• Cushing-kór
• hipertónia

Hipertónia okai: milyen vizsgálatok szükségesek?

Betegségek feltárásának mélysége

Ez a kérdés egyébként, hogy adott beteget milyen mélységig szükséges kivizsgálni nagyon gyakran képezi vita tárgyát az orvo­sok között is. Kétségtelen ugyanis, hogy ha sikerül egy betegen vala­milyen elsődleges, magas vérnyomást okozó betegséget feltárni, ak­kor jó esélyünk lehet arra, hogy a betegség meggyógyításával a hipertónia is megszűnik.

Különösen a veseartéria szűkülete okoz néha igen súlyos, de mű­téttel korrigálható magas vérnyomást. De azt is bemutattuk, hogy e betegség diagnózisához nagyon sok, részben igen költséges, részben pedig a beteg számára kellemetlen, sőt néha veszélyes vizsgálatok révén juthatunk el.

Nem kétséges, hogy ha sikerül kimutatni a vese ütőerének szűkületét, és bizonyítani tudjuk, hogy ez hozza létre a magas vérnyomást, akkor a betegnek igen jó esélyei vannak arra, hogy egy nem túl bonyolult műtéttel véglegesen gyógyulttá lehet ten­ni, és nem kell élete végéig vérnyomáscsökkentő szereket szednie.

Gyanújelek és viszgálatok

Ez igen szépen hangzik, a probléma viszont az, hogy mint említettük az összes magas vérnyomásban szenvedő beteg csupán 1%-ában van reális esély arra, hogy a veseartéria szűkülete okozza a betegséget. Említettük, hogy bizonyos gyanújelek fontosak lehetnek pl. a beteg fiatal kora, a betegség hirtelen kezdete, a nagyon magas, alig befolyásolható vérnyomás, melyek nyilván arra fogják késztetni a betegéért aggódó, azon segíteni akaró orvost, hogy lehe­tőség szerint vigye véghez a vizsgálatokat, azokat is, melyek bizo­nyos veszéllyel járnak.

Ha azonban ilyen gyanújelek nincsenek, és az egyszerűbb, kevésbé veszélyes vizsgálatok sem tárnak fel olyan gyanújeleket, melyek a vese ütőerének szűkületét jelezhetik, akkor felesleges, adott esetben pedig veszélyes a vizsgálatok túlhajtása.

Indokolt vizsgálatok

A negatív eredménnyel járó vizsgálatok éppúgy pénzbe kerülnek, amit végső soron a társadalomnak kell megfizetnie, és az egészségügyben éppen elég olyan terület van, ahol inkább kevés a pénz, ezért minden megtakarított forint végül is a beteg érdekét szolgálja. Persze adott beteg esetében a döntés mindig nagyon nehéz, és sokszor bizonyta­lan adatokon alapszik az orvos, de még inkább több orvos, a kon­zílium kell, hogy döntsön: meddig érdemes, meddig éri meg a be­tegnek és a társadalomnak egyaránt, hogy a kivizsgálást a legbonyolultabb vizsgálatokig végigvigyük.

Mindig nagy öröm, ha sikerül egy súlyosan hipertóniás beteget végleg meggyógyítani, de egy ilyen siker nem tudja maradéktalanul elfeledtetni a sok száz, ne­gatív eredménnyel zárult, tehát tulajdonképpen felesleges vizsgála­tot, melyek egyike – másika, talán maradandó károsodást okozott egy-egy betegnek ezekről általában nem tesznek említést a tudomá­nyos közleményekben és beszámolókban.

Alapvető vizsgálatok

A bonyolult, költséges vizsgálatokat tehát csakis indokolt esetben szokták elvégezni, vannak azonban olyan alapvető vizsgálatok, me­lyeket minden magasvérnyomás-betegségben szenvedő betegen el kell végezni.

1. Fizikális vizsgálatok

Az első ezek közül mindig a fizikális vizsgálat mert ez egyébként is minden orvosi vizsgálat része, függetlenül attól, hogy milyen betegségről van szó. A beteg megtekintésévél, kopogta­tásával, hallgatózással és tapintással az orvos rengeteg olyan eltérést meg tud állapítani, melyek kiindulópontjai lehetnek a további műszeres és laboratóriumi vizsgálatoknak.

Pusztán „ránézésre” gyakran meg lehet már állapítani, hogy valakinek Cushing-betegsége, pajzsmirigy-túlműködése vagy veseelégtelensége. Súlyos szívelégtelenség is könnyen felismerhető a be­teg viselkedéséből, nyugalomban is meglevő nehézlégzéséből, sze­derjes nyálkahártyáiból, vizenyős lábaiból.

2. Kopogtatás, hallgatózás

A tüdők és a szív kopog­tatása és a hallgatózás e szervek felett egyértelművé szokta tenni a diagnózist. Még ha nem is alakult ki szívelégtelenség, a szív hipertó­nia okozta megnagyobbodását kopogtatással és a szívcsúcslökés ta­pintásával ki lehet mutatni (a szívcsúcs, a szívizomzat megerősö­dése, megvastagodása miatt, ilyenkor „emelő”, vagyis láthatóan megemeli az orvos tapintó ujját).

A nagyvérkörben uralkodó maga­sabb nyomást az ún. II. szívhang felerősödése jelzi az orvos számá­ra, amikor összehasonlítja a két fő ütőér aorta és a tüdőartéria felett hallható hangokat. Orvosi tolvajnyelven ezt úgy szoktuk nevez­ni, hogy „az aorta II. hangja ékelt”.

Zörejek is hallhatóvá válnak a magas vérnyomás által túlterhelt szív felett, súlyosabb esetben pedig egy harmadik hang is megjelenik a szokásos két hang után (az első a szisztoléval esik egybe, a második a diasztolé kezdetét jelzi, a kó­ros harmadik hang pedig leggyakrabban a petyhüdt, elgyengült bal kamra falának megrezdüléséből adódik, a három hang együtt néha a vágtató ló patáinak dobogását utánozza, ezért galoppritmusnak is nevezik). Teljes (abszolút) aritmia is általában előrehaladott szívká­rosodás következménye.

3. Has és alsó végtagok vizsgálata

Tovább vizsgálva a hipertóniás beteget az orvos a hasat fogja átta­pintani, és itt elsősorban a májmegnagyobbodás hívhatja fel a figyel­met megint csak a szívelégtelenségre, ugyanis a nagy vérköri kerin­gés lassulása és a visszerekben uralkodó nyomás növekedése nemcsak az alsó végtagokban okoz vizenyőt, hanem a máj is átitató­dik ezzel, így jelentősen megnagyobbodhat, sőt igen érzékennyé is válhat a májtok feszülése miatt.

Az alsó végtagok vizsgálata ki szo­kott terjedni az erek vizsgálatára is, mert az ütőerek szűkülete gyak­ran társul magas vérnyomáshoz, ha kézzel nem tudja az orvos az ütő­ereket a lágyékhajlatban, térdhajlatban, lábfejen és a belső boka mögött tapintani, akkor műszerrel fogja megállapítani, hogy meny­yire vannak beszűkülve ezek az erek.

A visszerek állapota a vér­nyomás szempontjából kevésbé jelentős, mert a magasvérnyomás-betegség a keringési rendszer magas nyomású részét, tehát az artériákat érinti, és nem befolyásolja a vénákban uralkodó nyomást ez utóbbi, mint már többször hang­súlyoztuk, inkább a szív befogadóképességétől függ.

Ha szívgyenge­ség miatt a kamrákból nem kerül továbbításra kellő ütemben a vér az ütőerek felé, akkor a vénákból érkező vér torlódik, megtorpan a szív előtt, és ez a visszerek mentén visszafelé hatva a vénás nyomást megemeli, így a kapillárisok végén nem tud visszaszívódni a vérszé­rum a szövetekből, és a szövet közti résekben megmaradva azok vi­zenyős duzzanatát okozza.

A lábon látható visszerek tágulatát azon­ban ezzel nem szabad összetéveszteni, mert a kanyargós, sokszor csomós, gyulladt, fájdalmas visszerek kitágulása elsősorban a bőr alatt futó felszínes vénák falának veleszületett gyengesége miatt szo­kott bekövetkezni, vagy valamilyen huzamosabb ideig ható keringési akadály miatt (pl. trombózis zárja el a visszeret, vagy alhasban levő daganat nyomja össze az itt futó vénákat).

4. Laboratóriumi vizsgálat

A kivizsgálás következő lépése általában a laboratóriumi vizsgálat szokott lenni, ami részben a vizelet, részben a vér vizsgálatából áll. A vizeletből nagyon sok fontos információt lehet szerezni, és ez az a vizsgálat, mely végképp semmi megterheléssel nem jár a beteg számára. Mindenekelőtt annak eldöntését teszi lehetővé, hogy van-e súlyos vesekárosodása a betegnek.

Persze, ha ilyesmire fény derül, ebből még nem lehet megállapítani, hogy a vesebetegség oka vagy következménye-e a magasvérnyomás-betegségnek, ezt sok esetben még részletesebb vizsgálatokkal sem lehet eldönteni, de szerencsére gyakorlati szempontból a kérdésnek nincs túl nagy jelentősége, mert a vérnyomás emelkedését ugyanúgy kell kezelni mindkét esetben.

5. Vizelet vizsgálata

A vizeletlelet alapján nagy valószínűséggel azt is meg lehet mondani, hogy a betegnek glomerulonefritisze (heveny vesegyulladás) van-e ilyenkor a fehérjeürí­tés jellemző és az ún. szemcsés cilinderek (kis, henger alakú mik­roszkopikus képződmények, melyek a húgycsatornácskákban kicsa­pódó fehérjéből állnak össze), valamint vörösvérsejtek megjelenése a vizeletcentrifugálással nyert üledékében, vagy pedig pielonefritisze (vesemedence-gyulladás), amikor elsősorban fehérvérsejtek (más néven gennysejtek) és baktériumok láthatók az üledékben.

Utóbbi esetben a vizeletet steril csőbe is le kell venni, és táptalajon való tenyésztéssel megállapítani, hogy milyen baktérium van benne, hogy a megfelelő antibiotikumot ki tudjuk választani. A vizelet üledékében gyakran láthatók mikrosz­kóppal kristályok is sokan ezt kőképződéssel hozzák összefüggés­be, de meg kell mondani, hogy mikroszkopikus nagyságú kristályok megjelenése nem feltétlenül kóros jelenség, és nagymértékben függ az elfogyasztott ételektől is.

A vizeletben egyébként cukrot is ki lehet mu­tatni megfelelő reagenssel ez általában cukorbetegséget jelez, bár ritkán előfordul, hogy a vércukorszint normális, tehát cukorbeteg­ség nem áll fenn és a vizeletbe mégis cukor kerül. Ez a vesecsatornácskák cukorvisszaszívó képességének gyengülését jelenti, lehet veleszületett vagy szerzett betegség, mely azonban sem így, sem úgy panaszt nem okoz, és rendszerint véletlenül fedezik fel, kezelést sem igényel.

Gyűjtött (24 órás) vizeletből hormonokat is szoktunk vizsgálni, ez fontos eszköz a másodlagos hi­pertónia azon formáinak elkülönítéséhez, melyeket endokrin beteg­ségek (feokromocitóma, Cushing-kór, Conn-szindróma) okoznak.

A hormonmeghatározások ma még csak specializált, nagyobb labo­ratóriumokban végezhetők el, egy részük rendkívül költséges, és az eredményeket csak akkor lehet értékelni, ha a vizeletgyűjtés pontos volt, és bizonyos feltételeket betartottak gyűjtés közben. Pl. a feok­romocitóma diagnózisához használt VMA (vanillil-mandulasav) meghatározást bizonyos gyógyszerek (pl. Dopegyt) szedése közben nem lehet elvégezni, a vizeletet,,savra” kell gyűjteni, és a meghatá­rozásig fénytől védve tartani (fekete papírral letakart pohárban vagy más edényben).

6. Cushing-betegség diagnóz felállítása

A Cushing-betegség diagnózisához használt szteroidhormon-meghatározások ugyancsak kényes vizsgálatok, csak nyugodt körülmények között gyűjtött vizelet értékelhető, mert a stressz (pl. kórházba történt befekvés az első napok izgalmaival) jelentősen növelheti a hormonürítést, így tévesen betegnek diag­nosztizálhatunk teljesen egészséges, de stresszre jól reagáló embert. Ezt a hormonmeghatározást is befolyásolhatja bizonyos gyógyszerek (pl. Seduxen) szedése.

A Cushing-kór diagnózisához egyébként vérvizsgálat is szükséges: meg kell határozni a kéreghor­monok szintjét a vérplazmában a nap, különböző szakaszaiban, vala­mint külső hormon adása előtt és után. A Conn-szindróma megállapítása ta­lán a legnehezebb a hipertóniát okozó endokrin betegségek közül, hazánkban is csak néhány helyen van erre speciálisan berendezett la­boratórium.

Aldoszteron termelés

A betegség lényege ugyanis az aldoszteron termelés kó­ros fokozódása: az aldoszteron és végtermékei meghatározása vi­szont nagyon bonyolult feladat, és különösen nehézzé teszi a kórkép tisztázását, hogy az aldoszteron termelés nagyon sok más ok miatt is fokozódhat, a meghatározás tehát csak abszolút ismert, mindig azo­nos, tehát standardizált körülmények között lehetséges, illetve érté­kelhető.

7. Gyűjtött vizelet vizsgálata

A kiindulás itt is a gyűjtött vizeletből történő hormonmeg­határozás, amit a vérplazma szintek mérése követ a fent említett nyugodt körülmények között, illetve bizonyos ingerek (álló testhely­zet, vízhajtók adása) után. A kapott értékekből tudja az endokrinológus megállapítani, hogy valóban a mellékvesekéreg kóros túlműködéséről van-e szó, mely a magas vérnyomásért felelőssé tehető.

Itt említjük meg, hogy cukorbetegeken is szoktunk gyűjtött vizeletből fontos következtetéseket levonni, ugyanis a vizelettel ürített cukor mennyisége általában hű tükre a vércukorszintnek, így a túl gyakori vérvételt el tudjuk kerülni, amikor egy cukorbeteg szénhidrát-háztartását be akarjuk állítani. Már többször hangsúlyoztuk, hogy a cukor­betegség igen gyakran okoz magas vérnyomást, ezért tartottuk érde­mesnek ezt a kérdést itt tárgyalni.

8. Vérvizsgálat

A vérvétel fontos része a magasvérnyomás-betegségben szenvedő, vagy annak gyanújával vizsgált beteg kivizsgálásának, de az itt nyert adatok nem annyira, a betegség eredetére, mint inkább a már kiala­kult szövődmények súlyosságára engednek következtetni, másrészt a hipertóniát kísérő egyéb kockázati tényezők felmérésére ad lehetősé­get. Talán egyetlen kivétel a vérszérum káliumtartalmának meghatározása mely, ha ismételten, vízhajtók szedése nélkül is alacsony az em­lített Conn-szindróma gyanúját vetheti fel, tehát segítségünkre lehet egy másodlagos hipertóniaforma kiszűrésében.

A többi szokásos vérvizsgálat nem számítva természetesen az előbb említett hormonmeghatározásokat gyakori ismétlésére is éppen azért van szükség, mert ezek segítségével a hipertónia lefolyását, a szövődmények kialakulását pl. a veseműködés romlását követhetjük nyo­mon, és a kísérő betegségek (cukorbaj, vérzsírosodás, elhízás stb.) elleni küzdelem sikerességét mérhetjük le.

9. Laboratóriumi eltérések

Fontos szerepük van to­vábbá a gyógyszerek okozta és később részletesen tárgyalandó laboratóriumi eltérések (vércukorszint-emelkedés, káliumszint­ csökkenés stb.) folyamatos ellenőrzésében. Végül, a gyógyszerek esetleges mérgező hatásának megállapításában, idejekorán történő felismerésében nélkülözhetetlen a vérvizsgálat (pl. májfunkció ellen­őrzése Dopegytet szedő betegeken, vérkép ellenőrzése Tensiomin adása esetén stb.).

Ma már alig van olyan laboratórium, amelyben ne lehetne ezeket az alapvizsgálatokat elvégezni. Éppen ezért minden frissen felfedezett hipertóniás betegen, valamint a tartósan gyógy­szerrel kezelt betegeken, évente legalább egyszer meg kell határozni a következő értéket: vércukor, szérumkoleszterin, szérum kreatinin, vagy karbamid-nitrogénszint, szérumkálium-koncentráció, ezt egészíti ki a vizelet vizsgálata.

10. Trigliceridszint meghatározása

Amennyiben lehetséges, ma már he­lyes a szérumkoleszterin-szint mellett a másik zsírösszetevőt, a trigliceridszintet is meghatározni, és egyre több laboratóriumban van lehetőség a koleszterin frakcióinak elsősorban a koszorúsér­betegség ellen védő HDL-koleszterin (High Density Lipoprote-in = nagy sűrűségű zsírfehérje) meghatározására, ami szintén fontos adat lehet a kockázati tényezők megítéléséhez.

A vér kalcium- és fehérjekoncentrációjának meghatározására bizonyos esetekben elsősorban vesebetegeken és mellékpajzsmirigy-betegség gyanúja esetén szükség lehet, de ezek semmi esetre sem tekinthetők rutinvizsgálatoknak. Újabban viszont rendszeresen szoktuk ellenőrizni a szérumhúgysav szintet, mert bizonyos gyógyszerek ezt növelhetik, ez esetleg ízületi panaszokat okozhat köszvényre egyébként is hajlamos betegeken.

11. Elektrokardiográfia (EKG)

A kivizsgálás menetében a következő vizsgálat az elektrokardiográfia (EKG) szokott lenni. Ez elsősorban arról ad felvilágosítást az orvosnak, hogy milyen mértékben vette már igénybe a magas vér­nyomás a beteg szívét. Friss vagy nem súlyos hipertónia semmilyen vagy csak minimális eltéréseket eredményez az EKG-görbén.

A bal kamra falának megvastagodása azonban már jól kimutatható válto­zást okoz az ún. mellkasi elvezetésekben, ami a hullámok nagyságá­nak megnövekedésében nyilvánul meg. Súlyosabb elváltozások (ún. repolarizációs zavar, vagyis a T-hullámok ellapulása, esetleg nega­tívvá válása, az ST-szakasz lesüllyedése) megítélése szakorvosi fel­adat, és jelezheti a koszorúserek elégtelen működését akár azért, mert beszűkültek, akár azért, mert a megvastagodott bal kamra meg­felelő oxigénellátását nem tudják biztosítani az izomtömeg nagyfokú megnövekedése miatt.

A koszorúserek elzáródása, vagyis az infark­tus vagy szívtrombózis drámai gyorsasággal változó, súlyos eltérése­ket eredményez az EKG-n. További fontos területe az EKG alkalma­zásának a ritmuszavarok felderítése, mint említettük ezek legtöbbször ártalmatlan jelenségek és a vegetatív idegrendszer egyensúlyzavaráról tanúskodnak, ami lehet egyszerű kimerülés következ­ménye is, szervi szívbaj, elsősorban a koszorúserek szűkülete és a szívizomzat következményes elfajulása szintén gyakori oka a szívrit­mus egyenetlenségének, vagy a szíven belül képződött és a ritmikus összehúzódásokat biztosító ingerület vezetésében észlelhető zava­roknak.

12. Röntgenvizsgálatok

A röntgenvizsgálatok fontos szerepet játszanak a hipertóniában szenvedő beteg kivizsgálásában. A mellkasröntgen elsősorban a szív nagyságáról, a bal kamra megnagyobbodásáról ad felvilágosítást. Itt meg kell említeni, hogy nagyon jól felszerelt intézetekben első­sorban külföldön a hipertónia szempontjából oly fontos bal kamra falának megvastagodását ma már ultrahang segítségével ítélik meg.

A következő röntgenvizsgálatok a veseartéria szűkületét, illetve általában a vesék állapotát hivatottak feltárni, közülük a legegysze­rűbb, bár nem teljesen veszélytelen az intravénás pielográfia. A vizsgálat lényege az, hogy olyan anyagot juttatunk a szervezetbe, melyet a vese igen gyorsan kiválaszt, ugyanakkor magas jódtartalma miatt erős árnyékot ad a röntgenfilmen.

A kontrasztanyag beadása után néhány perccel már felhalmozódik a vesekéregben, és kirajzol­ja azt, majd a vesevelőn keresztül gyorsan eljut a vesemedencébe, onnan pedig a húgyvezetéken (uréter) keresztül a hólyagba folyik, így tehát 10 perc alatt kirajzolja a vese egész üregrendszerét, és bizo­nyos ideig a veséket is. Ha azt akarjuk tisztázni, hogy van-e a beteg­nek valamelyik veseartériáján szűkület, akkor igen hamar, már a be­adás utáni percekben készítünk felvételt, hogy megállapíthassuk: késik-e valamelyik oldalon a kontrasztanyag megjelenése ez ugyanis a veséhez vezető, a kontrasztanyagot szállító ütőér szűkületét jelezheti.

A későbbiekben az lehet gyanújel, ha a szűkület oldalán kisebb az üregrendszer (ahogyan az egész vese is valamennyivel ki­sebb a szokásosnál), de az üregrendszerben a kontrasztanyag jobban koncentrálódik, tehát sötétebb röntgenárnyékot ad. Ezekből a jelek­ből tud a radiológus orvos arra következtetni, hogy esetleg renovaszkuláris hipertóniája van a betegnek.

13. Ultrahang vizsgálat

A pielográfiát utóbbi időben egyre jobban kiszorítja a vese ultrahang-vizsgálata, mely azonban elsősorban a vese, működő állo­mányának állapotáról ad felvilágosítást, és kevésbé alkalmas a vese­erek szűkületének kimutatására. A veseér-szűkület diagnózisában óriási előrelépést jelentett az ún. digitális szubsztrakciós angiográfia (DSA), mely lehetővé teszi  számítógép segítségével  egyszerű intravénás kontrasztanyag injekció után a vese ütőereinek röntgenáb­rázolását, vagyis érfestés végezhető a veseerek katéterezése nélkül.

Sajnos a vizsgálathoz szükséges műszerek rendkívül drágák, így szűrővizsgálatként történő alkalmazása ma még nem jön szóba. Ép­pen ezért van jelentősége az izotópos vizsgálatoknak, melyek közül a funkcionális veseszcintigráfia a legfontosabb. Ez a módszer az intravénásán beadott sugárzó anyag segítségével részben módot ad a vesék helyzetének, nagyságának, alakjának és állományának megítélésére, másrészt a bejuttatott izotópnak a vesékbe történő áramlásának, majd a kiválasztás ütemének sebességéből következ­tetni lehet a veseerek esetleges szűkületére.

Ezek a vizsgálatok nem biztosítják a diagnózist, de segítik az or­vost annak eldöntésében, hogy a további most már kétségtelen ve­szélyeket magukba hordozó vizsgálatokat elvégezze-e, vagy sem. Ezeket a vizsgálatokat (veseérfestés, a vesevéna katéterezése és az onnan vett vérminta renintartalmának meghatározása) már ismertet­tük.

Sokszor elmondtuk, de nem győzzük hangsúlyoz­ni: ha valóban ki tudunk mutatni szűkületet a vese ütőerén, kétségte­lenül igen jót teszünk vele a betegnek, hiszen műtéttel vagy akár katéteres tágítással esetleg véglegesen meggyógyíthatjuk a magas vérnyomását.

14. Belgyógyászati, szemészeti vizsgálatok

A statisztikai valószínűség igen kicsi 1% körül van, és biztos, a sebész számára is elfogadhatóan megalapozott diag­nózishoz vezető út hosszadalmas, költséges és nem teljesen veszély­telen vizsgálatok sorát foglalja magába. Ha tehát az előbb részlete­zett két tájékoztató vizsgálat, a pielográfia és az izotópvizsgálat nem mutat olyan eltérést, mely a veseartéria szűkületére utalna, a beteg már elmúlt 40 éves, és vérnyomása aránylag kevés gyógyszerrel jól beállítható, akkor józanul gondolkodó orvos nem fogja erőltetni a „teljes” kivizsgálást, hiszen a várható eredmény nincs arányban a költségekkel és a veszélyekkel.

A hipertóniás beteg belgyógyászati kivizsgálása ezzel tulajdon­képpen befejeződött. Minden hipertóniás beteget meg kell vizsgáltatni szemészorvossal, hogy a szemfenék kép alapján tájékozódhassunk a látóhártya ereinek állapotáról, és ezen keresztül a szervezet érrendszerének hipertónia okozta károsodásairól.

A sze­mészeti vizsgálatot a magasvérnyomás-betegségben szenvedő bete­gen időnként meg kell ismételni különösen, ha a vérnyomás hirtelen emelkedni kezd ez ugyanis magasvérnyomás-betegség ún. rossz­indulatú (malignus) szakaszának bekövetkeztét jelezheti, mely a szemfenéken (és a vesében) jellegzetes elváltozásokat okoz. A ma­lignus hipertónia legfontosabb és legkorábban észrevehető jele a szemfenéki vizenyő (ödéma) kialakulása, ilyenkor rendkívül gyor­san és erélyesen kell a beteg vérnyomását csökkenteni, hogy a vesék gyors (sokszor hetek alatt bekövetkező), teljes pusztulását mege­lőzzük.

15. Ideg- és elmegyógyászati vizsgálat

Végül a magas vérnyomásban szenvedő betegeket helyes ideg­- és elmegyógyász szakorvossal is megvizsgáltatni különösen, ha frissen felfedezett, látszólag indokolatlan hipertóniáról van szó. Mint emlí­tettük, a tartós idegi terhelés különösen, ha nyomott kedélyállapottal (depresszióval) jár, okozhat átmeneti vérnyomás emelkedést. Ebből szerencsére ritkán lesz valódi hipertónia, az idegi terhelés és a dep­resszió megszűntével a vérnyomás is rendeződik.

Ha viszont a szak­orvos ilyen külső okokkal magyarázható (ún. exogén) depressziót ál­lapít meg, akkor leghelyesebb, ha nem kezdjük el a hipertóniás beteg fent vázolt kivizsgálását, hanem megpróbáljuk a depressziót megfe­lelően kezelni így a „hipertónia” is hamar és nyomtalanul meg­gyógyul, és a beteget megkíméljük a felesleges kivizsgálástól.

Összefoglalás – hipertónia okainak vizsgálatairól

Összefoglalva a hipertóniás beteg kivizsgálásával kapcsolatban mondottakat szeretnénk újólag hangsúlyozni, hogy a magas vérnyo­más diagnózisát a vérnyomásmérővel kell megállapítani. Hipertónia betegséget csak akkor lehet diagnosztizálni, ha ismételt, teljesen nyugodt körülmények között végzett vérnyomásmérések során az or­vos meggyőződik arról, hogy a betegnek a vérnyomása tartósan meghaladja a 140/90 Hgmm-t. Ilyenkor és csakis ilyenkor szabad (és ebben az esetben természetesen kell) elkezdeni a kivizsgálást.

E kri­tériumok nélkül, egyetlen vérnyomásmérés alapján, hacsak nem extrém magas vérnyomásértékekről van szó elkezdett kivizsgálás felesleges, a beteg és orvosa, valamint az egészségügyi személyzet idejét feleslegesen rabolja, és a társadalomnak felesleges kiadást je­lent, amit hasznosabban is fel lehet használni valóban beteg emberek kivizsgálására, vagy a még fel nem ismert betegek kiszűrésére.

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.