• baba
• gyermek

Félelem az elhagyatástól (szeparációs szorongás gyerekeknél)

„Korábban is előfordult, hogy bébiszitter vigyázott rá. Most azonban amint kilépünk az ajtón, kitör a botrány.”

Ha egy egyéves kisgyereket a szülei estére otthagynak, nemcsak a szívfájdalma na­gyobb, hanem panaszának is nagyobb hangot tud adni. A legtöbb csecsemő és kisgyerek fél az elhagyatottságtól, csak némelyiken jobban látszik szakszóval a „szeparációs szorongás”.

Bár a gyerek viselkedése visszaesés­nek tűnhet – hiszen korábban nem volt baja a bébiszitterrel -, az elhagyástól va­ló félelem tulajdonképpen az érés jele. Először is egyre önállóbb lesz, de erősen kötődik is (a szüleihez). Mikor két lá­bon – vagy négykézláb – világ körüli felfedezőútra indul, ezt abban a meg­nyugtató tudatban teszi, hogy a mama a közelében van.

Ő lazán otthagy min­ket (például elmegy mellőlünk a játszó­téren), de attól kétségbeesik, ha mi hagy­juk ott (például bébiszitterre bízzuk, mert moziba, étterembe megyünk). Ezt ijesztőnek találja. Másodsorban, kezdi felfogni a dolgok állandóságának (ebben a korban még bonyolult) törvényét, hogy tehát valami akkor is létezhet, ha nem látja.

Kisebb korában nem hiányolt min­ket, ha otthagytuk:

Ha nem voltunk a szeme előtt, a fejében sem voltunk jelen. Most már akkor is sokat járunk az eszé­ben, ha nem lát minket – magyarán, hiányzunk neki. Mivel az idő ennél is bonyolultabb fogalmát még nem képes fölfogni, sejtelme sincs, mikor térünk vissza, egyáltalán visszatérünk-e. Ez még ijesztőbb. A szellemi fejlődés to­vábbi jele az emlékezőtehetség javulása.

A gyerek már emlékszik, mit jelent az, ha a szülei kabátot vesznek és pápát mondanak neki. Már tudja, hogy ha ki­lépnek az ajtón, időtlen időkre eltűn­nek. Ha még nem volt sokszor bébiszit­terre bízva (és nem látta a szüleit sok­szor visszatérni), azon is tűnődhet, egy­általán látja-e még őket valaha. Még több szorongás.

Az elhagyatottságtól való félelem

Bár az elhagyatottságtól való félelem jelei akár hét hónapos babákon is meg­nyilvánulhatnak, többségüknél 12-18 hónapos kor között ütköznek ki a legéle­sebben. Szokás szerint ennek mértéke is egyénenként változó. Egyes csecsemők, kisgyerekek meg se érzik ezt a félelmet, másokat sokkal később fog el, esetleg csak 3-4 éves korukban. Egyeseknél csak pár hónapig tart, másoknál évekig, esetleg folyamatosan, esetleg hol elmúlik, hol visszatér. A gyerek életét befolyásoló vál­tozások – pl. Költözés, új testvérke, új bébiszitter vagy akár otthoni veszekedés – is kiválthatják az elhagyástól való fé­lelem első vagy újabb sorozatának első epizódját.

A félelemérzés általában akkor tör ki a gyereken, ha másvalakinek a kezére ad­ják

Például amikor az anyja indul a mun­kahelyére, elmegy estére vagy beviszi a bölcsődébe. Akkor is előfordulhat, mi­kor éjszakára lefektetik az ágyába. Kiváltó októl függetlenül a tünetek ugyanazok: úgy csimpaszko­dik az anyjába, mintha a puszta élete függne tőle (a kisgyerekek emberfölötti ereje hihetetlen, az apró kezecskéket, ujjacskákat alig lehet lefejteni), vigasztalhatatlanul zokog, a bébiszittert ellöki magától, és minden módon kifejezi: nem akarja, hogy magára hagyják. Az anya bűntudatos és feldúlt lesz, és azon töri a fejét, egyáltalán érdemes-e elmennie, ha ekkora árat kell érte fizetni.

De bármilyen kiborító, ez is éppúgy hozzátartozik a normális fejlődéshez, mint a járás vagy a beszéd megtanulása. Ha most segítünk neki megbirkózni a félelmével, totyogókorában kevesebbet fog miatta kínlódni.

Hogy enyhüljön a gyerek félelme és a mi bűntudatunk, valamint hogy a kicsi könnyebben elfogadja, ha a szülei elmennek, és távollétükben más vigyáz rá, mielőtt kilépnénk az ajtón, tegyük a következőket…

…Íme:

• Csakis olyan bébiszitterre hagyjuk a gyereket, aki nemcsak megbízható, ha­nem akkor is megértő, türelmes, törődő és kedves lesz a gyerekhez, ha a távozá­sunk után nehéz dolga lesz vele.
• A bébiszitter indulás előtt legalább ne­gyedórával érkezzen (ha először jön, még korábban), így amikor még mi is ott mo­toszkálunk, belemerülhetnek valamilyen közös elfoglaltságba (formakereső játék, kirakójáték, építőkocka, macifektetés stb.). Lehetséges, hogy amíg otthon va­gyunk, a gyerek egyáltalán nem hajlan­dó szóba állni a bébiszitterrel (akkor se, ha ismeri), nehogy véletlenül úgy lát­szódjon, mintha beleegyezett volna a helyzetbe. Nem kell aggódni: ha már egyedül vannak, majdnem biztosan be­száll a mulatságba.
• Lehetőleg alvás vagy evés utánra idő­zítsük az indulást. A fáradt, éhes gyerek jobban hajlik a hisztériára. (A beteg gye­rek is érzékenyebb, amit tekintetbe kell venni a program összeállításakor.)
• Mindig szóljunk előre, hogy el kell mennünk. Ha úgy akarjuk megúszni a cirkuszt, hogy a háta mögött (mikor nem néz oda vagy alszik) kisurranunk az ajtón, halálra fog rémülni, amikor ész­reveszi, hogy nem vagyunk otthon, és ettől kezdve mindig félni fog, hogy bármikor magára maradhat, ezért állan­dóan rajtunk fog lógni. Kb. 10-15 perc­cel indulás előtt értesítsük, hogy elme­gyünk hazulról. Ennél hosszabb előzetes értesítést nem érdemes adni, mert elfelej­ti, rövidebbet pedig azért nem, mert ak­kor nincs elég ideje megrágni magában.
• Vegyük komolyan a félelmét. Nyugod­tan, kedvesen (de az aggodalom jele nél­kül) magyarázzuk el neki: igen, ez most szomorú, de nem tart soká, hamarosan vissza fogunk jönni.
• A távozásból csináljunk derűs, ölelkezős-puszilgatós szertartást. A búcsúzko­dás ne legyen se túl nyúlós, se túl érzel­gős. Mosolyogjunk akkor is, ha a gyerek pityereg, tegyünk úgy, mintha félvállról vennénk a dolgot. (Ha azt látja, hogy mi is búslakodunk, még azt hiszi, hogy tényleg van valami oka a félelemre.) Ha van alkalmas ablak, a bébiszitterrel inte­gethet utánunk.
• Ígérjük meg neki, hogy visszajövünk. Könnyedén köszönjünk el: „Szervusz, kisöreg, viszontlátásra!”, és a távozást már egybe is fűztük a hazatéréssel.
• Ha egyszer elindultunk, akkor men­jünk is el. Ha „távozás” után többször is fölbukkanunk az ajtóban, a bébiszitter­rel együtt mindenkinek megnehezítjük a dolgát.
• Eleinte lehetőleg csak rövid időre hagy­juk ott a babát. Az első alkalom ne legyen több egy-másfél óránál. Ha már elhiszi, hogy visszajövünk, és megszokta a rövid távolléteinket, készen áll arra, hogy a hosszabbakat is elviselje. Távolléteink időtartamát negyedórákkal fokozatosan hosszabbítsuk meg napi több órára. Ha a gyerek hozzászokott, hosszabb időre is nyugodtan elmehetünk otthonról.
• Mondjuk meg neki, hogy mikor érünk haza. Bár egyelőre nem valószínű, hogy meg is érti, de az idő fogalmát lassan belé lehet plántálni: „Alvás után itt le­szek.” „Vacsorára hazajövök.” „Reggel ta­lálkozunk.”

Természetesen az elhagyatottságtól való félelem sem tart örökké

A gyerek egy­szer csak belejön, hogy minden további nélkül elváljon tőlünk. Talán könnye­debben, közönyösebben is, mint jólesne. Egy napon, ha iskolába menet egy ha­nyag sziával (s ha szépen kérjük) egy annál is hanyagabb puszival búcsúzik, még visszasírjuk a régi szép időket, mikor azokat a picike mancsokat alig bírtuk lefejteni magunkról.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.