Alvás javítás

Belső órák, külső órák – alvási ciklus

Bár minden egyes ember majdnem mindennap alszik, csak ritkán hatá­rozza meg a lefekvés és az ébredés idejét a test valódi szükséglete, azaz a belső óránk. Nemcsak akkor fekszünk le aludni, amikor fáradtak va­gyunk, hanem akkor is, amikor a külső környezet azt mondja, hogy itt az ideje – azaz, amikor vége az esti híradónak, vagy amikor fél tizenkettőt üt az óra.

El tudja képzelni, hogy azonnal lefekszik, amikor csak fáradt­nak érzi magát, anélkül hogy csak egy pillantást is vetne az órájára? Az óra úgy tűnik, fontos szerepet játszik a lefekvés idejének meghatározásá­ban, úgyannyira, hogy még a mondás is így szól: „ideje lefeküdni”, mint­ha az idő mérése élvezne valahogy elsőbbséget, nem pedig a fáradtságér­zet.

Hasonlóképpen ritka az a felnőtt, aki megengedheti magának, hogy ad­dig aludjon, ameddig csak akar. Az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra ha­tározza meg az alvás hosszát. Persze fel kell kelni, hogy dolgozni men­jünk vagy iskolába, vagy valami más tevékenység vár ránk, a lényeg az, hogy a mi modern társadalmunkban külső kényszerek osztják be az időn­ket.

Vajon mi lenne, ha akkor tudnánk lefeküdni, amikor csak álmosnak érezzük magunkat, akkor ébrednénk, ha kipihentük magunkat, és újra ak­kor bújnánk ágyba, amikor ránk tör a fáradtság? Vajon jelentősen más lenne az alvási ritmusunk? Vajon hosszabb ideig aludnánk? Vajon ugyan­olyan lenne az alvás folyamata, ha nem lennének az emberekre nehezedő időkényszerek, elvégzendő munka miatti nyomás, elektromos áram és óra, és egyáltalán semmi olyan külső kényszer, amely az alvást és ébren­létet befolyásolná?

Ha elfogadjuk azt az elméletet, hogy a Homo sapiens egy korábbi em­berszabásúból alakult ki, kérdés, hogy vajon fejlődött-e az alvás is? Va­jon milyen lenne a tiszta, semmivel sem korlátozott emberi alvás?

A barlanglakók alvása

Az efféle kérdésekre két, az alváskutatásban úttörőnek számító tudós, Nathaniel Kleitman és Bruce Richardson válaszolt 1938-ban. Azt akarták tudni, hogy mi történne az alvás és ébrenlét természetes ritmusával egy olyan kísérlet során, ahol a kísérleti alanyoknak nincs órájuk, semmi kül­ső jel nem utal az időre – nincsenek napi időbeosztások, semmi megha­tározott étkezési idő, semmi mesterséges ok arra, hogy aludjon vagy éb­ren legyen valaki.

Kísérlet

Úgy döntöttek, hogy a kísérlet résztvevői nem fogják látni vagy érezni a napot, mert a világosság és sötétség ritmusa is egyfaj­ta óraként szolgálhat.

A kísérletre ők maguk jelentkeztek, önként vállal­va, hogy egy hónapot így töltenek. Volt azonban egy nagy gondjuk: nem sikerült ideális helyet találniuk. Minden kiválasztott épületen volt ablak a külső világra vagy ajtó, amelyen keresztül hangok szűrődtek be, melyek a reggelre vagy az estére, vagy a külső világ más időszakaira utaltak. Vé­gül kiválasztották a legmegfelelőbb laboratóriumi körülményeket, ahol a primitív ember alvási szokásait legjobban lehet tanulmányozni – egy bar­langot.

A Kentucky állambeli Mamut barlangot választották, amely hatal­mas szobák, termek és utak föld alatti labirintusa. Egyszerűen tökéletes volt – harminchárom napig éltek a nyirkos barlangban, ahol a hőmérsék­let állandóan 12 °C volt, és halvány fogalmuk sem lehetett arról, hogy odafönn mennyi az idő. Ez az úttörő munka, valamint a világ más része­in, különféle barlangokban végzett kísérletek kezdték megmutatni, hogy milyen is az ember „tiszta” alvása.

Mindezekben a kísérletekben a hajnal és a naplemente jelzései nélkül, időkorlátok, szabályos étkezések mutatói nélkül, mindenki saját maga vá­lasztotta meg a maga belső órája által diktált szükségletek alapján, hogy mikor alszik, mikor van ébren.

…és az eredmények:

Megmaradt a huszonnégy órás napok al­vás-ébrenlét ciklusának egy része, de adódott egy nagyon fontos különb­ség az ő alvás-ébrenlét ciklusuk és a barlangon kívüliek ciklusa között. Ez a fontos különbség egy biológiai fintor, mely modern világunk oly sok alvási nehézségében is ludas.

A barlanglakó tudósok minden „nap” egy órával később feküdtek le, mint az előző napon. így aztán a hét végére már hét órával feküdtek le ké­sőbb, mint a felettük levő külső világ lakói. Bár sejtelmük sem volt róla, odalent hajnalban feküdtek le.

Eredmények elemzése

Ez az eredmény nagyon fontos, mert ez azt jelenti, hogy a szabadjára engedett alvás-ébrenlét ciklus – melyet külső jelek nem befolyásolnak, sem a napfény, sem a vekker – körülbelül huszonöt, huszonhat óránként ismétlődik, nem pedig huszonnégy óránként.

A barlangon kívüli világ a huszonnégy órás ritmushoz alkalmazkodik. Az emberek tudják például, hogy a munkaidejük 9-kor kezdődik, és ne­kik akkorra ott kell lenniük. A vacsorájuk 6 óra körül kerül az asztalra, az esti híradónak pedig 11.15-kor van vége stb. A barlanglakóknál ez más­képp működött: az ő „napjaik” huszonöt-huszonhat órásak voltak, tizen­hat órás ébrenlét és nyolc óra alvás helyett (a szokásos, barlangon kívüli rend), a barlangban levő tudósok tizenhét órát voltak fenn és aztán alud­tak nyolc órát.

Az tehát a fontos elv, hogy a természetes emberi tendencia az, hogy az alvás-ébrenlét ritmus hosszabb, mint huszonnégy óra – és ez a hossz nincs összhangban a valódi világgal. A belső óránk nem felel meg a kül­sőnek. A földön az idő alapegysége a bolygó forgása alapján a huszon­négy órás szakasz.

Mivel a természetes alvás-ébrenlét szakaszunk hosszabb, mint ez a hu­szonnégy órás periódus, ezért a belső óránkat minden egyes nap újra kell állítani, valahogy hozzá kell igazítani a föld forgásához kötött külső órá­hoz. Különben mi is, mint a barlangbeli tudósok, hamarosan fáziskésés­ben lennénk a napfényhez képest. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan is ál­lítjuk be az időt minden áldott nap, először magát a belső órát kell meg­vizsgálni.

Az alváskutatóknak sikerült pontosan elkülöníteni az agynak azt a te­rületét, amelyben ez az alvás-ébrenlét óra ketyeg. Ha a homlokunkra tesszük az ujjunkat, közvetlenül az orr fölött, a két szem között, akkor az „óra” körülbelül 5 cm mélységben található ezen a ponton, egy borsó-szemnyi agyszövet, amely diktálja, hogy valaki mikor legyen álmos.

Az óra egy kötegnyi idegroston trónol, melyek a szem retinájából erednek, azok az idegek tehát, amelyek a szemfenéken magát a látást végzik. Ezek az idegek a két szemből érkezve keresztezik egymást és keverednek ezen a területen, és emiatt gondolják a tudósok, hogy a vizuális képek, különö­sen a fény, hatással van az órára, és ez az a tény, amely segít megmagya­rázni az egymásnak ellentmondó időciklusok paradoxonját. Itt, a retina keresztül-kasul futó rostjaiban – melyek a belső óra alapját képezik – van a nyitja annak, hogy hogyan is igazítjuk be mindennap az óránkat.

A fény – különösen az éles napfény – köztudottan erősen befolyásolja az alvás­ébrenlét ciklusunkat. Más behatások is érik naponta, mint például az éh­ség és az evésidők, a társadalmi kötelezettségek (az iskola kezdete, a munkaidő vége), a rendszeres ébredési idő, a rendszeres fizikai tevékeny­ség (amikor elmegyünk a munkahelyre), de egyik sincs olyan jelentős, mint a napfény. Ez az egyik ok, amiért a vakoknak alvásproblémájuk van, nekik hiányzik ez a roppant erős szabályozó erő.

Időhangolók

Mindezeket az időbeállítókat vagy időhangolókat Zeitgeberéknok ne­vezzük (a német Zeit, azaz idő, és a Geber, vagyis adó szó alapján), és ezek mindazok a külső hatások, amelyek a mi belső ritmusunkat hozzáigazítják a huszonnégy órás naphoz. A következetes Zeitgeber azt jelenti, hogy az alvás-ébrenlét ciklusunk megfelel a föld forgásának. Ha nem fi­gyelünk az időjelekre, például a nappali fényre, akkor az alvás-ébrenlét ciklusunk a maga saját ritmusát követi, és rövid idő múlva fáziseltolódás­ba kerülünk. Sok esetben, például ha váltott műszakban dolgozik valaki, ha rendszertelenül alszik, ha repüléskor időzónákat ugrik át, és még sok más alvási problémánál, a gondot a Zeitgeberek, azaz időhangolók okoz­zák.

Tibor Griffel

Szerző: Griffel Tibor

Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.