandó változásra, ami változatosságot eredményez. Még ha az étel egyszerű is, például a zabkása tejjel vagy néhány burgonyaszirom egy tálon, akkor ha a díszvendégek – az Éberség és a Kíváncsiság – megérkeznek, még a legálmosítóbb esemény is különleges partivá válik.
Sejtéhség – figyeljünk a belső hangra étkezésnél!
A legalapvetőbb készség a tudatos étkezéshez az, hogy megtanulunk figyelni a sejtéhségre.
Kisgyermekként rá voltunk hangolódva a testünktől eredő jelzésekre, melyek megmondták, mikor együnk, és mikor hagyjuk abba az evést. Ha megadatott a választás, akkor ösztönösen tudatában voltunk annak, milyen ételre van szüksége a testünknek, és abból mennyit kell fogyasztanunk. Ahogy nőttünk, növekedtünk, ez a belső bölcsesség elveszett az evés mikéntjével kapcsolatos belső és külső hangok zavarba ejtő sokaságában.
Ellentmondó üzeneteket kaptunk a szüléinktől, a párunktól, a reklámokból és az egészségtanórákon, a tudományos kutatásokból és a dietetikusoktól, a filmekből és a tükörből. Ezek az üzenetek a vágyak, késztetések és ellenérzések keverékét hozták létre bennünk, aminek hatására immár képtelenek vagyunk pusztán enni – és éppen eleget enni. Ha újra rá akarunk találni az ételhez való egészséges és kiegyensúlyozott viszonyunkra, elengedhetetlen, hogy megtanuljuk befelé fordítani az éberségünket és újra meghallani, amit a testünk mindig is közölt a szükségleteiről és az elégedettségéről.
Figyeljünk a test jelzéseire!
A testnek megvan a maga bölcsessége, és rengeteget tud mondani nekünk arról, hogy mire van szüksége – ha képesek vagyunk figyelni rá. Sajnos, ahogy öregszünk, egyre süketebbé válunk arra, mit mond a testünk a szükségleteinkről. Azok az emberek például, akik a nagy hőségben dolgoznak és izzadnak, gyakran ún. hő kimerüléstől szenvednek a nátrium és a klorid hiánya miatt. Az orvosoknak kell elmondaniuk nekik, hogy szedjenek só tablettát. Másoknak viszont arra kell ügyelniük, hogy ne fogyasszanak túl sok sót.
Jó példa ez arra, hogyan képes a test közölni sürgős szükségleteit, miközben igyekszik megőrizni az egészségünket. A cukorbetegség során a hasnyálmirigy nem képes elég inzulint termelni ahhoz, hogy átalakítsa a véráramban lévő cukrot. Ekkor a test cukorszintje túlzottan koncentrálttá válik, ami nem valami örvendetes a sejtjeink számára. Kiadják hát az utasítást: több vizet!, ezzel próbálva hígítani a cukrot – és mi többet iszunk. A vese ekkor működésbe lép, hogy bőségesebb vizelet termelésével kiöblítse a többletvizet és – cukrot.
Hogyan hallhatjuk meg sejtjeink bizonyos tápanyagok bevitelét sürgető kiáltását?
Testünk olyan tünetekkel jelezheti az éhséget, mint például a fejfájás, a szédülés, az ingerlékenység vagy a hirtelen energiavesztés („elfogy a szuflánk”). A cukorbetegségben szenvedő embernek meg keli tanulnia különbséget tenni a test két jelzése között. Az első az, amikor azt jelzi, hogy „túl sok a cukor, adj még inzulint!”, a második pedig épp az ellenkezője: „túl alacsony a vércukorszintem, gyorsan adj cukrot!” Veszélyes lehet, ha nem vagyunk fogékonyak ezekre a jelzésekre, vagy összekeverjük őket.
A sejtéhség évszakhoz kötött
Ősszel talán tudatára ébredünk a sejtéhség egyik évszakhoz kötött aspektusának. Ahogy a hőmérséklet csökken, a test több ételt kezd kérni tőlünk. Egészen a közelmúltig, vagyis addig, hogy az emberek jól fűtött házakban kezdtek élni, elengedhetetlen volt a túléléshez, hogy meghalljuk ezt az igényt, és válaszoljunk rá. Egy réteg hőszigetelő zsírt kellett hozzáadnunk a már meglévőhöz, hogy melegen tartsuk belső szerveinket. Több kalóriára lett szükségünk ahhoz a munkához, amellyel belső kemencénket tápláljuk.
A szervezet megérzi, milyen táplálékra van szükség- figyeljünk jelzéseire!
A tudatos jelenlét révén érzékenyebbé válhatunk a sejtéhségre, és megtanulhatjuk elkülöníteni azt, amire a testnek valóban szüksége van, attól, amit az elménk kíván. Ha megállunk, s elég alaposan és módszeresen odafigyelünk, akkor végül képesek lehetünk arra, amit néhány állat tesz: megízlelni egy ételt, és „tudni”, vajon erre van-e szükségünk. Akkor eszünk banánt, amikor a sejtjeink több káliumot kérnek; akkor eszünk répát, amikor béta-karotinra van szükségünk; akkor eszünk tojást vagy húst, amikor több fehérjét vagy vasat kér a szervezetünk; akkor eszünk narancsot vagy grapefruitot, amikor a sejtjeink C-vitamint igényelnek; akkor eszünk csokoládét, amikor magnéziumra van szükségünk; és akkor eszünk lenmagot, porcsint vagy halat, amikor a testünknek omega-3-olajakra van szüksége. S különbséget tudnánk tenni az éhség és a szomjúság között is.
Nagyon egyszerűen képezhetjük magunkat arra, hogy meghalljuk, mit mond a testünk. Tartsunk kis szünetet evés előtt, fordítsuk befelé a figyelmünket, és kérdezzük meg a testünket, mire van szüksége a működéséhez.
Olykor az, amit éhségnek értelmezünk, valójában sejtszomjúság
Mielőtt a rágcsálnivalóhoz nyúlnánk, próbáljunk meg inni helyette valamit, gyümölcslevet vagy valamilyen forró italt. Kortyolgassuk lassan, tudatosítva a hőmérsékletét és az ízét. Most fordítsuk befelé a figyelmünket, és vizsgáljuk meg, vajon változott-e az éhségünk – alábbhagyott, felerősödött, vagy másfajta ételeket kíván?
A sejtéhség csillapítása
A sejtéhséget az alapvető elemek elégítik ki. Ezek közé tartozik a víz, a só, a fehérje, a zsír, a szénhidrátok, az ásványi anyagok, a vitaminok és a nyomelemek, mint például a vas és a cink.
Szerző: Szentgyörgyváry Lóránt
Szakmai gyakorlatok és tanulmányok: Életmód-tanácsadás, kiropraktika és reflexológia. Minden érdekel ami az egészséggel vagy annak megőrzésével kapcsolatos. Az oldalon rendszeresen publikálom a saját cikkeimet.