Belső órák, külső órák – alvási ciklus
Bár minden egyes ember majdnem mindennap alszik, csak ritkán határozza meg a lefekvés és az ébredés idejét a test valódi szükséglete, azaz a belső óránk. Nemcsak akkor fekszünk le aludni, amikor fáradtak vagyunk, hanem akkor is, amikor a külső környezet azt mondja, hogy itt az ideje – azaz, amikor vége az esti híradónak, vagy amikor fél tizenkettőt üt az óra.
El tudja képzelni, hogy azonnal lefekszik, amikor csak fáradtnak érzi magát, anélkül hogy csak egy pillantást is vetne az órájára? Az óra úgy tűnik, fontos szerepet játszik a lefekvés idejének meghatározásában, úgyannyira, hogy még a mondás is így szól: „ideje lefeküdni”, mintha az idő mérése élvezne valahogy elsőbbséget, nem pedig a fáradtságérzet.
Hasonlóképpen ritka az a felnőtt, aki megengedheti magának, hogy addig aludjon, ameddig csak akar. Az éjjeliszekrényen álló ébresztőóra határozza meg az alvás hosszát. Persze fel kell kelni, hogy dolgozni menjünk vagy iskolába, vagy valami más tevékenység vár ránk, a lényeg az, hogy a mi modern társadalmunkban külső kényszerek osztják be az időnket.
Vajon mi lenne, ha akkor tudnánk lefeküdni, amikor csak álmosnak érezzük magunkat, akkor ébrednénk, ha kipihentük magunkat, és újra akkor bújnánk ágyba, amikor ránk tör a fáradtság? Vajon jelentősen más lenne az alvási ritmusunk? Vajon hosszabb ideig aludnánk? Vajon ugyanolyan lenne az alvás folyamata, ha nem lennének az emberekre nehezedő időkényszerek, elvégzendő munka miatti nyomás, elektromos áram és óra, és egyáltalán semmi olyan külső kényszer, amely az alvást és ébrenlétet befolyásolná?
Ha elfogadjuk azt az elméletet, hogy a Homo sapiens egy korábbi emberszabásúból alakult ki, kérdés, hogy vajon fejlődött-e az alvás is? Vajon milyen lenne a tiszta, semmivel sem korlátozott emberi alvás?
A barlanglakók alvása
Az efféle kérdésekre két, az alváskutatásban úttörőnek számító tudós, Nathaniel Kleitman és Bruce Richardson válaszolt 1938-ban. Azt akarták tudni, hogy mi történne az alvás és ébrenlét természetes ritmusával egy olyan kísérlet során, ahol a kísérleti alanyoknak nincs órájuk, semmi külső jel nem utal az időre – nincsenek napi időbeosztások, semmi meghatározott étkezési idő, semmi mesterséges ok arra, hogy aludjon vagy ébren legyen valaki.
Kísérlet
Úgy döntöttek, hogy a kísérlet résztvevői nem fogják látni vagy érezni a napot, mert a világosság és sötétség ritmusa is egyfajta óraként szolgálhat.
A kísérletre ők maguk jelentkeztek, önként vállalva, hogy egy hónapot így töltenek. Volt azonban egy nagy gondjuk: nem sikerült ideális helyet találniuk. Minden kiválasztott épületen volt ablak a külső világra vagy ajtó, amelyen keresztül hangok szűrődtek be, melyek a reggelre vagy az estére, vagy a külső világ más időszakaira utaltak. Végül kiválasztották a legmegfelelőbb laboratóriumi körülményeket, ahol a primitív ember alvási szokásait legjobban lehet tanulmányozni – egy barlangot.
A Kentucky állambeli Mamut barlangot választották, amely hatalmas szobák, termek és utak föld alatti labirintusa. Egyszerűen tökéletes volt – harminchárom napig éltek a nyirkos barlangban, ahol a hőmérséklet állandóan 12 °C volt, és halvány fogalmuk sem lehetett arról, hogy odafönn mennyi az idő. Ez az úttörő munka, valamint a világ más részein, különféle barlangokban végzett kísérletek kezdték megmutatni, hogy milyen is az ember „tiszta” alvása.
Mindezekben a kísérletekben a hajnal és a naplemente jelzései nélkül, időkorlátok, szabályos étkezések mutatói nélkül, mindenki saját maga választotta meg a maga belső órája által diktált szükségletek alapján, hogy mikor alszik, mikor van ébren.
…és az eredmények:
Megmaradt a huszonnégy órás napok alvás-ébrenlét ciklusának egy része, de adódott egy nagyon fontos különbség az ő alvás-ébrenlét ciklusuk és a barlangon kívüliek ciklusa között. Ez a fontos különbség egy biológiai fintor, mely modern világunk oly sok alvási nehézségében is ludas.
A barlanglakó tudósok minden „nap” egy órával később feküdtek le, mint az előző napon. így aztán a hét végére már hét órával feküdtek le később, mint a felettük levő külső világ lakói. Bár sejtelmük sem volt róla, odalent hajnalban feküdtek le.
Eredmények elemzése
Ez az eredmény nagyon fontos, mert ez azt jelenti, hogy a szabadjára engedett alvás-ébrenlét ciklus – melyet külső jelek nem befolyásolnak, sem a napfény, sem a vekker – körülbelül huszonöt, huszonhat óránként ismétlődik, nem pedig huszonnégy óránként.
A barlangon kívüli világ a huszonnégy órás ritmushoz alkalmazkodik. Az emberek tudják például, hogy a munkaidejük 9-kor kezdődik, és nekik akkorra ott kell lenniük. A vacsorájuk 6 óra körül kerül az asztalra, az esti híradónak pedig 11.15-kor van vége stb. A barlanglakóknál ez másképp működött: az ő „napjaik” huszonöt-huszonhat órásak voltak, tizenhat órás ébrenlét és nyolc óra alvás helyett (a szokásos, barlangon kívüli rend), a barlangban levő tudósok tizenhét órát voltak fenn és aztán aludtak nyolc órát.
Az tehát a fontos elv, hogy a természetes emberi tendencia az, hogy az alvás-ébrenlét ritmus hosszabb, mint huszonnégy óra – és ez a hossz nincs összhangban a valódi világgal. A belső óránk nem felel meg a külsőnek. A földön az idő alapegysége a bolygó forgása alapján a huszonnégy órás szakasz.
Mivel a természetes alvás-ébrenlét szakaszunk hosszabb, mint ez a huszonnégy órás periódus, ezért a belső óránkat minden egyes nap újra kell állítani, valahogy hozzá kell igazítani a föld forgásához kötött külső órához. Különben mi is, mint a barlangbeli tudósok, hamarosan fáziskésésben lennénk a napfényhez képest. Ahhoz, hogy megértsük, hogyan is állítjuk be az időt minden áldott nap, először magát a belső órát kell megvizsgálni.
Az óra egy kötegnyi idegroston trónol, melyek a szem retinájából erednek, azok az idegek tehát, amelyek a szemfenéken magát a látást végzik. Ezek az idegek a két szemből érkezve keresztezik egymást és keverednek ezen a területen, és emiatt gondolják a tudósok, hogy a vizuális képek, különösen a fény, hatással van az órára, és ez az a tény, amely segít megmagyarázni az egymásnak ellentmondó időciklusok paradoxonját. Itt, a retina keresztül-kasul futó rostjaiban – melyek a belső óra alapját képezik – van a nyitja annak, hogy hogyan is igazítjuk be mindennap az óránkat.
A fény – különösen az éles napfény – köztudottan erősen befolyásolja az alvásébrenlét ciklusunkat. Más behatások is érik naponta, mint például az éhség és az evésidők, a társadalmi kötelezettségek (az iskola kezdete, a munkaidő vége), a rendszeres ébredési idő, a rendszeres fizikai tevékenység (amikor elmegyünk a munkahelyre), de egyik sincs olyan jelentős, mint a napfény. Ez az egyik ok, amiért a vakoknak alvásproblémájuk van, nekik hiányzik ez a roppant erős szabályozó erő.
Időhangolók
Mindezeket az időbeállítókat vagy időhangolókat Zeitgeberéknok nevezzük (a német Zeit, azaz idő, és a Geber, vagyis adó szó alapján), és ezek mindazok a külső hatások, amelyek a mi belső ritmusunkat hozzáigazítják a huszonnégy órás naphoz. A következetes Zeitgeber azt jelenti, hogy az alvás-ébrenlét ciklusunk megfelel a föld forgásának. Ha nem figyelünk az időjelekre, például a nappali fényre, akkor az alvás-ébrenlét ciklusunk a maga saját ritmusát követi, és rövid idő múlva fáziseltolódásba kerülünk. Sok esetben, például ha váltott műszakban dolgozik valaki, ha rendszertelenül alszik, ha repüléskor időzónákat ugrik át, és még sok más alvási problémánál, a gondot a Zeitgeberek, azaz időhangolók okozzák.
Szerző: Griffel Tibor
Végzettség: ELTE – Eötvös Loránd Tudományegyetem. Szakterület: a szív- és érrendszeri betegségek, gasztroenterológiai betegségek és a légzőrendszeri betegségek. Jelenleg reflexológus, életmód és tanácsadó terapeuta tanulmányokat is végzek.