• allergia
• alternatív gyógymódok

A deszenzitizálás (közömbösítés) alternatív formái allergiákra

Amikor Leonard Noon 1911-ben közölte a szénanáthára alkalmazott im­munterápiával kapcsolatos első kísérletének eredményeit, még azt hitte, hogy a virágpor méreganyagot (toxint) tartalmaz. Szerinte a legtöb­ben „immunisak” erre az anyagra, ugyanúgy, ahogy a kanyaróra vagy a diftériára, ám ez az immunitás hiányzik azoknál, akiknek szénanáthájuk van. Noon úgy gondolta, hogy ha injekció formájában egyre nagyobb adag pollent juttat be közvetlenül a bőr alá, azzal védettséget ad a „pollentoxinokkal” szemben, éppen úgy, ahogy a himlőoltás immunizálhat a himlő ellen.

Ahogy azt ma már tudjuk, Noon elgondolása teljesen hibás volt, de ami érdekes benne, az az, hogy az „immunizáló” kezelés mégis úgy tűnt, mintha használna. Olyannyira, hogy némely betegnél gyökeres javulás állt be, különösen azoknál, akiknek nagyon súlyos szénanáthájuk volt. így aztán az orvo­sok továbbra is alkalmazták Noon módszerét, s amikor később kiderült, hogy elmélete alapvetően hibás, a kutatók vizsgálni kezdték, mi lehetett az oka, hogy az injekciók mégis használtak.

Ez a kutatás furcsa módon mind a mai napig nem járt siker­rel, holott már sokat tudnak arról, milyen változások játszód­nak le a szervezetben az immunterápia hatására. E hatalmas és szerteágazó ismeretanyag ellenére ma sem tudják pontosan megmondani, miként mérsékli az allergiás reakció­kat a konvencionális immunterápia, melynek hatásairól azóta is egyre-másra látnak napvilágot meglepő felfedezések.

Immunterápiás módszerek

Ma is dolgoznak ki új immunterápiás módszereket. Ehhez három különböző megközelítést alkalmaznak. Először is vannak orvosok, akik a Noon által kifejlesztett technika módosításaival próbálkoznak. Pl. az allergén kivonatot nem injekció, hanem lenyelhető kapszula formájában adják be a betegnek, mások folyadékként, melyet néhány percig a nyelv alatt kell tartani, majd kiköpni.

Szupergyors technikák?

Ezeknél a „szuper­gyors” technikáknak nevezett módszereknél kezdetben órán­ként vagy még gyakrabban adnak injekciót a betegnek és ilyen módon igen hamar allergéntűrés alakítható ki.

A második megközelítés az új típusú immunterápiás mód­szerek kifejlesztése az összegyűjtött tudományos ismeretanyag alapján. Ez hatékony a klasszikus allergiák, pl. a szénanátha vagy az egész éven át tartó allergiás rhinitis esetén, amelyeknél az alapmechanizmus (tehát az immunrendszer betegséget előidéző zavara) tisztázott. Ám azoknál a betegségek­nél, ahol az alapmechanizmust csak részben sikerült felderíteni, mint amilyen az atópiás ekcéma, e megközelítés nem feltétlenül a legjobb. Ahol pedig az okokat nagyrészt homály fedi, mint pl. az étel-intoleranciánál, a módszer jóformán teljesen esélytelen.

A harmadik irányzat különféle immunterápiás technikák kidolgozása merőben gyakorlati, próbálgatásos módszerek segítségével – és a „hogyan” megfejtésének elodázásával. Ez ugyanaz az ösvény, amelyen Noon annak idején járt, és vannak, akik úgy vélik, hogy ennek a pragmatikus kísérleti megközelítésnek – olyan módszerek alkalmazásának, amelyek hatékonyak vagy annak tűnnek, bár hatásmechanizmusuk tö­kéletes rejtély – ma is legalább annyi a létjogosultsága. A két legáltalánosabb módszer a provokációs-neutralizációs módszer és az enzimrásegítéses deszenzitizálás (EPD), amelyeket a hagyományos felfogás nem tekinti a klasszikus medicina részének.

Az enzimrásegítéses deszenzitizálás

Ezt a módszert egy angol orvos, dr. Len McEwen dolgozta ki a 60-as években, és ma is sok helyen alkalmazzák. Sokkal többféle problémára használják, mint a hagyományos immunterápiát. Étel- vagy vegyszerérzékenységben szenvedőknél éppen úgy alkalmazzák, mint azoknál, akiknek valódi allergiája van. A módszert nagyon sok vita övezi, mert amellett, hogy hatásmechanizmusa ismeretlen, e problémák alapvető kiváltó okai sem azonosak.

McEwen abból a megfigyelésből indult ki, hogy amikor az immunsejtek a gyulladásos reakció során – amit allergén vagy más inger vált ki – izgalmi állapotba kerülnek, nagy mennyisé­gű béta-glükuronidázt kezdenek termelni. Ez az enzim fokozza a gyulladást kiváltó allergénre vagy antigénre adott immunre­akciót.

McEwen kísérletképpen egy igen kis mennyiségű allergénnel együtt a bőr alá fecskendezett ebből az enzimből, mivel azt gondolta, hogy ilyen körülmények között az enzim ellentétes hatást fejt ki, és mérsékli az allergénre adott immunreakciót. Végül megtalálta azt az enzim-allergén kombinációt, amely va­lóban kiváltotta a kívánt hatást.

Mit kell tudni az allergiásoknak?

Az egyik vizsgálat során, melyet szénanáthás betegek bevonásával végeztek, a kutatók megmérték a virágporellenes IgE mennyiségét az EPD-kezelést követően, és azt találták, hogy az a pollenidényben sem emelkedett, noha a szénanáthásoknál ez szinte mindig bekövetkezik. Ez azért különösen figyelemre méltó, mert aligha idézhette elő placebohatás.

Ráadásul az EPD-t alkalmazó orvosok határozottan állítják, hogy a módszer nagyon hatékony olyan allergiás betegeknél is, akiknél az immunterápiás injekciókkal történő általánosan al­kalmazott kezelés nem sok javulást hoz, valamint azoknál, akik atópiás ekcémában szenvednek – mely állapot a hagyományos immunterápiára csak kivételes esetekben reagál kedvezően.

Valódi ételallergiában szenvedőknél is kipróbálták az EPD-t, és bár ez a módszer sem teszi lehetővé, hogy a számukra prob­lematikus élelmiszert fogyaszthassák, a jelek szerint mégis mérsékli az ezen táplálékok időnkénti (véletlen) fogyasztása által kiváltott reakciókat. Hollandiában krónikus fáradtság szindrómára is alkalmazzák, s a jelentések szerint a betegek mintegy felénél jó eredmény érhető el vele.

Sajnos, az EPD-vizsgálatok igen költségesek. Sokkal több bi­zonyíték kellene ahhoz, hogy az orvosok többségét meg lehes­sen győzni az EPD használhatóságáról, s bár a meglévő bizo­nyítékok önmagukért beszélnek, az allergológusok továbbra is erős előítélettel viseltetnek irántuk.

Mindenképpen az EPD mellett szól, hogy minimális mennyiségű allergént használ, és ezért nagyon biztonságos – alkal­mazása során anafilaxiás reakció még sohasem lépett fel.

A provokáció-neutralizáció

A provokációs-neutralizációs (kiváltásos-közömbösítéses) módszer két szakaszból áll: a tesztelésből és a kezelésből. Mindkettőt problémák egész sorára alkalmazzák, nemcsak klasszikus allergiás megbetegedésekre, hanem étel- és vegy­szerérzékenységre is. Ahogy az EPD-nél, úgy itt is a módszernek ez az aspektusa váltja ki a legtöbb vitát.

Bár a módszer injekciózási technikája első pillantásra na­gyon hasonlít a hagyományos immunterápiánál alkalmazott módszerre, számos fontos különbség is van köztük. Először is, mivel a felhasznált allergén kivonat (valódi allergiák esetén) nagyon híg oldat, az injekció sokkal kevesebb allergént juttat be, mint a hagyományos immunterápiánál. Ugyanígy sokkal hígabb a reakciót kiváltó anyag kivonata az étel- és vegyszerérzékenységnél alkalmazott injekcióknál is.

Másodszor, maga a neutralizáló (közömbösítő) adag –a módszer legfontosabb eleme – teljesen más, mint bármi, amit a hagyományos immunterápiánál alkal­maznak. Ez utóbbi hatásmechanizmusának lényege nagy vona­lakban az immunrendszer lassú „átképzése” az allergén fokoza­tosan emelkedő adagjával. Csak a sorozatban beadott injekciók után kezd el az immunrendszer másként reagálni az allergénre. Ezzel szemben a provokációs-neutralizációs (kiváltásos-közömbösítéses) kezelésnél a neutralizáló (közömbösítő) adagnak állí­tólag azonnali és közvetlen hatása van a szervezetre, s mintegy „blokkolja” a már kialakulóban lévő tüneteket. Ez maga a kö­zömbösítés. Az e módszert alkalmazó orvosok maguk sem állít­ják, hogy tudnák, miként hat a közömbösítő adag.

A kiváltás-közömbösítés

A kiváltás-közömbösítés elmélete szerint a közömbösítő ha­tást kiváltó allergén kivonat töménysége allergénenként és egyénenként változó, és csak meglehetősen hosszadalmas pró­bálkozással határozható meg. Az injekciókat intradermálisan adják be az allergén kivonatot a bőrbe juttatják be, vala­mivel mélyebbre, mint az allergia-teszteknél alkalmazott bőrpróbáknál. (A tesztelési fázissal szemben a kezelési szakasz­ban szubkutan injekciókat használnak, melyek az intrader-mális injekcióknál mélyebbre hatolnak és a bőr alá juttatják az allergén kivonatát. Egyik sem különösebben fájdalmas.)

Ideális esetben a közömbösítő adagot az injekció beadási he­lye körül kialakuló bőrduzzanat viselkedése alapján határoz­zák meg (melyik az az adag, ami mellett az allergén kiváltotta bőrelváltozás nő, ugyanakkora marad vagy eltűnik). A teszte­lést végző szakember elméletileg pusztán a bőrelváltozás alapos tanulmányozásával is meg tudja határozni a közömbösítő adag erősségét.

A kiváltásos-közömbösítéses módszer alkalmazása során azonban a beteg szóbeli visszajelzéseit is figyelembe veszik -vagyis, ha a beteg kijelenti, hogy az injekció elmulasztotta a tü­neteit, azt is úgy értékelik, hogy sikerült megtalálni a megfele­lő közömbösítő adagot.

Mi lehet a probléma?

A provokációs-neutralizációs kezeléssel és teszteléssel az a probléma, hogy a reménykedés és a szuggesztív erő is szere­pet kap benne. Tehát, ha az orvos vagy a nővér azt mondja a betegnek, hogy „a következő injekció elmulaszthatja a tüne­teket”, ez gyakran bekövetkezik a placebohatás miatt.

Hasonló veszélyek állnak fenn akkor is, ha a provokációs-neutralizációs módszert az allergia, ill. intolerancia meglétének tesztelésére használják, mert nagyon gyakori, hogy az orvos megmondja a betegnek, hogy éppen melyik allergént (vagy más, reakciót előidéző anyagot) fecskendezi be, és megkérdezi tőle, hogy kiváltott-e bármilyen tünetet az injekció. Ez helyte­len gyakorlat – ha valaki arra számít, hogy reagálni fog egy bi­zonyos anyagra, elég valószínű, hogy tényleg fellépnek nála a tünetek, egyszerűen lelki okokból.

Ettől nagyrészt függetlenül az allergia kimutatása provoká­ciós-neutralizációs technikával azért is sokat vitatott és ellent­mondásos kérdés, mert a módszer úttörői – köztük Miller pro­fesszor – sem hirdették soha ennek ilyen irányú felhasználását. Érzékenységi reakciók kimutatására szolgáló rutin eljárásként csak jóval később vezették be, és jelenleg sok orvos, aki keze­lésre maga is használja a módszert, azt vallja, hogy érzékenysé­gi reakciók tesztelésére nem vagy kevéssé alkalmas.

Abban egyetértenek, hogy a közömbösítő adagnál erősebb vagy gyen­gébb dózis befecskendezése valóban kiválthat tüneteket (ez a provokáció), de a reakciót nem tartják annyira megbízható­nak, hogy az alapjául szolgálhatna egy allergiatesztnek. Ehhez önmagában a bőrhólyagok mérését („csendes tesztelés”) sem tartják elég pontos eljárásnak. Nem ez az, amire a provokációs-neutralizációs eljárást kitalálták – a módszer lényege a kezelés, nem pedig az allergén azonosítása.

Mit bizonyítanak a kutatások?

Újabb kutatási eredmények megerősítik, hogy a provokációs injekciókkal történő tesztelés nem megbízható. Komplex vegy­szerérzékenységben szenvedők (az állapot sajátossága, hogy tünetei – bizonyos okoknál fogva – bármikor felléphetnek) hetven százaléka tapasztalt tüneteket egy olyan placebo-injekció hatására, amely a problematikus anyagok egyikét sem tar­talmazta, és az injekció a betegek tizenöt százalékánál bőrhólyagot is okozott, ami azt jelzi, hogy még ez a reakció is kiváltható szuggesztív behatásra.

A teszt azon betegek esetében sem hozott következetes eredményt, akik nem reagáltak a placeboinjekcióra (tehát akik legkevésbé vol­tak „szuggerálhatok”) – előfordulhat, hogy valaki reagál egy bizonyos anyagot tartalmazó injekcióra, de nem reagál a következőre, holott abban is ugyanaz az anyag van.

Az érzékenységnek ezen a fokán a betegeknél a tüneteket bármikor előidézheti a legkisebb hatás is, így a tesztinjekciókra adott látszólagos re­akciókat valójában más tényezők határozták meg – bizonyos pszichikai faktorok (pl. az injekciós tű szúrása kiváltotta pszi­chés válaszreakció), valamint egyéb külső hatások, így szagok vagy a levegőben lévő vegyi anyagok parányi mennyisége.

Mit mondanak más kutatások?

Egy másik vizsgálat, melyet a Kaliforniai Egyetemen végez­tek, megerősítette a fentieket. Bár a kaliforniai kutatók célja nem az volt, hogy a közömbösítő adag kezelési célú felhaszná­lását vizsgálják, néhány betegnek közömbösítő dózist adtak be, és azt találták, hogy „a legtöbb esetben már egyetlen közömbö­sítő injekció is enyhítette a tüneteket”. Nyilvánvaló, hogy ezt az eseti megfigyelést szigorú kontrollvizsgálatokkal kell meg­erősíteni.

Furcsa módon a közömbösítő adaggal kapcsolatos pozitív eredmények ellenére a kutatók végkövetkeztetése mégis az volt, hogy a kiváltás-közömbösítés módszerét mint a „szuggesztió és véletlen eredményét” minden szempontból el kell vetni. Ezt a következtetést azután széles körben kezdték ter­jeszteni az eljárás elleni általános kampány részeként.

Más kutatók a közömbösítő adaggal történő kezelést szigorú tudományos módszerekkel vizsgálták (placebo-kontrollált ket­tős vak vizsgálattal), és hatékonynak találták. Az egyik ilyen vizsgálat során asztmás, ill. kutyára vagy macskára allergiás betegeknek adtak közömbösítő injekciókat. A kezelés után légutaik érzékenysége csökkent, amit az elvégzett orvosi vizsgálatok is egyértelműen igazoltak.

Egy másik vizsgálat so­rán egész éven át tartó allergiás rhinitisben és poratka-allergiá­ban szenvedő betegeknek a közömbösítő adagot nem injekció, hanem az allergénkivonatot tartalmazó cseppek formájában adták be, melyet a nyelv alá kellett helyezni (szublingvális cseppek). A közömbösítő adag az objektív vizsgálatok ered­ményei alapján is kimutathatóan enyhítette az orrdugulást.

Ter­mészetesen az, hogy a provokációs-neutralizációs eljárást gyakran rosszul alkalmazzák, még nem jelenti azt, hogy maga az alapmódszer is rossz lenne. Nagyon sok olyan higgadt orvos és beteg van, akik, bár eleinte szkeptikusan viszonyultak a technikához, végül meglepően hatékonynak találták.

Hogyan döntsünk?

Érdemes tehát kipróbálnunk a provokációs-neutralizációs eljá­rást? Ami a tesztelést illeti, a válasz valószínűleg nem. Valódi ételallergiáknál a legmegbízhatóbb diagnosztikai tesztek a bőr­próbák, ill. a RAST-vérvizsgálat, étel-intoleranciá­nál a kizárásos diéta, vegyszerérzékenységnél pedig a problematikus anyag lehetőség szerinti kerülése, majd újbóli bevezetése.

Ami a valódi ételallergiák kezelését illeti, a hagyományos mó­don végzett immunterápiát összehasonlíthatatlanul alaposab­ban tesztelték, mint a provokációs-neutralizációs eljárást. Ezért ha az előbbihez hozzá tudunk jutni, akkor ezzel jobban járunk. Rovarcsípés-allergia esetén egyértelműen ez a legjobb kezelés.

A valódi ételallergiáknál a provokációs-neutralizációs eljárás legfőbb előnye a hagyományos immunterápiával szemben az, hogy sokkal biztonságosabb mivel nagyon kis mennyiségű allergént használ, anafilaxiás reakciók nem fordulnak elő.

Mi ajánlott étel-intolerancia esetén?

Étel-intolerancia esetén a leghatékonyabb kezelés rendszerint a problematikus élelmiszer(ek) egy-két éven át történő kerülése. Másfajta kezelés csak azok számára szükséges, akiknél kiderül, hogy nagyon sok különböző élelmiszerre érzékenyek (kizárásos diéta alapján, nem pedig haj teszt, vérpróba és ehhez hasonlók alapján), és nem tudnak a kockázatmentes táplálékokból megfelelő diétát kialakítani. Nekik érdemes lehet kipróbálniuk a provokációs-neutralizációs eljárást sok beteg úgy érzi, hogy állapota jelentősen javul e kezelés hatására.

Elmondásuk szerint tüneteik egy része elmúlik, és táplálóbb, kiegyensúlyozottabb étrendre tudnak áttérni. Vegyszerérzékenységnél a kezelés első és legfontosabb eleme a problematikus anyagok lehetőség szerinti kerülése, a kiegyensúlyozott étrend, valamint vitaminok és ásványianyag-kiegészítők szedése, amennyiben tápanyaghiány is fellép. Ha hiperventilláció is súlyosbítja a problémát, annak kezelése ugyancsak sokat segíthet. A provokációs-neutralizációs eljárást csak akkor érdemes megpróbálni, ha a tünetek tartósan fennállnak, és biztosak lehetünk abban, hogy nem pszichés eredetűek. Egyes vegyszerérzékenységben szenvedők a módszert hatékonynak találják, de hogy itt valódi vagy csupán placebohatásról van-e szó, az egyelőre nem világos.

Találjuk meg a megfelelő szakértelmet!

Ha úgy döntünk, hogy megpróbálkozunk a provokációs-neutralizációs kezeléssel, keressünk megfelelő felkészültségű orvost, aki megfelelően objektív, ugyanakkor kellő érzékenységgel bír, és aki nem állít valószerűtlen dolgokat a módszerrel kapcsolatban. Tájékozódjunk, milyen egyéb típusú kezeléseket végez az orvos, és hogy ezek racionálisnak tűnnek-e vagy sem – ez segíthet annak megítélésében, hogy a provokációs-neutralizációs terápia során milyen fokú gondosságot és objektivitást várhatunk el tőle.

Kérdezzük meg az orvost, hogyan határozza meg a közömbösítő adagot – azt, aki ehhez nem a hagyományos módszert, tehát az injekciósorozat beadását és a bőrhólyagok mérését alkalmazza, jobb elkerülni! Amikor a közömbösítő adag meghatározására kerül sor, kérjük meg az orvost, hogy ne mondja meg, éppen mit fecskendez be!

Az rendben van, ha a meghatározás alatt az orvost, ill. a nővért tájékoztatjuk arról, hogy hogyan érezzük magunkat, de csak a tényleg fontos tünetek fellépését vagy éppen megszűnését említsük. Csupán ezek az óvintézkedések erősítenek meg abban, hogy olyasmit kapunk, ami tényleg használ, és nem csupán egy igen költséges „placebokezelést”.

Valóban segít az akupunktúra?

Kínai orvosa rávette Restont, hogy nézze meg saját szemével, miként alkalmazzák az akupunktúrát érzéstelenítésre. A tudósító lelkesen számolt be a látottakról a betegek számára a műtét teljesen fájdalommentessé tehető azáltal, hogy néhány apró tűt szúrnak bőrfelületük gondosan megválasztott pontjai­ba. A betegek tudata a műtét során végig teljesen tiszta, sőt mi több, vidáman beszélgetnek.

A hagyományos kínai orvoslás azóta töretlen hírnévnek ör­vend a nyugati világban. Azt azonban csak nagyon kevesen tudják, hogy az akupunktúrás érzéstelenítés egészen új talál­mány, csak az 1950-es években fedezték fel.

Az akupunktúrás érzéstelenítés mély benyomást gyakorolt a nyugati orvosokra, akik azonban ehhez a számukra új keze­lési eljáráshoz mint egzakt módszerhez viszonyultak. Hatás­mechanizmusát ezért egzakt tudományos módszerekkel is vizsgálták.

Ráadásul a tudományos vizsgálatok zömmel a fájda­lomcsillapításra összpontosítottak – ezen belül is az akupunk­túrának az endorfinok termelésére gyakorolt hatásaira. (Az endorfinok a szervezetben természetes módon termelődő fájdalomcsökkentő vegyületek hatásukat utánozzák az ópi­umszármazékokat tartalmazó narkotikumok, pl. a morfium és a heroin.)

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.