Az észak-írországi Strabane-ben élő Stephen Magúi 16 évesen felállította a távolugrás új orszá­gos rekordját. A rendkívül tehet­séges fiatal atléta jó erőnlétnek örvendett, és rajongott választott sportágáért.

„18 éves koromban azonban bekövetkezett az első néhány sérülésem. Az orvosoknak nem sikerült kideríteniük a valódi oko­kat. A tüsszentéstől például szó szerint meghúzódott a térdinam!” – meséli Stephen.

22 éves koráig küzdött a sérü­lésekkel; valahányszor sikerült el­érnie egy bizonyos szintű edzettséget, újból megbetegedett, és ezt követően sosem tudort visszajutni ugyanarra a szintre. Néhány hónapig egész jól ment az edzés, és elég sikeres voltam a versenyzésben, de valahogy nem tudtam visszajutni a megszokott szintemre, arra, amire vágytam” -emlékezik vissza Stephen.

Aztán 28 évesen egyik reggel felébredtem, és nem tudtam megmozdulni. Heves fájdalom kínzott, a testem bal oldala csú­nyán feldagadt, és vörös kiütések jelentek meg a bőrömön. Azon­nal elmentem az orvoshoz, aki vérvizsgálatra küldött.”

Reumás ízületi gyulladást álla­pítottak meg, és Stephennek

három hétre be kellett feküdnie a kórházba, hogy további vizsgálato­kat végezzenek és megfigyelés alatt tartsák. Kórházi tartózkodása után hathetente a reumatológiára kellett járnia hat hónapig, ahol megpróbáltak rájönni, mi is törté­nik vele valójában.,.Továbbra is hánytam, és kelések jelentek meg a testemen – az orvosok azt hit­ték, hogy ez a gyógyszerek mel­lékhatása.”

„A közhiedelem szerint az ízü­leti gyulladás az idős emberek betegsége, és akkoriban én sem gondoltam másképp” – mondja Stephen. „Egyszerűen nem hit­tem a fülemnek, mit beszélnek a reumatológusok, és képtelen vol­tam elhinni, hogy ízületi gyulladá­som van.”

1993-ban kikerült a kórházból, és háromféle gyógyszert kezdett szedni: piroxicamot, szulfaszalazint és naproxent. Már önmagában ez sem ment könnyen Stephennek, aki mindig is gyógyszerellenes volt, utált bevenni bármilyen tablettát, és büszke volt álló­képességére.

„Az ezt követő három évet úgy jellemezhetném legjobban, hogy nagy zűrzavarban éltem -mondja Stephen. – Nem tudtam folytatni a befektetői tanácsadói munkámat, és majdnem minden hónapban fellángolt a betegsé­gem. A közbeeső időszakokban viszont valahogy hihetetlennek tűnt, hogy ízületi gyulladásban szenvedek, mivel tökéletesen fitt­nek és egészségesnek látszottam.”

Betegsége első évében Stephennek a feleségével együtt vissza kellett költöznie az anyósá­hoz, hogy segítséget kapjon a problémák megoldásában. „Olyan volt az életem, mint egy kirakó­játék, amelynek szétszórták a da­rabkáit – szanaszét hevertek, nem volt két olyan dolog, ami össze­passzolt volna” – emlékszik vissza.

Stephen koráb­ban már kapcsolatba lépett az Arthritis Care (ízületi betege­ket gondozó) szer­vezettel, hogy többet megtudjon betegsé­géről, és el is látták információval. Olyan erős dac volt benne, hogy eleinte egyálta­lán nem akarta tu­domásul venni a tényeket, ezért a felvilágosító füzeteket kidobta a szemétbe. Az Arthritis Care azonban újra felvette vele a kap­csolatot, és meggyőzte, hogy ve­gyen részt egyik tanfolyamukon.

„Hála istennek elmentem. A tanfolyamon találkoztam egy ok­tatóval, aki meghallgatott, és tény­leg érdekelte a múltam, a sporto­lói előéletem és az, hogyan érint, hogy nem folytathatom a sporto­lást. Mindenben talált kifogásolni­valót: amit önmagamról hittem, ahogyan az ízületi gyulladásomat felfogtam, és ahogyan kezelni pró­báltam. Nem figyeltem oda az ét­rendemre és az alvási szokásaim­ra, és rögeszmésen foglalkoztatott a mozgáskorlátozottságom.”

Stephen csak ezután kezdte elfogadni, hogy az ízületi gyulladás az élete részévé vált. „Őszintén bevallom, addig a pontig minden reggel azzal a reménnyel keltem fel, hogy a betegség eltűnt.” Élete igazi fordulóponthoz érkezett.

„Azt tudtam a legnehezeb­ben elfogadni, hogy az ízületi gyulladás im­már az életem elválaszthatat­lan része – emlékszik vissza. -Ahelyett, hogy tovább küz­döttem volna ellene, el kellett fogadnom és a magaménak valla­nom, s ma már tudom, hogy ettől még ugyanaz az ember marad­tam. Ha pihennem kell, akkor egy­szerűen lefekszem, és kész. Nem mardosom magam többé emiatt. Amióta ez világossá vált számom­ra, rengeteget javult a helyzet.”

Amikor úgy érezte, hogy már továbbléphet, még többet akart megtudni az ízületi gyulladásról és a betegség által okozott mozgás­korlátozottságról.

„Nem figyeltem az étrendemre, és rögeszmésen foglalkoztatott a mozgáskorlá­tozottságom.”

Ennek részeként új étkezési szokásokat vett fel, ami eleinte nagyon furcsa volt számára. ,,De úgy tűnt, beválik – ismeri be. – El­kezdtem elhagyni a búzából ké­szült ételeket (teljesen felhagytam a kenyérevéssel), a tejtermékeket, a disznóhúst és mindent, ami sa­vas. Amikor csak tehetem, rizs­tejet iszom, és mivel nem ehetek búzából készült gabonapelyhet, áttértem a zabkására. Az étren­dem nagy részét tulajdonképpen a rizs, a brokkoli, a sárgarépa, a hal és a csirke­hús teszi ki. Próbálok sok olajos húsú halat fogyasztani, pl. lazacot és makrélát.””

Az étrendi változtatások mellett Stephen rengeteg dolgot elsajátított az Arthritis Care okta­tójától, többek között a relaxáci­ót, a meditációt és a vizualizációt. Ez utóbbi olyan technika, amely­nek segítségével elképzelünk egy szituációt, és végiggondoljuk an­nak pozitív és negatív aspektusait Például Stephen edzettebb akart lenni, de visszariadt attól, hogy el­menjen egy edzőterembe, hiszen valaha ő a legjobbak közé tarto­zott. ,,A szorongásom leküzdése érdekében elképzeltem tehát önmagamat, amint besétálok az edzőterembe, és átélem a helyzet jó és rossz oldalait. Amikor aztán a valóságban is megtettem, sokkal kevésbé bizonyult ijesztőnek, mi­vel korábban már megpróbáltam megbirkózni az esetlegesen rám törő szorongással.”

Elkezdett dolgozni az Arthritis Care-nél, és 34 éves korában az uIsten egyetemen elvégzett egy fogyatékosságokkal foglalkozó egyéves kurzust.

„Felkértek, hogy mentorként vegyek részt mozgáskorlátozot­taknak szervezett személyiségfejIesztő kurzusokon. Hihe­tetlenül élveztem ezt a feladatot, hiszen edzőként működve kapcso­lódhattam a spor­tolói múltamhoz”. Stephen jól tudta, ahhoz, hogy hivatá­sos edző lehessen, szüksége van valamilyen képesítésre. Sajnos az egyetemi kurzus, amelyet el szeretett volna végezni, túl drága volt számára, ezért el kellett vetnie az ötletet.

Továbbra is számon tartották azonban mint jó nevű atlétát, és egy alkalommal felkérték, hogy mondjon véleményt egy ígéretes fiatal sportolóról. Beleegyezett, de így vall a dologról: „Valójában szörnyű érzés volt, olyan, mint amikor az első autóvezetési órád­

„Néha fájdalom­mal ébredek, de már két éve nem volt súlyosabb fellobbanása a betegségemnek.”

Olyan helyre készültem elmenni, ahol mindenki edzett és egészséges, én pedig 15 kilóval voltam nehezebb, mint amikor még versenyeztem. Már megbán­tam, hogy beleegyeztem a dolog­ba, s amikor eljött az idő, úgy éreztem, újra szembekerülök az összes démonommal.”

Mindezek ellenére Stephen el­vállalta a sportoló felkészítését, és egy év múlva a lány megnyerte az ír felnőtt távolugró-bajnoksá­got. Stephen megváltozott, és ezt mások is észrevették. Edzői ké­pességeit országos szinten is elis­merték, és felkérték, legyen az ír nemzeti ugróvalogatott edzője.

Stephen arra kéri a keze alatt dolgozó sportolókat, hogy kép­zeljék a lelki szemük elé azt, aho­gyan kimennek egy nagy pályára, ahol erős ellenfelek várnak rájuk. „Ez óriási segítséget jelent szá­mukra a jelentős eseményekre való felkészülésben. Segít leküzde­ni az idegességüket, növeli az ön­bizalmukat, és jelentősen javítja a technikájukat. Különösen azoknál válik be, akik sérüléssel bajlódtak. Komolyan hiszek az elme erejé­ben” – mondja.

„Évekkel ezelőtt ha valaki azt mondta volna nekem, hogy ízületi gyulladásom lesz, kinevettem vol­na. De megtörtént. Semmit sem tehettem, és rengeteget sírtam, szitkozódtam és kapálóztam elle­ne. Aztán ha később valaki azt állította volna, hogy visszatérek a sporthoz, de már mint edző, ezt sem hittem volna el. Az pedig, hogy a válogatott edzője lehetek, teljesen elképzelhetetlennek tűnt volna.”

„Tulajdonképpen alig várom, hogy kiderüljön, mi következik még. Az életem hihetetlen válto­zásokon ment keresztül.”

Két évvel ezelőtt Stephennek sikerült ösztöndíjat szereznie arra a szakra, amelyet el szeretett volna végezni, és nemrég meg is szerezte a képesítését.

Mostanában saját edzői vállal­kozását építi, s olyan emberekkel foglalkozik, akiknek segítségre van szükségük ahhoz, hogy betegsé­gük után visszatérhessenek a munkájukhoz. Emellett az Arthritis Care megbízásából mo­tivációs beszélgetéseket vezet.

„Az ízületi gyulladásom mára már nagyon jól karbantartható. Megtanultam meditálni, amit na­ponta gyakorolok, és átalakítot­tam az étrendemet, hogy jobban megfeleljen a szervezetem szük­ségleteinek. Még mindig szedem a naproxent, néha fájdalommal ébredek, de már két éve nem volt súlyosabb fellobbanása a be­tegségemnek. Mindez az élet­módomnak köszönhető: már nem okoz számomra stresszt az ízületi gyulladás, és ami lényeges, számít­hatok a feleségem és a családom szerető támogatására.”